A 94 éves Benjamin B. Ferencz Erdélyben született, 27 évesen Nürnbergben a náci halálosztagok perében volt amerikai ügyész. Amikor New Yorkban elkezdte az iskolát, még angolul sem tudott, végül a Harvard jogi karán végzett. Részt vett a Nemzetközi Büntetőbíróság megalakításában, és az az álma, hogy minden háborút kirobbantó politikust ítéljenek el. Oszama bin Laden megöléséről és az amerikai drónprogramról nincs jó véleménye, és a magyar fiataloknak is üzent, amikor floridai otthonában felhívtuk.
„Csont és bőr holttestek, amerre a szem ellátott, a krematórium előtt úgy összepakolva, mint egy farakás. Tetves priccseken öklendező vérhasos, tífuszos, tbc-s, tüdőgyulladásos testek, segítségért könyörgő, nyomorult szemek. Az agyam fel sem tudta fogni a hihetetlen rémálmot, bepillantottam a pokolba.”
Máig próbálok nem gondolni rá, nem beszélni róla.
– emlékszik vissza a koncentrációs táborokra a kis erdélyi faluból családjával Amerikába költöző, újságkihordó fiúból lett nürnbergi ügyész, Ben Ferencz. Ő nem élte át személyesen a borzalmakat: az amerikai hadsereggel tért vissza Európába két és fél évtized után, a haláltáborok felszabadításában is részt vett, jogászként háborús bűnök felderítésével foglalkozott.
Jó reggelt, hogy vagy? – köszönt magyarul a telefonban, amikor Floridában utolértük, hogy életéről kérdezzük. Mivel csecsemőkorában vándoroltak ki az erdélyi (pontosabban partiumi) Csoltról, angolul mesélt arról, hogy hogyan lett a félszemű erdélyi zsidó suszter és műkedvelő szeszcsempész fiából harvardi jogász.
Kivándorlásuk után apja New Yorkban gondnokként tudott elhelyezkedni Manhattan Hell's Kitchen negyedében, ahol az egyik bérház pincéjéből választottak le a családnak szolgálati lakást. Ferencz József, azaz már Joe, a gondnok a szesztilalom alatt „vallási célra” készült alkohollal seftelt, a kis Benny patyolati segédként és újságkihordóként is szerencsét próbált.
„A Nyugati 56. utca 346. pincéjében a fafűtésű kályha mellett méretes lavór állt, ami a rongyok, a ruhák és a gyerekek mosására szolgált, a gázlámpát gyufával kellett meggyújtani. Mélyedésnyi hálószobákban aludtak a szülők, a gyerekek és az ágyrajárók: gyakran jártak hozzánk anyám megfizethető magyaros főztjéért a magyar bevándorlók. A felnőttek új, hordozható horganyzott kádban ejthették meg a heti fürdést, a pince többi részét legtöbbször alkoholisták és átható szagú jöttmentek lakták be, akik betértek a hideg elől, hogy végigdőljenek a régi újságpapírból vetett ágyakon. Anyám, aki általában jiddisül beszélt hozzám, és csak néha váltott románra vagy magyarra, ha leszidott, azt mondta, vigyázzak a csavargókkal. Így tanultam meg, mit jelent élni és élni hagyni″ – írta memoárjában amerikai otthonukról.
Bár iskolakezdéskor még nem is tudott angolul, tanárai hamar felfigyeltek a tehetséges fiúra, és beajánlották egy kiemelkedő képességű bevándorlókat ingyen oktató gimnáziumba. Az ebédrevalót sorsjegyhamisításból próbálta előteremteni – a kicsapást épp, hogy megúszta, de végül a főiskolára is ösztöndíjat kapott, „pedig akkoriban a magunkfajta bevándorlók legfeljebb a középiskola befejezéséről ábrándozhattak”. A szociológia szak után a Harvard jogi karán kutatási asszisztensként háborús bűnökkel foglalkozott – nem is sejtve, hogy kevesebb mint egy évtizeddel később nürnbergi főügyészként fogja felhasználni a tudását a második világháború után.
