Ürítsék ki a lépcsőt! Hagyják szabadon az ajtót! Addig nem hozzuk fel a Professzor Urat, amíg nem mennek vissza!
Ha valaki nem hallott volna róla, Jürgen Habermas a szociológia és a politikai filozófia meg még egy csomó társadalomtudományos diszciplína két lábon járó klasszikusa, aki a Társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásá-val a 68-as ihletésű kritikai szociológiai művével tette le a névjegyét, de ma már inkább a liberális-demokratikus elmélet, illetve az értékalapú uniós integráció apostolaként ismert.
A szervezők kétségbeesett kézitusát vívtak az ELTE jogi karának nagyelőadója előtt, hogy legalább mérsékelni tudják a beáramló tömeget. A professzorok, hallgatók, akadémikusok meg minden rendű és rangú ember azért regisztrált, állt sorba és izzadt fél órát nyakkendők és kosztümök alatt, hogy találkozzon a leghíresebb európai értelmiségivel – azon kevesek egyikével, akinek még mindig megvan az a hatása, ami a magyar politikai diskurzusban résztvevő értelmiségiek már réges-rég elvesztettek vagy elkoptattak.
A 85 éves Jürgen Habermas az Európai Bizottság által szervezett előadássorozatban, plusz a Goethe Intézet koprodukciójában érkezett Budapestre, hogy Európai polgárok és európai népek címmel tartson előadást.
Habermas harmadjára jött Magyarországra, szavai szerint az örömteli viszontlátásba – a hallgatóságban több volt tanítványa is ott ült – számára azonban némi üröm is vegyült. Úgy érzi, hogy Magyarország távolabb került Európától,
és hamis udvariasság volna részemről, ha nem szólnék Európa félelmeiről.
Ennek ellenére Habermas azt mondta, személy szerint nem érzi kompetenciájának, hogy a magyar kormányt érintő vádakkal kapcsolatban kimerítően értekezzen, ha nem lenne személyes érintettsége: egy kollégáját, Heller Ágnest „egy nehéz élet után életének kilencedik évtizedében meghurcolnak a nyilvánosság és az igazságszolgáltatás előtt”.
Habermas csak érintette a magyar problémát, de azért előadásának központi problémája számunkra is húsbavágó kérdést jelent:
Absztrakt okfejtésekre azért van szükség, hogy nem-nacionalista módon elhárítsuk egy nemzetek feletti paternalizmus veszélyét.
A válságban ugyanis gyengült az európai népek szolidaritása, a válságkezelés „obszcén módon kettéosztotta Európát”, és még a gazdagabb országokat is egymás versenytársaivá tette.
Nem kell marxistának lenni ahhoz, hogy lássuk a pénzpiaci kapitalizmus mohóságát
– mondta a német filozófus, és Soros Györgyre hivatkozva bírálta a politikai közösség nélküli monetáris közösség aszimmetriáját.
Szerinte a mostani EP-választás azt jelzi: a csökkenő uniópárti választói többség ragaszkodni akar az európai projekthez, de nem érez hajlamot arra, hogy az egység elmélyítéséhez komolyan hozzáfogjon.
Pedig Habermas nagyon meggyőzően érvelt amellett, hogy a globalizáció nehezen feloldható ellentmondásokat hozott létre. Egyre komolyabb kölcsönös funkcionális függőségek alakulnak ki, elsősorban a globalizált piacok és digitalizált kapcsolatok, azaz az internet révén. A nemzetállamok szabályzó- és cselekvőképessége egyre csökken, amire azok mintegy védekező reakcióként egyre makacsabban kapaszkodnak történelmileg kialakult jogosítványokba.
A globális problémák megoldására a nemzetállamok nemzetközi szervezetekkel próbálkoznak, ezek azonban kivonják magukat a demokratikus ellenőrzés alól. Az elmúlt években pedig az uniós lelkesedés is lelohadt, inkább a defenzív integráció a jellemző, a mélyrehatóbb alkotmányos változásoktól való félelem – szemben a XIX. század liberális forradalmaival vagy az Arab Tavasz némely mozgalmaival.
Habermas elismeri, hogy a félelem bizonyos szempontból jogos: jelenleg ugyanis Nyugat-Európában a szabadság, a szociális jogok és a „bizonyos fokú” igazságosság garanciája a nemzetállam, nem az EU, és a polgárok nem akarják ezeket a nemzeti vívmányokat feladni. ráadásul az európai válságmenedzselés olyan rezsimeket, intézményeket, eljárásokat termelt ki, ami demokratikus deficitet eredményezett, és sokan, például a görögök joggal érezhették magukat kiskorúsítva.
A német filozófus szerint nem szabad a globális kihívások elől hátralépni. A nacionalizmus ugyanis hamis szolidaritást kínál, összekeveri a család, a nyelv természetesebb kötelékeit az állampolgárság „megrendezett szocializációjával”. Mert a nemzet igazából egy olyan konstrukció, mely az iskolán, (régebben) a katonaságon, a nemzeti történelemíráson vagy akár a sajtón keresztül alakul ki bennünk. Lehet, hogy erős, de semmiképpen nem természetes.
A bénító dilemmákból nem hátra, hanem előre kell lépni, fel kell tenni a kérdést:
Van-e reális lehetőség egy olyan integrációra, ami egyszerre nemzetek közötti, egyszerre nemzetek feletti?
Az európai integrációt mindig az Egyesült Államok kialakulásával szokták megvilágítani, összehasonlítgatni; Habermas is így tett. Felhozta azt a fontos különbséget, hogy az USA alapítói egy nyelvet beszéltek és közös élményként élték meg a függőségtől való megszabadulást. Ezzel szemben Európa népei stabil nemzetállami keretekből, eltérő kulturális-nyelvi környezetből próbálnak valamiféle egységet létrehozni.
Habermas szilárdan állította:
Az egység csírái ugyanis már eleve megvannak. A közös kulturális hátteret a liberális-demokratikus alapjogok minden európai országra jellemző elismerése és gyakorlása; a „republikánus patriotizmus” jelentheti. Közös értékként kell még megjelennie a 2008 óta erodálódó bizalom-nak, a másik fél perspektívája befogadására való képességnek, de ide tartozik még a "komplex fordítási folyamatok" révén a nemzeti nyilvánosságok összeolvadása egy nagy, európai össznyilvánossággá.
Habermas komplex fejtegetések útján arra a "gondolatkísérlet"-re jutott, hogy Európában "kettős szuverént" (a főhatalom kettős forrását) kell tételeznünk, az európai polgárok összességét, illetve az európai népek összességét.
Konkrétan: erősíteni kell az európai demokráciát, az integrációnak nem szabad a különböző szinteket egymás ellenében létrehoznia - ezt a szimmetriát ő heterarchiá-nak nevezi. Habermas konkrét igényként fogalmazta meg egyebek mellett az európai démosz (nép) akaratát úgy-ahogy kifejező Európai Parlament törvénykezdeményezési joggal való felruházását, illetve minden uniós ügyre kiterjedő ellenőrzési funkció megadását.
Erősen kritizálta azt, hogy egyes kormányfők nem akarják a választáson legtöbb mandátumot szerzett Európai Néppárt jelöltjét, Jean-Claude Junckert támogatni.
A nemzetállami ellenállás az EU közepén jelentkezik. Ez botrány!
A végén a tolmácsolás miatti áttét ellenére is abszolút élvezhető előadást – részben persze a filozófus tekintélyének is szóló – dübörgő taps fogadta, mire Habermas csak annyit mondott:
Kritizáljanak! '68-asként mindenhez hozzá vagyok szokva!