A keletnémet államvédelem működéséhez a szocialista baráti országok is statisztáltak, sok más mellett azzal, hogy eszközöket szállítottak az NDK-s polgárok megfigyeléséhez. A lipcsei Stasi múzeumban a levéltitok megsértésére alkalmas magyar szerkezet is ki van állítva a többi leleményes, kegyetlen vagy épp nevetséges eszköz mellett. Ráadásul mindezek egy olyan helyszínen, mely voltaképp egy időkapszula eredeti linóleummal és korabeli megfigyelő kamerákkal.
Egy szürke épület előtt állunk, mely felé közeledve a lipcseiek évtizedeken át inkább átmentek az utca túloldalára. Okkal: a keletnémet Állambiztonsági Minisztérium, a Stasi egykori főhadiszállása ez, ahol az NDK saját polgárainak fizikai és pszichés megnyomorításán fáradozott a szocialista rend fenntartása érdekében. Huszonöt évvel később a Runde Ecke (kerek sarok) néven ismertté vált házban egy állandó kiállítás mutatja be a német államvédelem munkáját és kegyetlen módszereit, konzerválva az 1989 őszén talált állapotokat.
Nemcsak az épület homlokzata maradt meg úgy, amilyen ’89 előtt volt; a belsejében is igyekeztek mindent eredeti állapotában megőrizni a linóleumpadlótól az ablakrácson át a biztonsági kamerákig, illetve az egyik munkatárs szobájáig. A hely szelleme így nemcsak szellemként van jelen, hanem történelmi valójában is.
Sok teremben összerándul a látogató gyomra a látottak alapján; a magyar látogatónak leginkább olyankor, amikor azt látja, hogy a rezsim fenntartásához magyarok is asszisztáltak. A múzeum igazgatója – az épület 1989-es visszafoglalásakor 23 éves – Tobias Hollitzer egy műbőrtáskát mutat, melybe egy fényképezőgépet lehetett elrejteni, a műbőr Magyarország baráti hozzájárulása volt.
A keletnémet levéltitok évtizedekig tartó megsértésében is egy leleményes magyar szerkezet segítette a Stasit: a magyar ún. gőzölő gép fémlapjára egyszerre 25 darab borítékot lehetett elhelyezni, ami alatt egy vízréteg volt. A vizet felmelegítették ötven fokra, mire egy óra leforgása alatt a borítékok maguktól kinyíltak. A visszazárásukra egy másik gépet használtak, a procedúra pedig épp ilyen hosszadalmas volt.
A házban minden egyes Nyugatról érkező levelet módszeresen felnyitottak és elolvastak, csakúgy, mint a telegramokat. A helyi Stasi hatáskörébe Lipcse és környéke tartozott, a keletnémet diktatúra alatt másfélmillió ember magánéletében turkálhattak. A Stasi persze nem vallotta be, hogy elolvassa a leveleket, „de ez nyílt titok volt” – magyarázza kalauzunk.
Bár a múzeumlátogató alapélménye a borzongással vegyes kíváncsiság, az ember néha önkéntelenül is felnevet a vitrinekben kiállított tárgyak láttán: ilyenek például az álruhák, köztük is az a diplomatatáska, ami egy teljes arab-férfi szettet tartalmaz az álszakálltól a hosszú köpenyig. Az ekképp arabosított Stasi-munkatársat a Lipcsei Nemzetközi Vásár forgatagába vetették be, vélhetőleg információszerzés céljából. Az akciót – a Stasi logikájának megfelelően – a valóságtól teljesen idegen kifejezésekkel láttak el, ez például az „operatív személyi álcázás” nevet kapta. A kifejezéstől röhöghetnékje támadna az embernek, ha nem tudná, hogy itt minden ugyanarra a véresen komoly célra futna ki: hogy megvédjék az NDK-t a szocializmus belső és külső ellenségeitől - kerüljön bár irreálisan sok pénzbe és erőfeszítésbe.
A szomszédos vitrinben a végletekig fokozott álcázási igyekezet egy még bizarrabb formája látható: egy felcsatolható műhas, melynek a köldökében rejtették el a fényképezőgép apró objektívét. Az egyik itt dolgozó nőtől megtudjuk, hogy ez inspirálta a kiállítás címét is, ami „Stasi: hatalom és banalitás”.
„Hallgatózó és figyelő vállalat” (Firma Horch- und Guck) volt a Stasi gúnyneve az NDK-ban, és szemléletes példákon keresztül mutatják be, hogyan drótozták be a megfigyelni kívánt emberek otthonait: keletnémet szakik osontak be a lakásokba, amikor a megfigyelni kívánt tulajdonosok nem voltak otthon, és szekrények lábaiba, asztalok hátuljába helyezték el a lehallgató-készülékeket. Arra is ügyeltek, hogy amikor kiderült, hogy a háziak új bútor vásárlására készülnek, időben eltávolítsák az eszközöket.
A privátszféra és az alapvető emberi jogok teljes sárba tiprásában élen járt egy virslire hasonlító hosszú fényképezőgép is, mely egy kb. egy milliméteres objektívbe torkollott. A problémás lakás szomszédjában átfúrták a falat, majd óvatosan áthasítva a tapétát behelyezték az eszközt. A különlegesen kialakított mini-objektív az egész szobát befogta és szorgosan szállította a kompromittáló felvételeket.
Ha ekkor még nem, legkésőbb akkora lefagy a látogató arcáról a mosoly, amikor eljut az „Operatív pszichológia”- feliratú tablóhoz és azon egy Wolf Biermann nevű kultzenész-költő megtöréséről olvas, és látja a szöveg mellett a fotót a bozontos, hippiforma gitárost. Húsz pontban foglalta össze a Stasi, milyen módon kell megtörni a legendás dalnokot: utasításba adták például, hogy rombolják szét a szeretteivel való kapcsolatát valamint autóját és kertjét, de a listán még az orvosi félrekezelés is szerepelt. (Biermannak végül megtiltották, hogy fellépjen az NDK-ban és kiutasították az országból.)
Hasonlóan megrázó a lipcsei Stasi-börtöncella élethű mása is. Nem emberségből alakítottak ki kétfős cellákat, hanem épp ellenkezőleg: azért, hogy még a szabadságuktól teljesen megfosztott emberekről is jelentéseket kaphassanak a beszervezett rabtárstól.
Amilyen borzongatóan érdekes a keletnémet titkosszolgálat felépítéséről és módszereiről szóló kiállítás, legalább annyira érdekes az is, ahogyan létrejött. Az állambiztonság épületét heteken át tartó békés hétfői demonstrációk után végül 1989. december 4-én megszállták a polgári mozgalom tagjai, a Stasit megfosztották hatalmától, megállították és megakadályozták az akták megsemmisítését (ki van állítva az a gép is, amivel ezt néhány méterrel odébb a Stasi munkatársai papírok megsemmisítését végezték) – és végeredményben hozzájárultak az NDK megszűnéséhez.