Pilótának túl alacsony volt, felderítőnek nem volt elég régóta amerikai állampolgár, így végül csak 1943 tavaszán, már jogi diplomájával a zsebében találta magát közlegényként egy észak-karolinai kiképzőtáborban, ahol egy ismeretlen országban tervezett partraszállásra képezték ki az alakulatát. „Nem akartam másoktól várni, hogy meghaljanak értem” – mondta, pedig gyors előlépésre nem számíthatott:
Ebből az alakulatból csak koporsóban lehet kikerülni.
– bocsátotta útjára Európa felé főtörzsőrmestere, miközben a szeme láttára tépte szét sikeres tisztképző-felvételi értesítőjét és áthelyezési kérelmét. Így maradt írnok és beszerző, egyben valószínűleg a legmagasabban képzett amerikai katona, aki vécépapír- és sparheltalkatrész-utánpótlással foglalkozott.
„Június hatodika hajnalán őrködtem, onnan láttam, hogy az ég elsötétült a repülőgépektől. A várakozás feszültsége, az izgalom és a tudat, hogy végre lecsapunk a gyűlölt ellenségre szokatlan érzés volt: éljenezni kezdtem, alig vártam, hogy a megszálló hadtest tagja legyek” – emlékezett vissza a normandiai partraszállásra, amiben egyébként csak néhány nappal az első csapatok után vett részt. Itt sem a legizgalmasabb feladatok vártak rá: az amerikai csapatok szórakoztatására Európába rendelt Marlene Dietrichre például vécétakarítás közben nyitott rá véletlenül Patton tábornok főhadiszállásán.
Amikor a szövetségesek elhatározták, hogy a náci vezetőket bíróság elé állítják, sürgősen szükség lett háborús bűnökben jártas jogászokra. A partraszállás után tizedessé előlépve tanúkat hallgatott ki, pereket készített elő az amerikaiak által felszabadított területeken: volt, hogy kézzel kotorta ki meglincselt amerikai katonák holttestének bokáját, és a dzsiphez kötve húzta ki a földből a testet, hogy ujjlenyomatot tudjon venni. Azt, hogy részt vehessen a koncentrációs táborok felszabadításában, ő kérte, a felhatalmazást írnok lévén saját magának gépelte: „Találtam egy tisztet, aki aláírta Patton meghatalmazottjaként. Azt hiszem, épp józan volt. Hogy még impozánsabb legyen, rápecsételtem az aljára, hogy TITKOS” – emlékezett vissza.
Buchenwald nevét akkor hallotta először, amikor a katonai ügyészséghez befutott a jelentés, hogy több száz holttestet találtak egy szögesdróttal körbevett területen. A nácik nem is sejtették, hogy egyszer a precizitásuk lesz a vesztük: a táborok irodáiban napról napra vezették a halálozásokat, csak a halál okát hamisították meg („tífusz”, „menekülés közben lelőve”). A felszabadítók emberbőrből készült lámpaernyőt, zsugorított koponyákat és működő krematóriumokat is láttak, így nem volt kérdés, mi történt valójában. Buchenwaldban egy rab rejtette el életét kockáztatva az SS-katonák személyes adatait tartalmazó dossziékat, ez Ferencznek hatalmas segítség volt az elkövetők felkutatásában, akiknek már hűlt helyük volt, mire az amerikaiak odaértek.
Ő sem volt szívbajos: volt, hogy úgy állított be azokba a falvakba, ahol amerikai katonákat öltek meg, hogy a falhoz állította a tanúkat, majd közölte, hogy
Ebenseeben annak is tanúja volt , hogy táborokból szabadult volt rabok megvertek és élve elégettek egy német katonát, korábbi fogvatartójukat. „A levegőbe lőhettem volna, de nem tettem semmit – émelyítő érzés volt látni” – mondta elcsukló hangon.
Ferencz megjárta Hitler főhadiszállását, a hírhedt Sasfészket is, de megelőzte egy ejtőernyős egység, akik után kő kövön nem maradt: volt, hogy vécéként használták az irattartó szekrények fiókjait, használhatatlanná téve a benne tárolt iratokat is. Ausztriába a nácik által lopott festmények nyomában jutott el, amiket egy sóbányában meg is találtak. De ekkor már véget értek a harcok: „Azért álltam a seregbe, hogy kivegyem a részem. Vége lett a háborúnak, nyertünk. Csak arra vágytam, hogy hazamehessek″ – írta.
