Oroszországban karácsony helyett szilveszterkor adják át az ajándékokat. Így tett Oroszország első elnöke is, aki meglepetésképp televíziós beszédében mondott le a hatalomról, átadva azt a nem sokkal korábban még alig ismert Vlagyimir Putyinnak. Az egyre rozogább Jelcint váltó fiatal politikus alatt mára ugyan nagyon más lett Oroszország, de hatalma mégis inkább fokozatos átmenetet, mint éles irányváltást jelent az ország történetében.
"Megbízatásom lejárta előtt távozom. Tisztában vagyok vele, hogy meg kell tennem; Oroszországnak új politikusokkal, új arcokkal, új intelligens, erős, energikus emberekkel kell átlépnie a millennium küszöbén, és nekünk, akik éveken át voltunk hatalmon, távoznunk kell."
Ezekkel a szavakkal döbbentette meg a közvéleményt az akkor 68 éves Borisz Jelcin orosz elnök 1999. december 31-én délben sugárzott beszédében.
Az elnöki beszédeket mindig éjfél előtt adták le, így az elnök déli megszólalása már önmagában meglepetést keltett a nézőkben. Az kevésbé, hogy ez láthatóan annyi nehézséget okozott, mint Leonyid Brezsnyevnek 18 éves hatalma vége felé.
Eredetileg úgy volt, hogy 2000. június 4-én tartják a következő elnökválasztást, amin az 1991 óta hatalmon lévő Jelcin már nem indul. Idő előtti lemondása annak szólt, hogy megágyazzon a hatalomban kiszemelt utódjának, a miniszterelnök Vlagyimir Putyinnak, aki éjfélkor el is mondta első elnöki köszöntőjét.
Miért ragaszkodnék további hat hónapig a hatalomhoz, amikor az ország rendelkezik olyan erős személyiséggel, aki méltó az államfői tisztségre?
Akire minden orosz állampolgár reményekkel tekint? Miért állnék az útjába? Miért várnék? Nem egyezne a jellememmel” – mondta a távozó elnök.
Putyin és Jelcin kapcsolatára visszatérünk, de előbb essen szó arról, Jelcin hogyan írja le könyvében, az Éjszakai naplójegyzetekben a szilveszter előtti napok hangulatát. Ez, mint látni fogjuk, nem teljesen egyezik, azaz teljesen nem egyezik a valósággal.
A lemondás bejelentésével egyébként is rendhagyóvá tett beszéd más miatt is maradandó lett.
„Eltérően a többi beszédemtől, még valamit akarok mondani: bocsánatot kérek önöktől. Azért, mert sok közös tervünk nem valósult meg. Hogy ami egyszerűnek tűnt, kínzóan nehéznek bizonyult. Hogy nem váltottam be azok reményét, akik hittek benne, hogy egyetlen lendülettel át tudunk ugrani a szürke, pangó, totalitárius múltból a fényes, gazdag, civilizált jövőbe. Én is hittem benne, hogy kicsit kell megfeszítenünk magunkat és egy ugrással mindenen túlleszünk. Nem sikerült.”
Jelcin azt állítja, hogy szokás szerint már napokkal korábban fel akarták venni az újévi beszédet. El is jött a tévéstáb a Kremlbe. Mire a szokványos beszéd végére ért, alaposan meghökkentette a stábot: "Ennyi. Reszelős a hangom, és a szöveg sem tetszik. Újra kell vennünk a beszédet."
A stáb még jobban elképedt, amikor Jelcin közölte: a december 31-én délben adásba kerülő beszédet csak aznap reggel 9-kor veszik fel az irodájában.
Az előző hetek-hónapok azzal teltek, hogy teljesen titokban kidolgozzák a hatalomátadás részleteit. Az orosz történelemben ilyenre még nem volt példa, fontos volt, hogy minden törvényesen menjen. És volt még valami: beszélnie kellett a kiszemelt utóddal, Vlagyimir Putyinnal.
Kettejük kapcsolata, legalábbis Jelcin memoárja szerint, 1997 márciusára nyúlik vissza, amikor az egykori KGB-s kabinetfőnök-helyettesként feltűnt a Kremlben.
