Artyomovoszktól Donyeck alig 70 kilométer. Ehhez képest két és fél órával később, száz kilométert megtéve még 80 kilométer volt hátra. A háborús számtan másképp működik. Gorlovkát - írhatnám Horlivkának ukránul, de minek, ha úgyis az úgynevezett Donyecki Népköztársaság (DNR) kezében van, ahogyan a jelek szerint hamarosan Debalcevo és Uglegorszk is - aknatűz alá vették az ukrán erők, így a legrövidebb út kiesett.

Hogy az emiatt 190 kilométeresre nyúlt út miért tart majdnem öt órát, annak több oka van.

Nyomorultul vacakok az utak. Ha a háború tette volna őket vacakká, talán más kifejezést használnék. De nem, Ukrajna iparilag legfejlettebb régiójában ennyit fordítottak az utak fenntartására. Kijev, meg az oligarchák mindent lenyúltak. Legfeljebb Donyeck városa fejlődött abból, ami helyben megmaradt - ez az általános vélemény Donyeckben, ehhez nem is kell meggyőződéses szeparatistának lenni.

És ilyenkor az Oroszországba menekült Viktor Janukovics exelnök is megkapja a magáét, aki hozott ugyan stabilitást, javult is egy kicsit a helyzet, de azért a nyugdíjasok így is kegyelemkenyéren éltek - 15-30 ezer forintból, ami itt sem ér sokkal többet, mint nálunk - , és különben is, cserben hagyta a kelet-ukrajnaiakat, amikor nem lépett fel elég keményen Kijevben a szélsőjobbos nacionalista Majdan tüntetői ellen.

Az úton Donyeck felé elég sok ukrán haditechnika halad, amit el kell engedni, majd mögöttük toporogni. Fél tucat Uragan rakéta sorozatvető haladt el mellettünk, több teherautónyi lőszer és páncélosok konvojban.

"Na, akkor megint nem lesz nyugodt éjszakánk Donyeckben" - bosszankodott egy asszony a buszon, de csak annyira, mint amikor az ember látja, hogy nagy esőfelhő közeleg a kertje felé. Ez persze a közúti közlekedés lassításához bőven elég, viszont a DNR ellen kevésnek tűnik, de erről majd később.

Az utunkon hat ukrán és négy szakadár ellenőrzőpont volt. A haladást egyébként még ez lassította a legkevésbé. Többnyire gyorsan átfutották az iratokat, néha csak benéztek a buszba. Ukrán oldalon inkább mosolyogtak, az ellenőrzéskor nem kellett leszállni.

A gondot legtöbbször az jelentette, hogy sokan még nem szerezték be a január 21. óta igényelhető, február 1. óta kötelező ukrán áthaladási engedélyt Donyeckbe. "Én most beengedem magukat, de kifele nem. Miért nem várták meg, amíg megkapják az engedélyt?" - kérdezte egy ukrán katona, aki kárpátaljai ukránként néhány magyar szóval ellenőrizte a magyartudásom is.

Az asszonyok bólogattak, értik ők, de tiz napig nem várhatnak, dolgoznak vagy egyszerűen szeretnének hazamenni, mit tehettek volna. Egyébként is Kijev kényszeríti rá őket az ingázásra. A nyugdíjat Donyeckbe nem folyósítják, csak azon kívüli címre utalják. DNR azt ígérte, majd saját erőből kifizeti, de erre eddig mégsem került sor.

Az egyik nő teljesen reménytelen helyzetben volt - a személyije lejárt, az újat csak lakhely szerint adnák ki, de mivel az most már DNR, ukrán iratokat ott nem kap. "Másfélezer hrivnyáért (1 hrivnya 17 forint) megcsinálják máshol is, de nincs rá pénzem" - mondta, beletörődve, hogy a DNR-ből ő most már jóideig nem jön ki.

Szakadárföld

A DNR ellenőrzőpontjai másmilyenek. A hazamenő férfiaknak itt már többet kell magyarázkodniuk, a csomagokat jobban átnézik .Így "buktam le" én is, a zsákban lévő mellénnyel. "Hoppácska, és fegyvered is van?" - de éreztem, hogy hiába nincs, ezt már nem úszom meg.

"Akkor te most rohadtul megérkeztél. Szálljál lefele, majd mi jól megakkreditálunk." Ekkor visszatért az irataimmal egy másik katona. "Oké a srác, hagyjad." "De valami ajándékot azért adjon már!" "Mondom, hagyjad!"

"Értsd meg, tartunk a diverzánsoktól, tele van velük a város. Van, hogy mentőautónak álcázott kisbuszból támadnak gránátvetővel. És sokan buszokkal szivárognak be, mint te. Hidd el, jó gyerekek ezek, érthető, hogy nagy bennük a feszkó" - magyarázta már egy donyecki konyhában egy fegyveres.

Kávézás közben meg-megremegtek az ablakok. "Makejevkát lövik a kaprosok" (oroszul ukrop, az ukránokat itt már csak igy hivják)."Ez meg a mi válaszunk volt" - kommentálta a hangosabb robajt.

Vlad - hívjuk így - fura fiú. Húszas évei elején járó, vézna srác. Teátrális mozdulatokkal beszél, hatásszünetekkel elharap egy-egy mondatot. Azt mondanám, fontoskodva hümmög és nyomja a katonai zsargont, de mivel láttam néhány felvételét, amiből látszik, milyen harcokon ment keresztül, inkább nem mondom. Otthon is oldalán lóg a pisztoly, nem okoskodom, hogy miért nem teszi le, pedig szeretném.

A háború szelleme

A koravén Vladnak láthatóan tetszik, ahogyan érzi, miként válik férfivá a harcban. Nekem a gyomrom forog. Nem tőle, persze, hanem attól, hogy sikerült ilyen helyzetet teremtenie a világnak - az egésznek, nem csak a Kremlnek -, hogy egy 2012-ben még foci-Eb-meccseket rendező országrész jelentős része úgy érzi, jogos a háború. Pedig ezen kellett dolgozni hosszasan, mindenkinek, ez a háború nem volt a levegőben.

A legijesztőbb, hogy ezzel mennyire együtt lehet élni, hogyan épülnek rá a hétköznapok és lesznek megszokott munkahelyekké a rakétasorozatlövőkkel megerősített hadállások. Hogyan lesz egy pizzahordó srácból rajparancsnok, hogyan szoknak hozzá az emberek, hogy A, B, C szektorokra osztott beutazási engedélyeket kell beszerezniük, hogy hazamenjenek, vagy hogyan lesz az is természetes, hogy nincs hová hazamenni.

Ja, és persze mindenki békét akar és mindenki biztos benne, hogy igaza van.

De innen nézve úgy tűnik, erről talán jobban meg van győződve a DNR, ahol - legalábbis azok, akik aktívan harcolnak - már nem akarnak hallani a föderatív Ukrajnáról, csak a saját országról, ami aztán Oroszország része lesz, méghozzá a moldáv Dnyesztermenti Köztársaságig érő Novorosszijával együtt.

Update: Vasárnap délutántól ukrán részről tankok lőtték Donyeck Petrovszkij és Leninszkij kerületét, a városrészekben megszűnt az áramszolgáltatás. Egyelőre a két kerületet nem lehet megközeliteni.