Mielőtt hazatért a háborúból, még Európát körbestoppolva, vonatokon aludva kipihente magát, le is késte saját alakulata kihajózását, végül Belgiumban talált hazafelé tartó hajót. A fedélzeten bűvésztrükköket tanított be katonatársainak pénzért és stílszerűen a Háború és békét olvasta. Hazatérve feleségül vette gyerekkori szerelmét, Gizit, azaz Gertrude-ot, aki Szatmárnémetiből került Amerikába, a Goldene Medinába (az ígéret arany földjére) – de a háború után mégis visszatértek Németországba, gyerekeik is ott születtek.
Nem tudja, mit műveltek? Minek vizsgálódni, miért nem lövik le őket?
– idézte fel Ferencz egy orosz katona kérdését, aki nem értette, hogy amerikai társa miért gyűjt bizonyítékokat vagy hallgat ki tanúkat. Ő a jog erejében hitt, a háború után ezért tért vissza Németországba korábbi elhatározása ellenére: elfogadta a hadügyminisztérium ajánlatát, hogy ezredesként a nürnbergi perek előkészítésén dolgozzon, nehogy a jövőben megismétlődhessenek a világháború borzalmai (a városban az amerikaiak a legismertebb nürnbergi per után újabb perekkel folytatták a háborús bűnösök felelősségre vonását).
Az egyik perben azután lett főügyész, hogy egy kollégája megtalálta a német bevetési csoportokról, azaz Einsatzgruppékról szóló titkos feljegyzéseket (teljes nevük a Biztonsági Rendőrség és a Biztonsági Szolgálat bevetési csoportjai, céljuk a „zsidók, cigányok és a politikai komisszárok megsemmisítése″). Számológépen adta össze a feljegyzett halottak számát: az SS alá tartozó csoportok több mint egymillió embert mészároltak le a keleti fronton a háború alatt, amit a vezetők akkurátusan dokumentáltak – ez nagyban megkönnyítette az ügyészek munkáját a perben. A csoportoknak több mint háromezer tagja volt, a perhez 24 vezetőt választottak ki vádlottnak („A történészek nem fogják elhinni, de azért, mert ennyi hely volt a vádlottak padján″ – mesélte Ferencz). Egyikük öngyilkossága után 23 ellen emeltek vádat.
A kétnapos vádbeszéd után több mint 20 védőügyvéd fogott hozzá a három hónapon túl elhúzódó szerecsenmosdatáshoz. Volt, aki Parkinson-kórjára hivatkozva próbálta megúszni a felelősségre vonást, mások parancsokat teljesítettek, önvédelemből öltek vagy ott sem voltak, a jelentéseiket pedig csak azért tupírozták fel, hogy imponáljanak a Führernek. Otto Ohlendorf SS-tábornok azt találta mondani, hogy az ő egysége
„Megfizetnek ezért az amerikai zsidók″ – vágta keserűen Ferencz arcába még a vesztőhelyen is, miután a bíróság két hónap gondolkodás után a vádlottak felét halálra, a többieket börtönbüntetésre ítélte. Ferencz ügyészként nem halálbüntetést kért a vádlottakra, de azt méltánytalannak tartja, hogy több vádlott később kegyelemben részesült, így végül összesen négyüket akasztották fel. Ohlendorf volt az egyik.
A világháború és a nürnbergi perek után Ferencz továbbra is Németországban maradt, itt született meg mind a négy gyereke. Olyan pereken dolgozott, amelyekben a koncentrációs táborok túlélőit kárpótolták, a nácik által zsidóktól elkobzott vagyont adták vissza, vagy tisztségüktől megfosztott zsidók nyugdíjáról döntöttek.
1957-ben tért vissza az Egyesült Államokba, ezután ügyvédként dolgozott az USA-ban, de a vietnami háború borzalmai miatt otthagyta a magánpraxist, egy nemzetközi bíróság létrehozásán kezdett el dolgozni. Ebből nőtt ki a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC), ami a népirtással, háborús bűnökkel és más emberiesség elleni bűncselekményekkel foglalkozik.
