Moszkva sokáig tagadta, hogy orosz reguláris erők lépték volna át az orosz–ukrán határt. Végre egy olyan történet Oroszországból, amely igazolja, hogy a felségjelzés nélküli katonák egy része az orosz reguláris erőkből kerül ki. Anton Tumanov története egy a valószínűsíthetően sok közül arról, hogy mennyi embernek is kell meghalnia feleslegesen mindkét oldalon a mostani konfliktusban.
Az orosz Anton Tumanov őrmester alig húszévesen, 2014. augusztus 13-án halt meg. A fiatal katona történetét édesanyja, barátnője és a bajtársai elmondása alapján rekonstruálta a Novaja Gazeta.
Anton egy átlagos orosz srác volt a csuvasföldi Csebokszáriból, aki – mint minden átlagos orosz srác – leszolgálta az idejét a katonaságban, majd munkát keresett. Nem volt sok szerencséje. Először a rendőrségnél próbálkozott, és bár a hadseregnél ez nem okozott gondot, nem vették fel, mert vérszegény volt. Így hát Nyizsnyij Novgorodban próbált szerencsét, ahol három hónapig egy autógyárban dolgozott. Kevés volt a pénz, drága a lakhatás, így végül hazament. Moszkvában próbált szerencsét, építkezéseken dolgozott, de nem fizették ki, a hazaútra édesanyja küldte a pénzt. Csebokszáriban nincs sok munka, így májusban Anton bejelentette, hogy szerződéses katonának áll.
Csak nehogy Ukrajnába vezényeljenek
– aggodalmaskodott az édesanyja, de Anton meg volt győződve arról, hogy olyan messzire nem fogják elküldeni őket.
Júniusban Csecsenföldre vezényelték a 2777-es motorizált lövészdandár állomáshelyére. Anton választhatta ki az állomáshelyét, és ő a Kaukázusba kívánkozott, mert csodálta a vidéket, és mint mondta: „Látni akarom a hegyeket, amikor felkelek és amikor lefekszem."
Bármennyire is romantikusnak tűnt a Kaukázus, gyorsan kiderült, hogy nem minden úgy történt, ahogy azt a hadsereg ígérte. Először is kiderült, hogy 3 hónapig visszatartják a fizetését, ugyanis a próbaidőt ki kell tölteni, valamint az ígért 40-50 ezer rubeles fizetés (kb. 260-325 ezer forint) is hirtelen lecsökkent 30 ezerre (kb. 195 ezer forintra). Szerződéses katonaként azonban Anton belekényszerült a szolgálatba, már nem volt visszaút.
Anton naponta hazatelefonált, hogy ne aggódjon az édesanyja. Úgy is tűnt, hogy minden rendben van, leszolgálja a három hónapos próbaidőt, és minden rendbe jön. Élvezte a kaukázusi látképet, és biztosnak tűnt a megélhetése. A barátnője, Nasztya pedig már arra számított, hogy amikor Anton eltávot kap, eljegyzési gyűrűvel tér vissza.
Egy július eleji napon Anton arról számolt be, hogy az egységében arról kérdezik őket, ki akar Ukrajnába menni.
Hát hülye vagyok én? Oda senki sem akar menni
– emlékezett vissza. Később még azt is hozzátette, hogy azt ígérik, ha valaki leszolgál valamennyi napot Ukrajnában, 400 ezer rubelt (kb. 2,6 millió forint) kap kézhez. De ez sem győzött meg senkit.
Nem sokkal ezután már arról írt édesanyjának, hogy Oroszországba, az ukrán határtól távol eső Rosztov alá vezénylik őket.
Rosztovi állomásozásáról nem sokat tudni, de odahaza nem is aggódtak. Messze van az Ukrajnától, az idő jó, és jókat lehet ott enni – mondta az édesanya, Jelena.
Barátnőjével, Nasztyával is mindennap beszélt telefonon, ám neki jóval többet elmondott, mint édesanyjának. Július 25-én egyszer csak bejelentette: indulunk a háborúba.