„Más kabinetfőnök-helyettesekkel ellentétben, akik lépten-nyomon törekedtek elém teregetni Oroszország és a világ jövőjéről alkotott elképzeléseiket, Putyin nem próbált szóba elegyedni velem. Inkább úgy látszott, igyekszik minden személyes elemet kiküszöbölni az érintkezésünkből. Pontosan ezért akartam még többet beszélni vele.”
Jelcin kiemelte Putyin higgadtságát, természetességét, felkészültségét, sőt, hűvösségét, ami „kezdetben óvatosságra késztetett, de azután megértettem, hogy a vérében van ez a viselkedés”.
Jelcin az állítása szerint saját maga által kitalált és felemelt Putyint előbb a Szövetségi Biztonsági Szolgálat élére nevezte ki, majd megtette miniszterelnöknek. Ez utóbbi nem annyira tetszett Putyinnak, a csalásokkal teli orosz választási kampányokat ismerve akár keresetlennek is tekinthető az őszintesége: „Nem szeretem a választási kampányokat. Egyáltalán nem. Nem tudom, hogyan kell szervezni őket, nincsenek ínyemre.”
„Arra gondoltam, hogy ez az orosz történelem ritka pillanata, amikor valaki önként távozik a hatalomból, békésen adva át, puccs, vér és az ország összeomlása nélkül” – függetlenül attól, hogyan viszonyulnak Putyinhoz, három megkérdezett is ezt emelte ki Jelcin beszédére emlékezve. No meg azt, hogy újévkor erre senki sem számított, még ha a megfáradt, az alkoholproblémái miatt koránál öregebb Jelcin közelgő búcsúja a levegőben volt – elvégre a 2000 júniusában esedékes elnökválasztáson már nem indult volna.
„Az első gondolatom persze az volt, hogy mennyi munkánk lesz hirtelen, mert emiatt minden újévre tervezett anyagunk elszállt” – emlékezett vissza egy neve mellőzését kérő újságíró. Ő sem örömöt, sem csalódást nem érzett, csak megértést, hogy Jelcin búcsúja időszerű. „Akkor azonban még nem volt világos, hogy Putyin az elnökválasztást is magabiztosan meg fogja nyerni, elvégre voltak akkor még nehézsúlyú elnök-aspiránsok, például Jurij Luzskov moszkvai polgármester.
„Épp padlót mostam otthon az újévre készülődve, amikor hallottam a tévében Jelcin búcsúját. Nagyon meglepődtem. De inkább pozitív várakozással töltött el, persze azzal a kötelező óvatos fenntartással, ami benne van az oroszokban a változásokkal szemben” – mesélte egy moszkvai iskolai tanárnő, aki az elnök leköszönését „az oroszoknak adott újévi ajándéknak” tekintette
„Putyin iránt bizalmatlan voltam, egyszerűen a titkosszolgálati múltja miatt. Egy olyan rendszer terméke, amellyel szemben személyes ellenérzésem van” emlékezett vissza Putyin újévi hatalomra kerülésére Oxana Jakimenko. A szentpétervári egyetem oktatóját – aki számtalan magyar irodalmi művet fordított oroszra – az sem vigasztalta, hogy Jelcin után egy energikus, fiatal (48 éves) ember jutott az elnöki székbe. Jakimenko egyébként egyetemi ügyek kapcsán többször találkozott Putyinnal, amikor a későbbi elnök még a szentpétervári polgármesteri hivatal külügyekért felelős osztályvezetője volt. „De semmi emlékezetes nem maradt meg. Papírokat vittem be, ő aláírta. Színtelen hivatalnokként viselkedett, ahogyan utódai is.”
Jelcin saját bevallása szerint először 1999 szilvesztere előtt két héttel beszélt Putyinnak arról, hogy átadná neki az elnöki posztot. Putyin akkor állítólag azt válaszolta: ”Nem vagyok fölkészülve erre, Borisz Nyikolajevics”.
Ami tény: Putyin elképesztő sebességgel emelkedett a ranglétrán: 1998 júliusában lett a teljes ismeretlenségből a Szövetségi Biztonsági Szolgálat feje, 1999 augusztusában miniszterelnök, és még ugyanannak az év decemberében felkérték a mindenható elnöki posztra.
Szilveszter előtt két nappal megint találkoztak, és – nem fogják kitalálni – Putyin ekkor már határozott volt, ami elnyerte Jelcin tetszését. „Tetszettek a válaszai, ahogy precízen, egyértelműen kiigazította a terv néhány pontját.”
