„A buszon két idős nő arról beszélgetett, hogy Turcsinov miért oszt kitüntetéseket a katonáknak, akik részt vettek a szakadárok elleni harcban. Egyre hangosabban méltatlankodtak, hogy ezek a katonák nem érdemelnek semmit, míg végül közbeszóltam, hogy miért ne lennének ők hősök, az életüket kockáztatták a hazájukért. A nők veszekedni kezdtek velem, de akkor váratlanul az egész busz az öregasszonyok ellen fordult, és kiderült, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül a véleményemmel.”
Ukránbarát, tehát az országa felosztását ellenző interjúalanyunk szavai a világ legtöbb országban normálisak lennének, Donyeckben azonban a központi hatalom melletti kiállás több mint szokatlan.
Kelet-Ukrajnában napokon át nem találkoztam olyannal, aki ne zuhant volna azonnal Putyin karjaiba. A városközpont képét az orosz zászlókat lengető nagymamák és terepruhás fiúk határozták meg.
Egyik beszélgetőpartnerem, Jevgenyij Taruszov, akinek családja négy generáció óta lakik Donyeckben, azonban állítja: a hangos kisebbséget láttuk az utcákon.
A régió lakóinak többsége egyáltalán nem akar elszakadni Ukrajnától, csak éppen nem olyan típusú ember, aki az utcákon randalírozva hangoztatná a véleményét, mesélte a szociológusként dolgozó Taruszov.
Egy másik interjúalanyunk is hasonlóan látta a helyzetet:
„Az ukránbarát erők magját inkább a középpolgárok adják, míg a szakadár mozgalom a külvárosokból behozott marginális, nem ritkán bűnözői rétegre épít. Más a mentalitásuk.”
Egy harmadik ukránbarát beszélgetőpartnerem pedig így fogalmazott:
„Véleményem szerint 10-15 százalék csatlakozna Oroszországhoz, és ugyanennyien vannak, akik egyáltalán nem értenek egyet Kijev politikájával. A többi nagyjából 70 százalék a jelenlegi keretek közt élne tovább.”
Interjúalanyaink nevét nem véletlenül nem tüntettük fel. A helyzetről sokat elárul, hogy négy ukránbarát donyeckiből hárman még egy külföldi újságírónak is csak nevük elhallgatásával nyilatkoztak.
„Tartok a megtorlástól, azért nem szívesen jelennék meg névvel. Az ukránpárti aktivisták arcképeit korábban kirakták a netre, néhányukat megverték, megfélemlítették, és ezért sokan elmenekültek a megyéből. Újságírók kocsijait gyújtották fel”
– magyarázta döntését a közgazdászként dolgozó donyecki férfi.
Kiderült az is, hogy miért nem látni Ukrajna mellett protestáló embereket az utcán sem. Egy helyi emberi jogi aktivista szavai szerint:
„Januárig még voltak ukránpárti megmozdulások, de utána aki ukrán zászlóval, vagy ilyen jelképekkel mutatkozott, azt megverték, inzultálták az utcán.”
A városban kis üzletet vezető nő pedig azt mesélte, hogy amikor kijevi üzleti útjáról visszajött, levette táskájáról az ukrán nemzeti szalagot, tartva az atrocitásoktól.
A felhevült tömeg nyomását jelzi, hogy a második napon én magam is felköltöttem az oroszbarátok narancs-fekete szalagját, miután az utcán többen is kérdőre vontak, és érezhető volt a jelöletlen járókelő iránti gyanakvás.
Az ukrán egység elkötelezettjei nem voltak mindig láthatatlanok. Közgazdász interjúalanyunk három szakaszra osztotta a közelmúlt eseményeit.
„– A Majdanon zajló események alatt itt is voltak tüntetések. Háromszázan vonultak fel az ottaniak oldalán, és ugyanennyien az orosz érdekek miatt. De az egész nem kavart nagy indulatokat.
– Decembertől februárig erősödtek az oroszbarát hangok, amelyekre válaszul nagy ukránpárti demonstrációk kezdődtek. A boltokban nem lehetett ukrán zászlót kapni, mindet megvették.
– Áprilisban viszont megváltozott az oroszpártiak stratégiája. Elkezdődött az agresszív szakasz, épületeket foglaltak el, megfélemlítették a másik oldal képviselőit. Az egységes Ukrajnát támogatók már nem merték nyíltan hangoztatni a véleményüket, voltak, akiknek el is kellett költözniük a városból. A rendőrök sem nyújtottak védelmet, mert inkább kimaradtak az egészből, vagy átálltak az oroszbarát oldalra.”
A két csoport mentalitásának különbsége nem véletlen.
„A nemzeti orientáció kötődik a társadalmi rétegekhez is. Az egységes Ukrajna mellett a középosztály áll ki, aki tanult, esetleg kis- vagy középméretű saját vállalkozással rendelkezik. Az államtól függők, a nyugdíjasok, munkanélküliek, és az idősebb korosztály tartja jónak az orosz irányt” – vázolta a nevét egyedüliként vállaló Taruszov.