Göringet például bíróság elé állítottuk – mondta Ferencz, amikor jelenkori problémákról kérdeztük: Oszama bin Laden terroristavezér megöléséről és a drónokkal vívott háborúkról. A bíróság előtt a harmadik birodalom második számú vezetője védekezhetett, de az eljárásban bebizonyosodott, hogy bűnt követett el, mondta az egykori ügyész. „Nem szeretek konkrét esetekről beszélni anélkül, hogy minden részletüket ismerném, de amennyire tudni lehet, Oszama bin Ladent sosem állították bíróság elé, hanem berontottak a hálószobájába, ahol ő pizsamában volt, majd először fejbe, utána hátba lőtték.” Ferencz szerint a tévében bemutatott felvételeken nem tűnt úgy, hogy Bin Laden egy puskát rejtegetett volna a pizsamájában, amivel a katonákat fenyegette, tehát a kommandósok nem biztos, hogy önvédelemből lőtték le őt. „Ez az egész nem vet jó fényt az USA-ra, de egyik felet sem ítélhetjük el addig, amíg egy tisztességes tárgyaláson elő nem adta a véleményét, ahogy az például Göring esetében történt.”
„Fegyverekkel nem lehet legyőzni egy ideológiát.”
Ezt már a drónokkal vívott háborúra mondta, kifejtve, hogy értelmetlen úgy háborút folytatni, ha egy dróntámadásban nemcsak a célpont, hanem mondjuk húsz ártatlan, a környéken élő ember is meghal. „Ilyenkor száz meg száz ellenséget szerez Amerika, akik mindenáron meg akarják támadni az országot és mindenki mást, aki felelős a támadásért.”
„A holokauszt bizonyítékai vitathatatlanok, hogy csak egy dolgot mondjak: 1942-ben egy konferenciát tartottak a Wannseenél, ez egy tó Berlin környékén. A villát és a konferencia jegyzőkönyveit is mind a mai napig megőrizték. Itt körülbelül 15 náci vezető gyűlt össze és arról beszéltek, hogy mi legyen a zsidókérdés végső megoldása” – kezdte Ferencz, amikor a holokauszttagadókról kérdeztük. A konferencián részletekbe menően foglalkoztak azzal, hogy mi legyen a zsidókkal, ki minősül zsidónak, még azt is megbeszélték, hogy az első világháborús hős zsidókat hogyan kell kezelni.
„Én ügyész voltam: az embereim szerezték meg azokat a jelentéseket, amik a keleti frontról érkeztek, hogy melyik parancsnok melyik egysége melyik nap hány zsidót végzett ki.
önvédelemből öltek, a zsidók oroszbarátok, ezért veszélyt jelentettek rájuk nézve, azért kellett megölniük a gyerekeket is, mert különben gyűlölték volna a nácikat azért, amit a szüleikkel tettek. Tömeggyilkosok szemébe néztem, a terepen láttam a tömeggyilkosságok nyomait” – mondta Ferencz.
Nincs még egy élő ember, akinek meglenne ugyanez a tapasztalata. Senki ne mondja nekem, hogy a holokauszt nem történt meg.
Az idős korukban elkapott és bíróság elé állított SS-katonák, koncentrációs tábori őrök helyzete más: egy kilencvenéves ember már nyilván nem fogja újra elkövetni bűntetteit, elsősorban mégis az áldozatokra kell tekintettel lenni, feléjük van ezeknek az ügyeknek „jelképes erkölcsi értéke″.
A világért sem hagynék ki egy ilyen lehetőséget
– vágta rá, amikor búcsúzóul azt kérdeztük tőle, mit üzen a magyar fiataloknak. „Akik háborút kezdenek, tudniuk kell, hogy előbb-utóbb felelniük kell a tetteikért, rangjukra és származásukra való tekintet nélkül. Ebben a zord és veszélyes világban a közvélemény a legfelsőbb bíróság, a közvélemény pedig ti vagytok: kompromisszumkészségre, együttérzésre, egymás megértésére van szükség. Én már nem tudok mit tenni, vigyétek ti tovább a stafétabotot, ez minden, amit tehetek, hogy megvédjelek titeket″ – mondta.
Benjamin Ferencz könyvei, köztük memoárja angol nyelven ingyen letölthetők a honlapjáról. A nemzetközi büntetőjog és az ICC történetének megértésében dr. Horváth Valéria jogász segített nekünk.