Szilveszterkor ment minden, mint a karikacsapás. Miután dolgozószobájában elmondta a beszédet néma csönd támadt. A tévések és még néhányan nem voltak beavatva abba, hogy Jelcin most jelenti be a lemondását. „Aztán valaki összeverte a tenyerét, majd egyre többen, fölemeltem a tekintetemet, és láttam, hogy az egész televíziós stáb fölállva ünnepel. Nem tudtam, mitévő legyek. A nők nem is próbálták leplezni könnyeiket, tőlem telhetően igyekeztem fölvidítani őket. Szóltam, hogy hozzák be a pezsgőt, virágot kaptam a nőktől. Koccintottunk, pohárköszöntőt mondtam az új esztendőre és erre a napra. Meglepve tapasztaltam, hogy jókedvű vagyok - nagyon jókedvű, vidám.”
Ez mind nagyon szép és jó, de ideje megnéznünk, hogyan is történt valójában Jelcin lelépése a színről és Putyin felemelkedése.
Jelentkező sok van rá, aki büszkén vallja, hogy személyesen neki köszönhető Putyin gyors moszkvai karrierje. Egyelőre hagyjuk a segítőket: a legelső lépés ugyanis az volt, hogy a KGB-s drezdai kiküldetéséből 1990-ben hazatért és a titkosszolgálatból kilépett Putyin hat év után ismét munkanélkülivé lett, miután Szentpétervár polgármestere, a peresztrojka egyik ikonikus alakja, Anatolij Szobcsak 1996-ban választási vereséget szenvedett. A polgármester külkapcsolati osztályát vezető Putyin felelt a kampányért, így személyes kudarcként élte meg mentora bukását.
Szobcsak ugyanis Putyinnak több volt, mint a főnöke. A 2000 februárjában elhunyt politikus és a 15 évvel fiatalabb „Vologya” között kis túlzással afféle apa-fiú kapcsolat alakult ki. Élete egyik utolsó interjújában Szobcsak arról is mesélt, hogyan terelgette Putyin esetlen öltözködési stílusát a mocsárzöld öltönytől a vállalhatóbb színek irányába. A kapcsolat erősségét jelezte, hogy Putyin – már két hónapja Oroszország ideiglenes elnökeként – látható megtörtséggel vett részt Szobcsak temetésén.
Az elnök a maga módján megőrizte a Szobcsak család iránti lojalitást. A polgármester özvegye hosszú ideig felsőházi képviselő lehetett, lányának, Kszenyija Szobcsaknak pedig könnyedén elnézik a Kremllel kritikus újságírói tevékenységét – bár kisebb nagyobb konfliktusai azért akadtak ellenzéki szervezkedés miatt a hatóságokkal.
Ami a moszkvai a segítőket illeti, tény, hogy Putyin első moszkvai munkahelye Moszkvában az Elnöki Főigazgatóság helyettes vezetői posztja volt, Pavel Borogyin alatt. (A szervezet többek között a Kreml karbantartásáért felel, nem azonos az Elnöki Adminisztrációval.) Borogyint később Putyin már elnökként az Orosz-Belarusz Államszövetség főtitkárává tette 11 évre. Súlytalan, de kényelmes állásba.
Borogyinhoz a szentpétervári Alekszej Kudrin protezsálta be Putyint. Korábban ő Szobcsak helyettese volt Szentpéterváron, innen került az elnöki adminisztráció helyettes vezetői posztjára – néhány hónappal Putyin Moszkvába érkezése előtt. Kudrin ezután az elnöki adminisztráció helyettes vezetője lett.
Együttműködésük szoros volt, hiszen Putyin a liberális gazdaságpolitikát képviselő szakembert nevezte ki pénzügyminiszternek, aki a posztot 11 éven át töltötte be. 2011-ben Kudrin ugyan távozott és aktívan fellépett a Putyin-ellenes tüntetéseken, ám a Kremlben ezt is megbocsátották neki. Jelenleg is Putyin egyik fontos tanácsadójaként tartják számon.
A szentpétervári polgármester hivatalából sokan indították karrierjüket: innen került ki Dmitrij Medvegyev, a két putyini ciklus közötti "átmeneti elnök", jelenlegi kormányfő, Viktor Zubkov, aki 2007-2008 között volt miniszterelnök. Innen ismeri Putyin a Gazprom későbbi elnökét, Alekszej Millert, Dmitrij Kozak elnöki megbízottat, Szergej Nariskint, a felsőház jelenlegi elnökét, German Gref gazdasági minisztert, majd a Szberbank elnökét is.