„De hát vannak ott egyáltalán oroszok?" – kérdezte az összezavarodott Nasztya. „Szeparatistaként megyünk oda"– szólt a válasz. Ezután 3-4 napig Anton nem jelentkezett.
Anyu, Donyeckbe vezényelnek minket!
Augusztus 10-én kapta meg Anton a parancsot az ukrajnai Donyeckbe vonulásról. Édesanyja megnyugtatására csak annyit mondott, hogy ne aggódjon, ott nincs semmilyen háború. Mennek, segítenek a szeparatistáknak, és „minden király lesz!
Nasztyának már mást mondott. A tervek szerint 3-4 hónapig tartózkodott volna Ukrajna területén, valószínűleg novemberig, mindenféle kapcsolat nélkül a külvilággal.
Orosz hivatalos nyilatkozatok szerint ha Ukrajna területén orosz katonákat látnak vagy fognak el, ahhoz Moszkvának semmi köze sincsen. Eltévedtek, önkéntesek, szabadságoltak. Elismerik, hogy rengeteg katona kér eltávot vagy szabadságot, hogy csatlakozhassanak ukrajnai honfitársukhoz, de azt mindig is tagadták, hogy a hatóságoknak bármi rálátásuk is lenne a dolgokra. Ennek megfelelően ha katonát vezényelnek is át a határon, annak meg kell szakítania mindennemű kapcsolatát a külvilággal, hogy még véletlenül se vezessenek el a szálak az elöljáróihoz.
Augusztus 11-én kapott két gránátot, 150 darab lőszert a gépkarabélyához, és röviden elköszönt édesanyjától az orosz Facebookon, a Vkontaktyén: „Leadtam a telefonomat, elmentem Ukrajnába."
Azt, hogy pontosan mi is történt Antonnal, Jelena és Nasztya is már csak Anton két bajtársától tudta meg.
A két magát megnevezni nem kívánó bajtárs elmondása szerint a határátkelésről szóló parancs augusztus 11-én jött meg. A katonák dokumentumait és telefonjait elvették, majd egyszerű, felségjelzés nélküli egyenruhába bujtatták őket. Fegyverrel, lőszerrel és ukrán hrivnyával látták el őket, majd mentek is Donyeck alá.
Hogy meg tudják különböztetni egymást, a karjukra vagy lábukra fehér fáslit kötöttek. A fent látható kép alá Anton kommentként ezt írta: „Innen tudjuk, ki barát vagy ellenség. Ma a lábra, holnap a jobb kézre (kötözzük), és így tovább. Mindent, ami nem jelzi hovatartozását – elpusztítani!"
Az 1200 fős konvoj augusztus 12-én este lépte át a határt, és 13-án megállt egy gyártelepen. Ekkor érte őket a támadás.
„A fiúk elmondták, hogy az 1200 emberből 120 meghalt, 450 megsérült. Ők a konvoj végén tartózkodtak, míg az én Antonom valahol elől. Se fedezék, se semmi védelem... Ki a kocsiknál keresett fedezéket, ki ahol tudott..." – mesélte Jelena.
Anton teste zárt koporsóban érkezett haza.
A lábai leszakadtak, persze. A fiúk elmondták. De éreztem én, hogy a koporsóban nem egész ő...
A hivatalos gyászjelentésben az áll, hogy Anton 2014. augusztus 13-án, a 2777-es egységnél, szolgálat közben vesztette életét. A végtagjai sérültek, elvérzett. Arra, hogy hol, mikor és miért, nem kaptak a hozzátartozók választ.
Anton története feltehetően csak egy a sok közül. Jelena Tumanova még mindig gyászol, és csak azt szeretné tudni, hogy ki a felelős, ki adta a parancsot.
Az orosz propaganda pedig olyan jól működik, hogy Anton édesanyja az utolsó pillanatig nem hitt abban, hogy Kelet-Ukrajnában orosz katonák vannak. Csak akkor győződött meg róla teljes mértékben, amikor a a fia haláláról tájékoztatták.