Harmadik hónapja követjük három magyar diák életét, akik a röghöz kötés helyett azt választották, hogy Angliába jelentkeznek egyetemre. Az első részben még a kiköltözés előtt meséltek arról, miért döntöttek így, és mit várnak az egyetemtől, a másodikban pedig a beilleszkedés nehézségeiről kérdeztük őket. Most már az első félévük közepe felé járnak, így arról is tudnak beszélni, milyen az, ami miatt bevállalták a nagy kalandot: a tanulás.
Ha valaki külföldi egyetemre meg magyar gimnáziumból, a legsúlyosabb kérdés mindenképpen az, vajon mennyire kompatibilis a magyar középiskolában összeszedett tudás azzal, amit a kinti egyetemen elvárnak egy frissen bekerült diáktól. Reáltárgyaknál még hagyján, elvégre a másodfokú egyenletnek a világon mindenhol ugyanaz a megoldóképlete. Ebből a szempontból Gergő, a történelem szakkal nagyot kockáztatott – de eddig úgy tűnik, bejött a számítása: „Csak a nyelv miatt vagyok hátrányban a többiekkel szemben, az általános és középiskolai tanáraim megszerettették velem a történelmet, ezért semmi hiányosságom nincs magával az anyaggal, amit tanulunk. Sőt, egyes részeket jobban is tudok, mint az angolok, mert ők elég felületesen veszik át a középiskolában a történelem azon részét, ami tőluk keletre történt.” Nórinál a kétféle egyetemi alapképzés közti különbségek jelentettek akadályt: „Az esszéírás csínját-bínját nekem élesben kell elsajátítani, amíg nekik volt rá 4 évük az alapképzésben. Az egyetlen előnyömnek azt tartom, hogy magyarul és németül is tudok szakirodalmat keresni, de itt olyan sok diák beszél idegen nyelveket, hogy ez az előny elenyésző.”
Azt, hogy a külföldi egyetemek jobban felszereltek, és láthatóan több a pénzük, mint a hazaiaknak, diákjaink is megerősítik. Elvégre nem kis mértékben ezért, a jobb lehetőségek miatt ott tanulnak tovább és nem itthon. Réka óvatosan közelíti meg a kérdést: „Nem tudom, milyen egy otthoni egyetem felszereltsége, de olyanokat hallok a barátaimtól, hogy kabátban ülnek az órán mert nincs fűtés... Hát, ez itt nem jellemző, sőt. Van egy előadásom a kémia épületben ami nagyon jól felszereltnek tűnik, de hasonló a mérnöki épületet is. Egyébként a campus hatalmas, van saját boltja, kávézója, én a mai napig folyton eltévedek és emiatt mindig késésben vagyok.” „Az egyetembe pumpálják a pénzt, folyamatosan modernizálják a felszerelésüket és az épületeket. Nagyon elkeserítő azt hallani, hogy ezzel szemben Magyarországon az oktatásból inkább kivonják a pénzt” – teszi hozzá Gergő. Nóri egy konkrét példával világítja meg az eltérést: „Nagyon érezni a különbséget például a könyvtár méretében és minőségében. Meg az olyan apróságokban, hogy év elején kaptunk 32 font (kb. 13 000 forint) nyomtatási kreditet alanyi jogon. Ez nagyjából az egész évre kitart. Otthon a havi ösztöndíjam, amit úgy kell kiérdemelni, nem érte el ezt az összeget, pedig nem volt gyatra átlagom.”
A leggyakoribb kritika, ami a magyar oktatást éri, az, hogy nem gyakorlatias, nem használható a tudás, amit ad, csak a száraz elméletet veri bele a diákok fejébe, nem számít, ha nem értik, nem tudják felhasználni, a lényeg, hogy vissza tudják mondani a vizsgán. Ahogy az ismert műegyetemi mondás tartja: előadás az, amikor a tanár fejéből áramlik az információ a diákok fejébe, anélkül, hogy bármelyikük is használná az eszét. Az angol egyetemek, úgy tűnik, ezen már túlléptek. Nórinak van összehasonlítási alapja, ő az ELTE alapképzése után ment Angliába:
„Nekem az a furcsa, vagy más, hogy nincs olyan, hogy be kell magolni valamit és utána tesztes vizsgán visszaadni. Itt rengeteget kell könyvtárazni, olvasni és gondolkodni. Esszéket kell írnom, 4000-5000 szó általában egy. Rengeteget olvasni, levonni a következtetést és pontosan hivatkozni mindent és mindenkit. Az ELTE-n inkább a magolós, betanulós papírforma ment. A gyakorlati rész nekem eddig még csak kutatástervezésben jelent meg, de jövőre lesz egy modulunk amikor kutatóasszisztens lesz belőlünk, és egy igazi kutató mellett kell valóban dolgoznunk a gyakorlatban.”