A putyini éra befolyásos kádereinek és üzletembereinek másik fontos forrása az Ozero-víkendház lakószövetkezet volt. Az úgynevezett dácsák jogi helyzetének részletezése nélkül elég annyi, hogy az 1996-ban alakított lakószövetkezet tagja volt Putyin mellett Vlagyimir Jakunyin, az orosz állami vasutak későbbi feje, Jurij Kovalcsuk és Nyikolaj Samalov, akik a kormánnyal szoros kapcsolatban lévő Rosszija bank tulajdonosai. A szövetkezet öt további tagja is fontos pozíciókra tett szert 2000 után.
Putyin pályája Moszkvában gyorsan ívelt felfelé:
Ehhez azonban kevés volt a megbízhatóság, és a mindig épp megfelelő támogató. A forgatókönyv alakulásába számtalan belső harc szólhatott bele, ahol Putyinnak jól kellett helyezkednie. Az egyik ilyen választást az állami főügyész váratlan önállósodásával tette. Jurij Szkuratov ugyanis – vélhetően az 1998-1999-ben kormányfősködő elnök-aspiráns, Jevgenyij Primakov kezdeményezésére – a Jelcin családot érintő korrupciós ügyekben kezdeményezett eljárásokat.
Putyin az FSZB elnökeként a főügyésszel szemben lépett fel, akiről hamarosan megfelelően kompromittáló felvételek (18+) kerültek nyilvánosságra. Hogy igazi, vagy hamisítvány hivatalosan nem derült ki, de mindkét esetben a megszervezéshez köze lehetett az FSZB-nek. Putyin kijelentette: egyetért az elnökkel, Szkuratovnak távoznia kell. Hivatalosan Szkuratov ugyan még egy ideig hivatalban maradt, de a családdal szembeni korrupciós ügyeket ezután gyorsan lezárták.
Jelcin 1996-os vitatható tisztaságú újraválasztása után a Kreml köreiben már állandó kérdéssé vált az elnök utodlásának ügye. Jelcin lehetséges jelöltnek tekintette az ekkor csupán 37 éves Borisz Nyemcovot, aki még a a jelcini éra elején vált ismertté Nyizsnyij-Novgorod megye kormányzójaként polgármestereként. A reformer politikus azonban 1998-ban a kormányból is kiszorult, a másik lehetséges elnökjelölttel, a kormányfői posztot néhány hónapig betöltő fiatal Szergej Kirijenkóval együtt, akit az 1998 augusztusi pénzügyi válság sodort el. (Jelenleg ő a Roszatom vezetője.)
Nem vált be a Kirijenkót – két közbülső kormányfő után – váltó Szergej Sztyepasin sem, akiről állítólag nehezen mondott le Jelcin. (A politikus nem lett kegyvesztett, Putyin révén 2000-től 13 éven át vezette az orosz Számvevőszéket.)
A kormányfői castingolás már egyértelműen az elnök utódjának kereséséről szólt. Putyinnal állítólag a miniszterelnöki kinevezésről szóló hírt nem más közölte mint Borisz Berezovszkij. A később Putyin-ellenes londoni emigránsként öngyilkossá lett egykori milliárdos, a Kreml valamikori erős embere sokszor hivatkozott rá, hogy valójában ő találta ki Putyint. Ám a pályaívből látszik, hogy ő legfeljebb a folyamat végébe kapcsolódott be.
Egyébként is sokan vitatják Berezovszkij szerepét. Egyes források szerint Putyin az ő tudta nélkül találkozott Jelcinnel – frissen kinevezett kormányfőként – egy többnapos hajóúton, ahol senki sem zavarhatta meg az egyezség megkötését. Ez is ellentmond Jelcin memoárjának, amely szerint két héttel szilveszter előtt beszélt Putyinnal az elnöki hivatalról. Egyébként sem valószínű, hogy ennyire későn közölnék valakivel, hogy hamarosan atomrakéták indítógombját fogja a kezébe kapni.
