Lehallgatott telefonok, megfigyelt internetforgalom, rengeteg biztonsági kamera – a szingapúriak szerint ez mind rendben van, ha cserébe az állam garantálja az alapvető szükségleteiket és a biztonságukat. A külső fenyegetésektől rettegő, félautoriter berendezkedésű miniállam még az iskolai tantervet is a lakosságtól szerzett adatok alapján tervezi, ami az eredetileg az Egyesült Államokra tervezett rendszer alkotójának minden képzeletét felülmúlta.
2002 októberében Peter Ho, Szingapúr védelmi államtitkára az Egyesült Államokba utazott, hogy felvegye a kapcsolatot a Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynökségével, a DARPA-val. Egészen pontosan John Pointdextert, az amerikai védelmi minisztérium kutatóintézetének akkori egyik programvezetőjét kereste, aki akkoriban a Totális Információ Felügyelet (TIA, Total Information Awareness) nevű program kidolgozásán fáradozott.
Ez a projekt az Egyesült Államokban a szigorú adatvédelmi szabályok és a civil jogvédelmi szervezetek intenzív jelenléte mellett sok szempontból kiverte a biztosítékot: a terv az volt, hogy minden elektronikus adatforgalmat ellenőriztek volna – emaileket, híváslistákat, internetes kereséseket, repülőjegy- és hotelfoglalásokat, hitelkártyás tranzakciókat, orvosi zárójelentéseket.
Ezt a túlbuzgó és esetenként szabadságjogokat csorbító programot nem sokkal a szeptember 11-i terrortámadás után fogalmazták meg, és a iraki háború 2003-as kitörése előtt egy hónappal lépett életbe, de nem tartott sokáig: egy civil jogvédő szervezet tiltakozására a kongresszus még ugyanebben az évben felfüggesztette. Persze a program ettől nem szűnt meg, csak több különböző kódnév alatt futó alprogramra szedték szét, amelyeket az NSA felügyelt – ezek egy részét az Edward Snowden által tavaly kiszivárogtatott dokumentumok tárták fel.
Ho és Pointdexter találkozásakor viszont a TIA még csak tervezési fázisban járt, Szingapúr pedig erős külső ösztönzést kapott arra, hogy egy hasonló programot építsen ki: éppen tíz nappal azelőtt, hogy Ho az Egyesült Államokba utazott, az indonéziai Bali szigetén terroristák felrobbantottak egy bárt és egy amerikai konzuli irodát, a merényletben összesen 202-en haltak meg. A merénylet után Délkelet-Ázsiában általánossá vált az iszlám terrorizmustól való rettegés, így Szingapúr megelőzési stratégiát keresett. A Balin történt robbantásokat például valószínűleg meg lehetett volna előzni: a későbbi nyomozások kiderítették, hogy az indonéziai robbantásokat már tíz hónappal korábban kitervelték egy thaiföldi hotelszobában.
Ha az indonéziai merénylet még nem lett volna elég közvetlen ok a TIA szingapúri bevezetésére, négy hónappal később érkezett az újabb sokk: az atípusos tüdőgyulladás végigsöpört a szigeten, 33 halálos áldozatot és egy lelassult gazdaságot hagyva maga után.
Ezután a szingapúri kormány Pointdexter tervei alapján létrehozta a Kockázatelemzési és Horizontfigyelési (Risk Assessment and Horizon Scanning) programot, a RAHS-t, amely eleinte a terroristatámadásokat és a „nem konvencionális csapásokat” (például kémiai vagy biológiai támadásokat) volt hivatott elhárítani, később azonban sok más területen is alkalmazni kezdték.
Az atípusos tüdőgyulladás terjedését vizsgálva a hatóságok arra jutottak: az összesen 238 fertőzés több mint feléért három „szuperterjesztő” tehető felelőssé – ha őket korábban megtalálták volna, akkor meg lehetett volna állítani a vírus terjedését. Sőt, ha már rendelkeztek volna egy big data elemzésére képes rendszerrel, akkor már két hónappal azelőtt észlelhették volna a fenyegetést, hogy az elérte volna a szigetország partjait, például abból, hogy Kínában szokatlan tüdőfertőzések jelentek meg.
Orbán Viktor az illiberális állam építését is beharangozó tusnádfürdői beszédében több sikeres mintaállamot is megemlített, köztük Szingapúrt. A miniszterelnök szerint:
a mai világban (...) versenyfutás zajlik annak a közösségszervezési módnak, annak az államnak a megtalálásáért, amely a leginkább képes egy nemzetet, egy közösséget nemzetközileg versenyképessé tenni. (...) ma a slágertéma a gondolkodásban azoknak a rendszereknek a megértése, amelyek nem nyugatiak, nem liberálisok, nem liberális demokráciák, talán még demokráciák sem, és mégis sikeressé tesznek nemzeteket. Ma a sztárok a nemzetközi elemzésekben Szingapúr, Kína, India, Oroszország, Törökország.
Shane Harris szerint sok amerikai is modellként tekint Szingapúrra, de elsősorban nem a politikai berendezkedése, hanem a nemzetbiztonság hatékony megszervezése miatt.
Miután Pointdextert bevették a RAHS tervezésébe, több amerikai kém is Szingapúrba látogatott, hogy tanulmányozza a programot. A 3,8 milliós szigetország nemcsak a lazább adatvédelmi szabályok miatt volt ideális termőtalaj egy kiterjedt adatgyűjtésen alapuló nemzetbiztonsági rendszernek, hanem azért is, mert az országban
– írta le az ország politikai berendezkedését Shane Harris, a Foreign Policy szerzője.
