Nem tudom, van-e olyan katonai bölcsesség, miszerint a háború fejben dől el, de ha nincs, akkor Mariupolban sürgősen fel kellene találni. Mariupol az az ukrán város, amely csupán 60 kilométerre van az orosz határtól, és még nem is ez a legnagyobb baja, hanem hogy rajta keresztül vezet az út az oroszok által elfoglalt Krím-félszigetre. Szóval, ha Putyin szárazföldön akarja meglátogatni új birtokát, akkor meg kell szereznie magának Mariupolt is.
Az oroszok ennek megfelelően annyira befűtöttek a környéken, hogy jelen sorok írása közben is hallani a dörrenéseket a város körüli frontokról.
És vajon hogyan reagál szorongatott helyzetére a lakosság? Egymást érik az ukránbarát demonstrációk, fiatal lányok gyűjtenek pénzt a hadseregnek az utcán, és mindenfelé lobognak az ukrán zászlók? A legkevésbé sem. A helyiek inkább úgy viselkednek, mintha egy sztoikus filozófusiskola tagjai népesítették volna be a vidéket. Már olyan sztoikusok, akik a kétkedés és bizonytalankodás mellett főleg a fémipari munkát sajátították el.
Az utcákon hiába kerestem az összefogásnak azt a lelkesítő sodrását, ami egy éve, a kijevi forradalomnál ragadta magával az ukránokat. Amiben a mariupoliak egységet mutattak, az a sorsuk felett való panaszkodás. Nem alaptalanul tették persze: a város néhány nagy acélüzem, és fémipari gyár köré épült, és az emberek jó része vagy ezekben dolgozik, vagy az ott dolgozóknak nyújt szolgáltatásokat.
„Alig van munka – magyarázta Maxim, a harmincegy éves, de jó negyvenesnek tűnő gázipari dolgozó. – A gyárak jórészt orosz importra termeltek, és most nem veszik meg az árut. Ráadásul gáz sincs elég, ezért le is kellett állítani az üzemek egy részét. Rengeteg ember került utcára, vagy csökkentett fizetéssel dolgozhattak tovább.”
Miután alig egy hete rakétatalálat érte a város egyik lakónegyedét, a munkások félnek, hogy hamarosan a gyárak is megsérülhetnek. „Ha az üzemek lerobbannak, akkor talán nem is indítják már újra azokat. Még több ember lesz munkanélküli.”– mondta Szása, aki a város egyik üzemében dolgozik, ahogy mindkét szülője is.
Hiába kérdeztem a két munkást, hogy szerintük hogy ér véget ez a krízis, még tippelni sem tudtak. Az azonban érezhető volt, hogy inkább az oroszoktól várták a megoldást. „Jó lenne a vámunió Oroszországgal. Nem tudom elképzelni, hogy az EU megvenné azokat a termékeket, amiket itt gyártunk.”
Felvetettem, hogy az eddigi modell mellett, miszerint rossz termékeket szállítanak igénytelen piacra, létezik egy másik: hogy jó termékeket gyártanak magasabb elvárású vevőnek. De ezen a ponton megakadt velük a beszélgetés. A fonalat később, másokkal sem sikerült felvennem. Hiába elegyedtünk beszélgetésbe a városban, a legtöbben a munkanélküliségre, az oligarchák kapzsiságára, vagy a vezetők tehetetlenségre panaszkodtak. Mintha az, hogy mellesleg felfegyverzett bandák közelednek a városhoz, nem lenne igazán lényeges ügy.
Mariupol klasszikus posztszovjet város. A cári időkben épült, és a történelem által alaposan megmunkált kis belvárost lakótelepek és gyárak negyedei veszik körül. Az épületek szürke masszáját csak néha töri meg egy-egy pláza, amelyek annyira illeszkednek a képbe, mintha oda lennének fotosoppolva.
Pezsgést csak a városba vezető utakon látni: barikádok és tankcsapdák állítják meg a forgalmat, hogy az ukrán hadsereg maszkos, rohamsisakos fegyveresei vizsgálják át a belépők papírjait. A három ellenőrzőpont egyikén tankot is láttam, mellette lövészárkokat ástak a katonák.
Mariupolban azonban még ennyi mozgás sem volt. Az utcák üresen álltak, autók is csak néha csattogtak végig a pocsolyákon. „Nem biztonságos most a város” – magyarázta egy járókelő, aki a buszmegálló felé kísért minket. „Félnek, hogy a szeparatisták hamarosan betörnek?” – kérdeztem, ám kiderült, hogy itt már nem jók és rosszak, ukránpártiak és szeparatisták állnak szemben egymással.
