A Kelet-Ukrajnában dúló konfliktusra nehéz ráhúzni bármelyik eddig ismert kategóriát: leginkább egy polgárháborúra hasonlít, de egy másik állam, Oroszország érintettsége is egyre nyilvánvalóbb. A szakadárok gerilla-hadviselést folytatnak, az ukránok reguláris erőkkel támadnak, de mindezt a határ túloldalán állomásozó orosz csapatok árnyékában teszik. Egy általunk megkérdezett szakértő szerint új típusú konfliktus bontakozik ki előttünk, az úgynevezett „hibrid háború”.
Erre a kérdésre a nemzetállami konfliktusok korában még viszonylag könnyen rávágtuk volna a NEM-et. Ugyanis ebben a háborúban egyáltalán nem tiszta, kik is feszülnek pontosan egymásnak, és a háborút eddig még nem deklarálták formálisan – márpedig John Keegan klasszikus könyvében, a Háborúban legalább ezt a két kritériumot tartja szükségesnek ahhoz, hogy háborúról beszélhessünk.
A hagyományos jogi-politikai gondolkodás a háborút elsősorban a nemzetállami konfliktusoknak tartotta fent, és itt ez biztos nem valósul meg. A Novorosszijai Szövetségi Köztársaság nem nevezhető államnak, elődei meg pláne nem, a szakadárok mögött álló Oroszország pedig – lehetőségeihez képest – nem nevezhető hadviselő félnek. Moszkva ugyanis nagyon szőrmentén avatkozik be a harcokba, és Kijevnek pedig esze ágában sincs katonákkal felelősségre vonni a szomszédot. És ha már háború, akkor ez egy igazi furcsa háború:
az összesített áldozatok 1500 körüli száma három és fél havi harcra vetítve nem utal olyan intenzív harci cselekményekre, mint mondjuk Szíriában, ahol havonta hal meg 2800 ember.
A visszafogottság oka ukrán részről az lehet, hogy a vezetésnek mindig szem előtt kell tartania: csak addig számít jófiúnak a Nyugat szemében, amíg elfogadható dózisokban adagolja az erőszakot. A szakadároknak pedig a mögöttük álló oroszok érdekeinek megfelelően elvileg nem szintén nem lenne szabad túlfeszíteni a húrt – pontosabban nem lett volna szabad túlfeszíteni.
Hétfőn a szakadárok által ellenőrzött Donyeck várost is elérte az ukrán hadsereg által indított terrorelhárító akció. A nehézfegyverrel folyó harcok miatt a még a milliós városban maradt lakosságnak azt javasolták, ne hagyják el otthonaikat, az utcákon ukrán tankok masíroznak.
A helyszíni fotókból készült nagyképes összeállításunkat ide kattintva nézheti meg.
A II. világháború megmutatta, hogy az államok saját polgáraik ellen is ugyanolyan intenzíven tudnak hadat viselni, mint szomszédaik ellen, ezért a nemzetközi jog azóta a „háború” helyett jobban szereti az „erőszak alkalmazása” és az „erőszakkal való fenyegetés” fogalmait, ezek tömeges fennállása esetén pedig „agresszió”-ról beszél.
Ukrajnában első pillantásra úgy tűnik, simán beszélhetünk polgárháborúról, hiszen egy adott állam két csoportja között tört ki a harc, és a tét is az állam egységét érinti. A konfliktus ráadásul eleget tesz James Fearon stanfordi nemzetközi jogász erős kritériumának is, ami
Azért erős ez a kritérium, mert mások már 100 halottól kiadnák a civil háború minősítést. Az ENSZ emberi jogi főbiztosának jelentése szerint április közepe óta már legalább 1 142-en haltak meg Kelet-Ukrajnában.
Rácz András, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója szerint viszont a kelet-ukrajnai összecsapásokat legfeljebb csak a nagyszámú áldozat miatt lehetne polgárháborúnak nevezni, azonban egy másik fontos kritérium nem áll fenn: a szeparatisták nem építettek ki tartós közigazgatást, a Donyecki Népköztársaság nem mutatja az államszerű működés jeleit, például alkotmánya sincsen. Ez utóbbi kritériumot mi azért fenntartással kezeljük, hiszen egy pár hónapos államkezdeménytől háborús helyzetben nem feltétlenül kell elvárni az összes állami funkció gyakorlását.
Bár a konfliktus leginkább ukrán-orosz szembenállásként él a köztudatban,
A nemzetiség kérdése egyébként sem olyan egyszerűen feltehető errefelé. Ne feledjük, Kelet-Európában vagyunk: miközben a 2001-es ukrán népszámlálás alapján a lakosság 17 százaléka vallotta magát orosz nemzetiségűnek, addig 30 százaléka mondta azt, hogy az orosz az anyanyelve – ami általában a nemzetiség legfőbb "objektív" mércéjének számít.