Erre a legbanálisabb példa az, hogy a kormány betiltotta a rágógumik árusítását, mert sokan a metrók ajtaira ragasztották őket. De ennél persze jóval összetettebb a jelenség: a szingapúriak gyakran egyfajta „társadalmi szerződésről” beszélnek, ami „a kormány és az emberek” között áll fenn. Ennek lényege, hogy a társadalom és az egyének lemondanak az őket megillető szabadságjogok egy részéről, cserébe pedig az állam garantálja számukra a biztonságot, az oktatáshoz és az egészségügyhöz való hozzáférést, valamint a megfizethető lakhatást.
Bár ezek nem hangzanak túlzott elvárásoknak az állampolgárok részéről, a lakhatás területén például tényleg elég meggyőzően teljesítik őket: a szingapúriak 80 százaléka az állam által épített lakásban él, de ezek nem lepukkant panelek, hanem korszerű, divatos épületekben vannak, amelyik némelyike akár 1 millió dollárt is érne a piacon. Ráadásul ezeket a lakásokat 3 százalékos kamatra meg is vásárolhatják a szingapúriak, aminek törlesztőrészleteit a kötelező nyugdíjmegtakarítási számlájukról is fedezhetik, így szinte mindenkinek van saját ingatlanja, aminek finanszírozása nem is viszi el túl nagy részét a jövedelmüknek.
Ez a megrögzött biztonságra való törekvés történelmi okokra vezethető vissza: a mindössze 716 négyzetkilométeres szigetország 1965-ben függetlenedett Malajziától, azóta pedig külpolitikájának egyik központi kérdése, hogy megvédje magát a nála katonailag jóval erősebb szomszédaitól.
Szingapúrnak nem is kéne léteznie. Ez egy kitalált ország
– fogalmazta meg a szingapúri identitás egyik alaptételét egy vezető kormánypolitikus.
Az országot nemcsak külkapcsolati prioritásaiban, hanem a belpolitikában is az állandóság jellemzi: a Népi Akció Párt (PAP) 1959 óta van hatalmon, csakúgy, mint a Castro-rezsim Kubában. A 2011-es változások „komoly politikai fordulatot” hoztak az országban: a PAP történetében először csak 81-et szerzett meg a 87 parlamenti székből, az ellenzék korábban soha nem szerepelt ennyire jól. Habár a kormánypárt „rossz” szereplése nem köthető egyértelműen a megfigyelési programokhoz, de mivel azok az egész társadalomfejlesztés alapköveivé váltak, lehetséges, hogy az egyre többet internetező szingapúriak ezzel kapcsolatos kritikája is tükröződött a szavazatokban.
Szintén kiverte a biztosítékot a kormánynak az a 2013-as „fehér könyve”, amely 2030-ra 30 százalékos népességnövekedést vizionált – ezt 1,2-es termékenységi ráta mellett csak masszív bevándorlással lehetett volna elérni, ezért a prognózist (az ország történetének egyik legnagyobb tüntetése hatására) később évi 1-2 százalékos növekedésre módosították.
A fenti feltételek – félautoriter politikai berendezkedés, korlátozott szabadságjogok, mániákus biztonságra törekvés – miatt Szingapúr egyfajta kísérleti laborja lett a big data alapú társadalomszervezésnek. Ugyanakkor a 2003-ban indított RAHS tíz év alatt olyannyira átszőtte a szingapúri államigazgatást, hogy arról az ötletgazda Pointdexter nem is álmodott volna: a technológiát egy "harmonikusabb" társadalom megteremtésének szolgálatába állították.
2009-ben létrehozták a Stratégiai Jövő Hálózatot (Strategic Futures Network), ami már messze túlmutatott a nemzetbiztonsági kérdéseken, és minden minisztériumban kijelöltek egy-egy helyettes államtitkárt, akinek az a feladata, hogy az adatgyűjtésen alapuló módszereket összehangolja más tárcák működésével.
A RAHS keretében a szervek Facebook- és Twitter-bejegyzéseket és egyéb közösségi médiatartalmakat elemeznek.
Az internetforgalmat is figyelik, amivel elsősorban kétféle tartalmat próbálnak kiszűrni: a pornót és a rasszista uszítást. A pornóoldalakról van egy körülbelül száz elemet tartalmazó tiltólista, de ezt a helyiek szerint viszonylag könnyű kikerülni azzal, ha az ember olyan oldalakra keres rá, amelyeknek a címe nem egyértelműen szexuális tartalmú.
Rasszista internetes kommentek miatt is több szingapúrit elítéltek már (2012-ben például két tizenéves, kínai származású fiút), de ez a hatóságok szerint nem tekinthető cenzúrának, mivel a gyűlöletbeszéd a vegyes etnikai összetételű társadalom szétszakadásának veszélyét hordozza, illetve nemzetbiztonsági kockázatot is hordoz.
A megfigyelés alól a turisták sem vonhatják ki magukat: nagyon olcsón és szinte bárhol lehet SIM-kártyát kapni, de csak útlevéllel, és abba is bele kell egyezni, hogy a szolgáltató rögzíthesse a beszélgetéseket. Szintén nagyon kiterjedt a biztonsági kamerák hálózata, amelyeket a – kevesebb mint másfél budapestnyi – kiterjedésű ország 150 zónájában építettek ki.
A szingapúriak szerint viszont mindez bőven megéri. Ahogy egy kormánytisztviselő fogalmazott:
Szingapúrban az emberek általában azt érzik, hogy ha nem bűnözők, vagy a kormány ellenségei, akkor semmi miatt nem kell aggódniuk.
Shane Harris a Foreign Policy-ben megjelent, a cikk alapjául szolgáló írását ezen a címen olvashatja.