A helyiek inkább az idevezényelt katonáktól, és az önkéntesektől tartanak, akik potenciális szeparatistaként tekintenek minden mariupolira. Gyanakvásuk részben jogos: májusban az oroszbarát tömegek megrohamozták és elfoglalták a városházát, hogy önjelölt vezetőikkel bejelentsék elszakadásukat Ukrajnától. A hadsereg nem sokkal később keményen odalépett: a civilek életét sem kímélve visszafoglalta a várost, majd jelentős haderőt telepített a környékre. A régió lakóiban többé azonban nem bíztak, pedig tudható, hogy itt is rengetegen támogatják az ukrán egységet.
Feszültség van az önkéntes egységek miatt is. Hiszen ki más vállalná, hogy önszántából átköltözik az ország másik végéből erre a zűrös területre, mint aki amúgy is örömmel lő le, vagy vegzál másokat? A városban sokan említették, hogy az önkéntes szabadcsapatok erőszakoskodásaitól tartva maradnak otthon sötétedés után.
És hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, a szabadcsapatok és a katonaság sincs túl jóban egymással. Az önkénteseket a helyi oligarchák toborozzák, hogy mint egy menő futballcsapatot, futtassák őket az ukrán-orosz meccsen. A szabadcsapatok tagjai a városban laknak, jó a felszerelésük, és megfelelő az ellátásuk is. Miközben az állami katonaság ugyanazt a feladatot hevenyészett felszereléssel, rossz körülmények közt kénytelen elvégezni.
Egyetlen pozitívum az ügyben, hogy a helyieknek legalább a behívótól nem kell félniük. A kormány attól tartva, hogy a kiosztott fegyverrel együtt rögtön átállnának a felkelőkhöz, inkább be sem sorozza a mariupoliakat.
Már azt hittük, a várost csakis az orosz befolyással kibékült munkások lakják, amikor véletlenül bekeveredtünk egy étterem különtermébe, ahol szélsőséges mennyiségű tükör, vodka, és sült csirke társaságában ünnepelt születésnapot néhány vállalkozó, és a feleségeik.
A zárt közösségnek és a jelentős alkoholfoknak köszönhetően hamar kiderült, hogy a városban húzódik még egy törésvonal. „Persze, hogy a munkások az oroszokat támogatják, mert műveletlenek.” (A műveletlenek helyett a kapatos úr egy másik szót használt, de ezen írásban sem szeretnénk megsérteni a város lakóit.) „Elhiszik a sok hülyeséget, a propagandát, mert nincs a fejükben semmi.”
A társaság egymás szavába vágva magyarázta, hogy a gyári munkások könnyen befolyásolhatók, erős vezetőre vágynak, és nem látják, hogy az orosz befolyás alatt sem lesz jobb a helyzetük. Egy orosz nemzetiségű, de 20 éve Mariupolban élő házaspár azt fejtegette, hogy nem ért egyet Putyin politikájával, nem akarnak háborút, és szerintük az oroszoknak ki kellene vonulniuk Ukrajnából. A szabadcsapatokról kérdezve az egyik férfi, akit egyébként aznap bocsátottak el mérnöki állásából, azt mondta: „Olyanok, mint az antibiotikum. Nem jó, de néha kell.”
Ha a Kedves Olvasó azt gondolná, hogy legalább ebben a társaságban tiszta képet kaptunk, csalódnia kell. Nem sokkal később az ünneplők már a kijevi kormányt szapulták. Címszavakban: a korrupció, az alkalmatlanság, és az oligarchák mindent átszövő hatalma mentén alakult a beszélgetés.
Vajon felveheti a harcot a fenyegetéssel egy ennyire megosztott város? A kérdés láthatóan nem csak minket foglalkoztatott, hanem a város újságíróit is, akik szombat délután azért gyűltek össze, hogy kitalálják, miként vegyék fel a harcot az oroszok megdöbbentően hatékony információs háborújával.
Már tavalyi, donyecki utamon nyilvánvaló volt, hogy Putyin fő csapásmérő eszköze nem a határon átcsempészett rengeteg fegyver, hanem a médiában, és pletykák révén terjesztett propaganda.
Donyeckben például fél éve közismert tény, hogy Kijevben, sőt, az EU-ban is a nácik vették át a hatalmat. Mariupolban most viszont még csak derékig értek a fals információk, úgyhogy a teremben 60-70 helyi újságíró arra kereste a választ, hogy miként lehet gátat szabni az orosz kommunikációs offenzívának. Kijevből delegációt is küldtek ide segítségül: egy szociálpszichológus, két fővárosi újságíró, és egy Oroszországból menekült civil aktivista adott tanácsokat.
Az újságírók hosszasan sorolták a problémákat:
A kijevi delegáció javaslatai a következők voltak:
Nem részletezem a csalódott újságírók kirohanásait. Inkább olvassák el a Mariupolban másfél nap alatt hallott legvadabb történeteket, amelyek egyúttal arról is tanúskodnak, hogy mennyire szórakoztató lehet a KGB propagandaosztályán copywriterként dolgozni.