Amellett azt sem szabad elfelejteni, hogy az oroszok és az ukránok között nincs sem megjelenésbeli – mint a hutuk és tuszik között –, sem felekezeti – mint az ortodox szerbek, katolikus horvátok és a muszlim bosnyákok között – különbség. És persze mondhatjuk azt, hogy a politika a legminimálisabb „természetes” különbséget is képes felfújni, azért a két nép együttélése – a II. világháborús ukrán SS-hadosztály és társai ellenére – sem terhelt brutális konfliktusokkal. A Szovjetunió szétesése nem váltott ki olyan torzsalkodást, mint amilyet a Balkánon láthattunk – sőt, az oroszok többsége még mostanában is inkább pozitívan ítéli meg szomszédjait.
A május 11-én tartott, vitatott tisztaságú népszavazással önmaga által deklaráltan létrejött a Donyecki Népköztársaság.
A kelet-ukrajnai háború függetlenségi háborúnak sem minősíthető, mivel a szeparatisták nem rendelkeznek olyan stabil, markánsan elkülönülő (akár területi, akár nyelvi, akár etnikai alapú) identitással, a Donyeck és Luganszk megye függetlenségéről szóló népszavazás pedig nem volt demokratikus – vélekedett Rácz András, aki szerint
Ugyanezt támasztja alá Ivan Katchanovski, az Ottawai Egyetem kutatójának a New York Times egyik blogján közölt írása is, amelyben a Kijevi Nemzetközi Szociológiai Intézet kutatási eredményeire hivatkozik. Ez a közvélemény-kutatás – melynek eredményeit azért érdemes kritikával kezelni – cáfolta azt az orosz médiában gyakran hangoztatott véleményt, hogy az Ukrajna déli és keleti megyéiben élők túlnyomó többsége támogatja a szeparatizmust.
Az orosz származású lakosság 44 százaléka támogatta a szeparatizmus valamilyen formáját, ugyanakkor az Oroszországhoz való csatlakozást csak 18 százalékuk, míg 40 százalékuk az egységes Ukrajna fenntartását támogatta. Még alacsonyabb az elszakadás támogatottsága az – ukrán származásúakat is magában foglaló – orosz ajkú lakosság körében: közülük csak 24 százalék támogatná az elszakadást, vagy az Ukrajnán belüli regionális autonómiát.
Ha csak a jelenleg is harcban álló Donyeck megyét nézzük, akkor valamivel magasabbak a számok: 23 százalék szeretne autonómiát, ugyanennyi csatlakozna Oroszországhoz, további 8 százalék pedig egy független állam létrejöttét támogatná. Mindenesetre a számok alapján annyi kijelenthető, hogy olyan egységes, a többség által támogatott függetlenségi törekvésről nem lehet beszélni, ami alapján a jelenlegi konfliktust függetlenségi háborúnak hívhatnánk.
Földes András kollégánk helyszíni videoriportjában megnézheti, hogy ünnepelték a helyiek az egyelőre csak Dél-Oszétia által elismert szakadár állam létrejöttét.
A kelet-ukrajnai konfliktussal kapcsolatos egyik leggyakrabban felmerülő kérdés, hogy vajon itt lejátszódhat-e ugyanaz a forgatókönyv, mint a Krím-félszigeten, vagyis: annektálhatja-e Oroszország Donyeck és Luganszk megyét?
Utóbbi ugyan nem teljesen kizárt, de a helyi intézményrendszerek működtetése olyan gazdasági terhet jelentene, ami nem érné meg Oroszországnak. A Krím-félsziget és Kelet-Ukrajna között azonban más fontos különbségek is vannak: a Krím annektálását megkönnyítette, hogy ott korábban is volt deklarált orosz katonai jelenlét, míg a Donyec-medencében az orosz hadsereg nyíltan nincs jelen.
A lakosság összetétele, és emiatt az Oroszországhoz való csatlakozás támogatottsága is eltérő: míg az elcsatolt félszigetet 69 százalékban oroszok lakják, addig Donyeck megye lakosainak 56,9 százaléka ukrán, és csak 38,2 százaléka orosz a 2001-es népszámlálás adatai szerint.
Ennek megfelelően az Oroszországhoz való csatlakozás támogatottsága is alacsonyabb: míg a Krímben hivatalosan 97, valószínűleg inkább 50-60 százalék voksolt erre, Donyeckben ezt csak 23 százalék tenné.
A gerillaháború mint kategória annyiban nem illeszkedik az eddigi sorba, hogy az nem a konfliktus típusára, hanem az egyik fél által alkalmazott harcmodorra vonatkozik, annyiban mégis releváns, hogy a szeparatisták hadviselését gyakran saját maguk is ebben a keretben értelmezik. Gerillaháborúnak a hadviselés azon módját nevezzük, amikor gyorsan mozgó, kis létszámú fegyveres egységek hajtanak végre pontszerű akciókat, gyakran egymástól függetlenül.