Gergő esetében különösen érdekes a kérdés, hiszen ő történelmet tanul, ahol csak elmélet van, igazi gyakorlati órát nehéz kitalálni. Az angoloknak azért sikerül: „Vannak szemináriumaim, ahol az a program, hogy egyes történelmi tényeket közelebbről megvitatunk, és újabb magyarázatokat keresünk rájuk. Itt megtanulunk együttműködni a többiekkel, mindenki mindenkinek a kollégája. Az orvostanhallgató barátaim egyébként sokat járnak gyakorlatra, már az első héten boncolásra vitték őket.”
Rékánál a nemzetközi kapcsolatok szakon hasonló a helyzet. „Ahogy magamat ismerem, ha otthon lennék, pár előadást kihagynék és inkább csak a zh-kra tanulnék. Itt viszont inkább bejárok, előrébb vagyok már azzal is. Valószínűleg összességében ennyit foglalkoznék az egyetemmel otthon is, csak kevesebb olvasnivalóm lenne, és több tanulnivalóm. Itt minden héten minden tárgyamra rengeteg olvasnivalóm van. Vagy egy egész könyv, vagy minimum két fejezet egy könyvből. Nincs számonkérés úgy, mint a gimnáziumban volt, szóval nincs az, hogy be kell mindent magolni. Inkább el kell olvasni a könyveket, és azon gondolkodni, amit aztán majd a szemináriumon megbeszélünk róluk”.
Réka: „Az elején nagyon rosszul viseltem a negatív kommenteket, de most már különösebben nem tudnak meghatni. A pozitív visszajelzések nyilván jólesnek, de olyan kommentekkel nem tudok mit kezdeni, aminek értelme sincsen és látszik rajta, hogy nem is olvasott bele a cikkbe.”
Gergő: „A család és a barátok mindig izgatottan várják az új részeket. Diáktársak tudnak róla, de ők persze csak a képeket tudják értelmezni. Néhányan megkerestek közösségi portálokon, hogy tanácsot kérjenek; örülök, hogy akik külföldi továbbtanulásban gondolkodnak, a mi tapasztalataink alapján ízelítőt kaphatnak abból, mire számíthatnak.”
Nóri: „Mindig rám ír valaki a barátaim közül, hogy olvasta a cikket, de nagyjából ennyi. A kommenteket nem olvasom, nincs rá időm, van elég olvasnivalóm így is.”
Persze a legérdekesebb kérdés az, hogy konkrétan mit is tanulnak a magyar diákok Angliában, miben tér el a tananyag az itthonitól. Ezt talán az világítja meg a legjobban, amikor hőseink arról beszélnek, milyen beadandó dolgozatokat kellett eddig megírniuk. Gergő jól belecsapott a történelemtudomány közepébe: „Az első beadandóm témáját a második világháború előtti és utáni japán alkotmányok és azok hatásai adták. Össze kellett hasonlítanom és elemeznem kellett őket. Sosem csináltam ilyen feladatot eddig, kicsit össze is voltam zavarodva, hogy hogyan is kéne nekikezdeni, de aztán a felvételinél segítő magyar mentorom ellátott pár tanáccsal. Körülbelül egy hét alatt elkészültem vele, ami nekem már jónak számít.” Nóri esetében ne szégyellje, ha a végére kicsit elveszíti a fonalat, hogy mit is tanítanak a Newcastle-i Egyetem egészségpszichológia szakán:
„Eddig kettő statisztika beadandóm volt, mindkettő 20 százalékban számít majd az év végi jegyembe. Az első nem sikerült úgy, mint vártam, a visszajelzés szerint jobban ki kellett volna fejtenem a választ. A második már jobban sikerült, ott egy kvalitatív tematikus elemzést kellett csinálni. Nagyon érdekes volt mintázatokat keresni a szövegben. Arra már több időt szántam, össze is ültünk néhány csoporttársammal megbeszélni, ők mit emeltek ki. Holnap lesz még egy vita a csapatommal egy másik csapat ellen a klasszifikációs rendszerek transzkulturális létjogosultságáról. Csak ma tudtam meg, hogy nekem is beszélnem kell, nem csak a háttérmunkálatokat csinálni, így kicsit izgulok.”
