A 19 éves Wolfgang Engels 1963 tavaszán lopott páncélautóval tört át a falon, aminek építésében két évvel korábban saját maga is részt vett sorkatonaként. Fanatikus kommunista anyjával Nyugatról költöztek az NDK-ba, ahol még a nyolcvanas években is tervezték, hogy elfogják. Életét egy félrészeg nyugatnémet társaságnak köszönheti, és a nyugati rendőröknek, akik visszalőttek a határőrökre.
Tömören így foglalhatjuk össze a 19 éves Wolfgang Engels szökési receptjét 1963-ból, ami egyedül azért nem volt teljesen légből kapott, mert a fiatalember civil sofőrként dolgozott a keletnémet hadseregben. De mielőtt beszállunk vele a három méter magas falnak irányzott kilenctonnás faltörőbe, hogy remegő térdekkel, de csillogó szemmel szerencsét próbáljunk, menjünk egy kicsit vissza az időben, Engelsszel a Local tudósítója beszélgetett a fal évfordulója alkalmából.
A nagykamasznak volt mi ellen lázadnia: Düsseldorfban (a későbbi Nyugat-Németország területén) született, tízéves korában költözött keletre hithű kommunista anyjával, aki ezután Stasi-alkalmazottként nevelte szocialista erkölcsre a kis Wolfgangot. A fiú nem tervezgette régóta a szökést, sőt, korábban jóval egyszerűbben is megléphetett volna, kelet-berlini katonaként 1961-ben saját kezűleg húzta ő is a szögesdrótot a fal építésekor, de akkor még nem érett meg benne az elhatározás.
Nem elméleti fenntartásai voltak ugyanis a rendszerrel szemben: akkor akadt ki, amikor barátaival együtt letartóztatták és szökési kísérlettel vádolták meg, miután egy este a fal közelében bóklásztak egy koncertet keresve. Végül elengedték őket, de Engels anyja nem csinált titkot abból, hogy teljesen egyetért az eljárással.
Megdöbbentett, hogy hogy hiheti valaki ennyire konokul, hogy a Pártnak mindig igaza van. Eldöntöttem, hogy amint tudok, meglépek.
Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy egyáltalán hogy lehet feltűnés nélkül páncélautóval furikázni a hatvanas évek Kelet-Berlinében? Magasabb labdát egy hollywoodi forgatókönyvíró sem dobhatott volna a közelgő május elsejénél, a munka ünnepénél és egyben minden valamirevaló szocialista ország legnagyobb civil és katonai felvonulásánál – két héttel a nagy nap előtt már a szokásosnál is könnyebb volt elvegyülni bármilyen katonai járművel.
Hahó, srácok! Kipróbálhatjátok a verdámat, de akkor hadd menjek én is egy kört a tietekkel, oké?
– filmben ócska fordulat lenne, de Engels nagyjából ezekkel a szavakkal fordult április 16-án a mellette parkoló páncélautó vezetőjéhez, aki előzékenyen még egy gyorstalpalót is tartott a hatkerekű PSW–152-esről. Már csak a vacsoraidőt kellett megvárnia, hogy kora este újdonsült páncélautójával feltűnésmentesen végighömpölyögjön a Sztálin körúton, át a Spreen Treptow felé.
„Megyek Nyugatra, ki jön velem?” – szólított meg pár fiatalt udvariasan, miközben az utolsó simítások után felbőgette a motort, és nekivágott az utolsó száz méternek. A majdnem három méter magas falat áttörte az autó, de csak az eleje fért át a lyukon, a többi megakadt a betonban és a szögesdrótban, az első ajtó is a keleti oldalon ragadt. Ő sem gondolhatta komolyan, hogy sokat ér majd, de
– kérte a keletnémet határőrt, miközben kikászálódott a kocsiból, belegabalyodva a szögesdrótba. Két golyó is eltalálta, ha a fogalom a páncélautóknál is létezik, végül az anyósülés ajtaján tudott kiszállni. A nyugatnémet rendőrök visszalőttek, közben egy közelben piáló társaság kiszaladt a kocsmából, hogy kiszabadítsák a szögesdrótból. A hely aznap estére be is zárt, a súlyosan vérző Engelst a pultra fektették. „A fele társaság részeg volt, de ha nem ott iszogatnak, soha nem jutok át. Amikor megláttam a nyugati márkás italokat a pult mögött, tudtam, hogy biztonságban vagyok” – emlékezett vissza.
Súlyos határáttörés páncélozott csapatszállítóval. A határőrparancsnok azt hitte, erősítés érkezett – állt a Stasi korabeli jelentésében. A berlini fal a világ egyik legjobban őrzött határa volt, és az egyetlen, ami egy világváros közepén húzódott. Ikonikus jelentősége az első pillanattól fogva adott volt, korábbi cikkünkben olvashat további híres-hírhedt szökési kísérletekről.
Először stílszerűen konyakot vagy sört akartak adni neki, szerencsére valakinek leesett, hogy ettől csak még több vért vesztene. Végül három hetet töltött kórházban, később visszaköltözött gyerekkora helyszínére, Düsseldorfba rokonaihoz. Anyja hivatalosan is kitagadta, a leveleit átadta a Stasinak, azonnal letette a telefont, ha hívta. Legközelebb 1990-ben találkoztak: „Örült, hogy láthat, de egyszerűen nem beszéltünk arról, ami törént” – mondta Engels, aki anyja Stasi-múltjáról is csak a rendszerváltás után értesült.
Azért pedig külön hálás, hogy nem rögtön egy egész sorozatot engedtek bele a határőrök: „A kalasnyikovon egy kattintás lett volna, elárul valamit, hogy nem állították automatára” – mondta. 1990-ben bíróság elé állították, majd felmentették a határőrt, aki tüzet nyitott rá, de Engels sohasem találkozott vele.
Azt mondja, semmit nem bánt meg: egy brit hotelben tett rövid kitérő után tanár lett, ma egy holokauszt-emlékhelyekkel foglalkozó szervezetnél dolgozik.
Nem volt egyszerű a kezdet, de jó életem volt itt
– tekintett vissza az életére 71 évesen.