A szeparatistáknak ez a harcmodor nem igazán választás, inkább kényszer: miután bebizonyosodott, hogy nyílt mezőn nem állnak meg az ukrán hadsereggel szemben, behúzódtak a városokba. Ez megnehezíti az ukrán tüzérség dolgát, mivel a polgári épületekben bujkáló szakadár harcosok likvidálása általában sok civil áldozatot követel.
Ha tehát a szakadárok hadviselési módjáról beszélünk, akkor jogos a „gerillaháború” minősítés, de ez a konfliktus egészét nem írja le. Az ukrán konfliktussal kapcsolatban a kifejezés már egészen korán előkerült: Julija Timosenko már márciusban, a Krím-félsziget annektálásánál ezzel riogatott, a szakadárok egyik képviselője, Andrej Rodin pedig pár napja tette ugyanezt.
Májusban egy londoni bázisú think tank, a Royal United Services Institute elemzője, Igor Sutyagin a Szlovjanszkban dúló harcok kapcsán azt nyilatkozta az AP hírügynökségnek:
Hihetetlenül nehéz gerillák ellen harcolni. Egyszerűen nem tudod megsemmisíteni őket. Ezek nem reguláris csapatok.
A gerilla-hadviselés azonban koordinációs nehézségeket is felvet, amit a lelőtt maláj utasszállító kapcsán nyilvánosságra került telefonbeszélgetés is jól érzékeltetett, de ugyanerre világított rá az is, amikor május 23-án
Ahogy a fentiekből kiderül: a jelenlegi konfliktus egyik klasszikus háborútípusba sem sorolható be, így logikusnak tűnik, hogy annak jellemzésére egy teljesen új kategóriát hozzunk létre.
Ezt Rácz András tette meg helyettünk, aki szerint Oroszország egyfajta „hibrid háborút” folytat Kelet-Ukrajnában – erről egy június 26-án a Magyar Külügyi Intézetben tartott előadásában beszélt. Ez azt jelenti, hogy
Ezeknek az orosz hadsereg külső fenyegetése ad kellő nyomatékot – ez a háború tehát annyiban új, hogy a klasszikus aszimmetrikus háborúkkal ellentétben (ahol reguláris és irreguláris haderők állnak szemben egymással),
Ahhoz, hogy ez a fajta hadviselés sikeres legyen, az orosz félnek helyi önkéntesekre és felbérelt bűnözői csoportokra is szüksége van, valamint az információs hadviselésre is hangsúlyt kell fektetnie, hogy a helyi lakosságot a médián keresztül elidegenítse a központi hatalomtól. Mindezt Ukrajna területén kívül diplomáciai- és propagandaeszközök egészítik ki. A hibrid háborút külön segíti, hogy az orosz ajkú lakosság jelenléte miatt az egyébként is civilbe öltözött támadók nehezen különböztethetőek meg a helyiektől. Habár az orosz reguláris erők hivatalosan nincsenek jelen Kelet-Ukrajnában, a döntéshozatalban játszott szerepük egyértelmű.
Az oroszoknak nem befolyásuk van, hanem közvetlen irányítást gyakorolnak
– mondta a szakértő, hozzátéve, hogy az oroszok szerepvállalása még egyértelműbbé vált, mióta orosz területről rakéta-sorozatvetőkkel tüzérségi csapást mértek egy ukrán alakulatra, súlyos veszteségeket okozva a kormányerők soraiban. Ukrajna azonban egyelőre tartja magát ahhoz, hogy nem reagál ezekre a támadásokra, hiszen ezzel okot adhatna Oroszországnak a nyílt beavatkozásra.
Ez egy furcsa államközi konfliktus, ahol Ukrajna nem lőhet vissza
– fogalmazott Rácz. A kutató szerint az ukrán hadseregnek az a stratégiája, hogy a határokat fokozatosan lezárva morzsolja fel az így ellátmány nélkül maradó szeparatistákat. Így van rá esély, hogy a szakadárok katonai akciói egyszerűen „elhaljanak”. Bár elméletileg nem zárható ki, hogy Oroszország ezt nyílt támadással próbálná megakadályozni, valójában az orosz nyílt katonai beavatkozás veszélye nem reális – noha onnantól már klasszikus államközi háborúról beszélhetnénk. Rácz András reményét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy ez nem fog megtörténni, ez azonban szerinte elsősorban Vlagyimir Putyin józan helyzetértékelésén múlik, illetve azon, hogy a Nyugat mennyire eltökélt az Oroszországra való nyomásgyakorlásban.
Így Rácz szerint Moldovában és Kirgizisztánban bármikor, de bizonyos feltételek teljesülése esetén Belaruszban és Kazahsztánban is lehetne ugyanígy háborúzni.