„A balhét olyanok csinálják, akiknek mindegy. És amúgy sosem voltak külföldön, nem is akarnak menni, vagy nincs esélyük rá”
– foglalta össze a kisvállalkozó nő. Az emberi jogi aktivista pedig az érzelmi mozgatórugókra mutatott rá:
„A szakadár tömegeket a szovjet nosztalgia mozgatja, erre játszik rá az orosz propaganda. Akik részt vettek az épületfoglalásokban, azok egyébként valóban bűnözők voltak.”
Alanyaink szavaiból kirajzolódott hogy az ukrán egység mellett inkább az öngondoskodásra képes, külföldet is megjár, iskolázott középosztály áll ki. Nekik van vesztenivalójuk a diktatórikus, putyini viszonyok közt.
A marginalizálódott csoportok, az államtól, vagy nagy gyáraktól függő alkalmazottak, munkások, továbbá a nyugdíjasok viszont vonzódnak a központosított, erőt és határozottságot felmutató oldalhoz.
Interjúalanyaink szerint az elkeseredett, rendpárti tömeg megmaradna a tévé előtt dohogásnál, ha nem lennének, akik fűtik az indulatokat: az orosz ügynökök. Illetve akik hagyják, hogy szabadjára engedjék az indulataikat: a helyi elit.
„Az orosz csatlakozás Donyeckben sosem volt központi téma, marginális kérdés volt, aki mást mond, annak politikai céljai vannak. Mesterségesen korbácsolták fel ezt az ügyet” – vélte az aktivista.
Az orosz ügynökökről így beszélt a Mariupolban született közgazdász:
„Udvarias embereknek hívják őket itt, mert valóban kedves, simulékony alakokról van szó. Ők azok, akik szítják a tüzet, és orosz ideológiával támasztják alá az emberek egyébként jogos elégedetlenségét mondjuk az anyagi helyzetük vagy munkájuk bizonytalansága miatt. Nem a barikádokon állnak, hanem hátulról, indirekt módon irányítanak. Novemberben tűntek fel a környéken, ezt mindenki tudja itt.”
A teljesen szakadár kézen lévő Szlovjanszkban néhány pohár ital után a helyiek ugyanígy pletykálták el nekem, hogy az események előtt hónapokkal megjelentek a városban az „udvarias emberek”, akik megkezdték az elégedetlenkedők és erőszakra hajlamos alakok szervezését.
Az elit szerepét az aktivista pedig úgy értékelte:
„A helyi vezetők egy része azért vett részt a szakadár mozgalomban, mert Janukovics alatt komoly korrupciós ügyekbe keveredett, vagy mert csak szimplán Janukovics érdekköréhez tartozott. Miután Kijevben elüldözték az elnököt, az oligarchák, városi vezetők féltek a felelősségre vonástól. Nekik az a menekülési lehetőség, ha elszakadnak Ukrajnától. Maga Janukovics is őket támogatja Oroszországból.”
A donyecki régió viszonyainak értelmezéséhez tudni kell, hogy itt az orosz elkötelezettség nem jelenti automatikusan azt, hogy az ember Putyin vezetése alatt szeretne élni. A szociológusként dolgozó Taruszov szerint a környéken természetes az orosz irányultság, mert sok családnak vannak orosz kapcsolatai, él rokona, ismerőse a közeli határon túl.
„A szeparatizmus idegen ettől a régiótól, ezt az ideológiát exportálták az oroszok. A donyeckiek valóban szoros érzelmi kapcsolatot ápolnak az oroszokkal, de ez nem jelenti automatikusan azt, hogy egy országban szeretnének élni velük”
– állította az emberi jogi aktivista is.
A közgazdász pedig arról mesélt:
"A népszavazás eredménye megtévesztő, mert sokan egyszerűen protestszavazatot adtak le a jelenlegi kijevi kormány ellen. A vezetéssel valóban sokan elégedetlenek. De ők nem akarták, hogy ez az országrész el is szakadjon.”
Szavait alátámasztja, hogy a Donyecki Népköztársaság vezetői még a szavazás előtti napon is megtévesztő nyilatkozatokat tettek. Nemzetközi sajtótájékoztatón azt hangoztatták, hogy a sikeres népszavazás után a terület Ukrajna része marad, csak a lehetőség nyílik meg, hogy maguk döntsenek a sorsukról. Ehhez képest a szavazás másnapján már kérték felvételüket Oroszországba.
Jevgenyij Taruszov szerint a katonai lépések nem oldják meg a konfliktust.
„Olyan erős információs nyomás van Oroszország felől, hogy erre információs háborúval lehet csak válaszolni. Az EU-nak azt kellene elérnie, hogy megszűnjön az orosz félretájékoztatás."
A közgazdász is az információs nyomást tartja a legveszélyesebbnek: „Nagyon erős az orosz propaganda. Folyamatosan arról van szó, hogy a kijevi vezetés náci, Európa náci, de ha megkérdesz egy tüntetőt, hogy szerintük ki, és miért náci a parlamentben, még csak nevet sem tud mondani. A politikusok nevét sem ismerik. Vagy amikor arról van szó, hogy végül is ez csak átmeneti kormány, és május 25-én választhatnak másikat, összezavarodnak.”
„Sokan nem tudják pontosan, hogy mi folyik a háttérben, csak már annyiszor hallották, hogy elhiszik: el kell szakadni Ukrajnától.”