Állítólag az augusztus végi titkos hajóúton dolgozták ki azokat a kölcsönös garanciákat, amelyek biztosították, hogy Jelcin lemondása után nem éri bántódás az elnök körüli „családot” – ez részben szó szerinti családot jelent, részben a politikai szövetségeseket – és amelyek Putyinnak is garantálták a hatalom megszerzését.
Ha volt ilyen megállapodás, azt Putyin betartotta: első ciklusának nagy részében megtartotta a Jelcintől megörökölt kormányfőt, Mihail Kaszjanovot, az elnöki adminisztráció vezetőjét, Alekszandr Volosint.
Érintetlenek maradtak Jelcin befolyásos lánya és harmadik férje üzleti érdekeltségei is. Tatyjana Gyjacsenko 1996-tól Jelcin tanácsadója volt, Valentyin Jumasev pedig 1998-ig az elnöki adminisztrációt vezette. Utóbbi Jelenleg többek között a Moszkva-City irodanegyed résztulajdonosa. Jelcin másik veje, Valerij Okulov, aki jelenleg közlekedésügyi miniszterhelyettes, megőrizhette az Aeroflot vezérigazgatói posztját.
Ám Putyint nem a család választotta, inkább kényszerből fogadhatta el – részben az FSZB nyomására. De Jelcin döntésére minden bizonnyal hatással hatással volt több befolyásos oligarcha, így Viktor Vekszelberg és az Berezovszkij keze alatt felnőtt, de vele végül szembefordult Borisz Abramovics is.
Hogy mik lehettek a garanciális elemek, azt persze csak találgatni lehet. Igaz, Putyin hatalma kezdetén, körülvéve Jelcin embereivel és az ő kezükben lévő sajtóval – mint például a Berezovszkij kezében lévő ORT, vagy a Vlagyimir Guszinszkij tulajdonában lévő NTV – nem is volt túl nagy mozgástere.
Berezovszkij tévéje még támogatta Putyint, de az NTV kritizálta a csecsenföldi beavatkozást, firtatta Putyin felelősségét a Kurszk tengeralattjáró mentésének elmaradásában. Nem véletlen, hogy néhány hónap múlva az ügyészség eljárást indított Guszinszkij ellen, így a vállalkozó 2000 decemberében Spanyolországba menekült. Az adó ezután lojális tulajdonoshoz került. Berezovszkij valamivel később különbözött végleg össze Putyinnal és a következő évben kényszerült Londonba.
1999-ben még más szelek fújtak, a sokpolusú sajtó hatása is jóval nagyobb volt és a választások kimenetele sem volt annyira egyértelmű, mint néhány évvel később. Így fontos volt hogy az ismeretlen Vologyából tiszteletet parancsoló kormányfőt faragjanak néhány hónap alatt, hogy alkalmas legyen az elnöki hatalom átvételére.
Mindez a II. csecsen háború megindításával vált lehetségessé, amit az 1999 szeptember elején végrehajtott lakóházrobbantások váltottak ki. A bujnakszki, moszkvai és volgodonszki bombamerényletben összesen 307 ember vesztette életét.
Putyin határozott fellépésével hetek alatt felszökött a népszerűsége – bár a házrobbantások mögött állók kilétét sosem tisztázták egyértelműen. Volt, aki szerint merényletet maga az FSZB hajtotta végre – így vallotta a londoni száműzetésében poloniummérgezésben elhunyt Alekszandr Litvinyenko, az FSZB egykori alezredese is.
A tragikus merényletsorozatnak két különös epizódja van, ami erősíti a gyanút, hogy a csecsen harcosokon kívül mások is lehettek a háttérben:
A merényletek után már éber lakók Rjazany egyik lakóházánál zsákokat pakoló férfiakra lettek figyelmesek. Az ismeretlenek eltűntek a helyszínről, de a kiérkező rendőrség felfedte a pincében elrejtett robbanóanyagot. Putyin sikerként üdvözölte a lakók éberségét, és így tett Nyikolaj Patrusev, az FSZB vezetője is. Másnap azonban a rjazanyi FSZB letartóztatta a csomagot elrejtő férfiakat, akikről kiderült, hogy az FSZB ügynökei. Patrusev ezután közölte: csupán a lakók éberségét ellenőrző gyakorlatról volt szó, a csomagokban csupán cukor volt.
A történet után mindenesetre a házrobbantások befejeződtek, Putyint pedig országmentőként 2000. március 26-án 52,94 százalékos többséggel az első fordulóban elnökké választották.