És hogy úgy általában mennyire durva az egész egyetem tanulás terén? „Annyira durva, amennyit beleteszel. Vagy készítesz magadnak egy menettervet és végigdolgozod a félévet és akkor elkerülheted a határidők miatti idegösszeomlást, vagy nem. De a nem, az egyenes út a koffeinfüggőséghez és az idegbajhoz“ – mondja Nóri. Réka szerint viszont nem azért nem dívik odakinn a magyar módi (év közben teng-leng az ember, aztán a vizsgaidőszakba meg beleszakad), mert túl sok ehhez a tanulnivaló, hanem mert egyszerűen nem lenne logikus. „Tulajdonképpen itt is el lehet lébecolni év közben és aztán mindent megtanulni egy hét alatt, de nem ajánlott. Sokkal egyszerűbb, ha minden órára készül az ember. Az előadás + szeminárium rendszer pont azért van, hogy az előadáson leadják, amit tudni kell a témáról, a szemináriumon meg átbeszéljük mélyebben, illetve ha van valakinek kérdése, ott felteheti, ha valami nem tiszta az előadáson, a szemináriumon rendberakunk mindent.“
A cikksorozat támogatója az Engame Akadémia, melynek mentorprogramja támogatta Rékát, Nórit és Gergőt a felvételi során.
Az egyetemeken játszódó filmekben azt lehet látni, hogy a diákok folyton a könyvtárban ülnek, és ott tanulnak (mármint amikor nem eszméletlenre isszák magukat a különféle testvériségi bulikon, de ezt a témát már érintettük). Felmerül a kérdés, hogy miért olyan rettentő népszerű hely a könyvtár – hát nem elérhető egyébként minden tanulnivaló online is? Azt vártuk, hogy diákjaink végre megmagyarázzák a könyvtár misztikus jelentőségét, de csak még jobban összezavartak. Réka például nem hisz a könyvtári tanulásban: „Én nem tudok könyvtárban tanulni, túl csöndes nekem. Azért járnak olyan sokan a könyvtárba, mert az esszékben kell lennie minimum 8 referenciának, és ilyen helyzetben sokat tud segíteni az adott témán belüli könyv. Online is elérhető egyébként minden, a kötelező olvasmányok is fent vannak az egyetemi portálon illetve az órai anyagok is.”
Nóri ennek pont az ellenkezőjét mondja: „Bent jobb a hangulat, vannak csendes részek, hangos részek, postgrad részek, kávézó, szociális élet, scan, nyomtató... Ki akarna így a szobájában egyedül tanulni? Arról nem is beszélve, hogy oké, elérhető sok minden online, de ha van az embernek egy csöpp esze, nem mindent monitoron olvas, mert a végére kikészül a szeme. Nagyjából mindennap megyek könyvtárba, inkább délután és este. Nem vagyok egy reggeli típus. Még jó, hogy a könyvtár egész éjjel nyitva tart.” Gergő megint egy úgy nézőpontból világítja meg a helyzetet: „A könyvtárban tanulás itt is megszokott dolog, nem csak az amerikai filmekben. Én is jobban szeretek a könyvtárban tanulni, vagy írni a beadandómat, mert ott rá vagyok kényszerítve. Ha a koliban tanulnék, az biztos, hogy nem lenne olyan hatékony – a hűtő is közel van, meg a barátok is elhívnának mindenfelé...”
A külföldön tanuló magyarok rendszerint azzal szokták legjobban megdöbbenteni a diáktársaikat, amikor elmondják, milyen hagyományai és kultúrája van odahaza a dolgozatokon, vizsgákon való csalásnak. Már önmagában az sokat elmond, hogy külön szavunk van erre, a puskázás. “Amíg rá nem kérdeztél, nem is gondoltam a puskázásra. Nincs is olyan tárgyam, amiből szerintem tudnék puskázni, vagy nem hiszem, hogy megérné. Gimnáziumban még belefért egy kis segítség azokból a tárgyakból, amiből nem remekel az ember, de szerintem ez az egyetemen más. Mindenki azt mondja, hogy itt végre azt tanulhatod, amit szeretnél, akkor meg mi értelme lenne. Egyébként én gimnáziumban se nagyon tudtam puskázni, elég béna voltam, mindig lebuktam, így később már nem is mertem.”, mutatja be Réka, hogy azért annyira nincs a vérében minden magyar diáknak a puskázás. A mesterszakos Nóri esetében még ennyire sem merül fel a dolog, ő a csalás egy másik, itthon elterjedt típusáról beszél inkább: “A plagizálást rettentő komolyan veszik és negatív szociális megítélés is társul hozzá, nem egy elsikálható dolog mint otthon. Elképzelhetetlen, hogy egy közméltóság, politikus, de akár hogy egy szimpla diák is tudatosan plagizáljon, az keresztbe nyesné a szakmai karrierjét.”
(A három, Angliában tanuló magyar egyetemistát követő cikksorozatunk legközelebb az év végén jelentkezik, amikor főszereplőink hazautaznak az ünnepekre, egyébként pedig már már az első vizsgaidőszak előtti hajrá kellős közepében lesznek.)