Egy éve alakult meg, egy hét alatt százezer tagot toborzott, májusban bejutott az Európai Parlamentbe, novemberre már átvette a vezetést a pártok népszerűségi listáján: eddig ilyen egyszerű a Podemos története egy évvel a parlamenti választások előtt. Spanyolországban a korrupciótól, a munkanélküliségtől és az ország szétszakadásától félő emberek tömegei akarnak egy másfajta demokráciát, még akkor is, ha az Hugo Chavez rendszerére is emlékeztet. Görögország után decemberben az Unió ötödik legerősebb országa is antikapitalista baloldali irányítás alá kerülhet.
Képzeljék el, hogy valamikor 2016 második felében harminc közéleti szereplő – köztük Stohl András színész, Tamás Gáspár Miklós filozófus és Ceglédi Zoltán politikai elemző – kiáltványt jelentet meg, melyben kinyilvánítják, hogy elegük van az elmozdíthatatlan Fidesz–MSZP-bohóctandemből, a multik cinizmusából, a korrupcióból meg úgy általában mindenből; ezért pártot alapítanak. A kiáltványon mindenki megrökönyödik, a pártalapítást mindenki megmosolyogja, különösen azt, hogy a mozgalom élére nem Stohl, hanem a szűkebb körben ismert, addigra Aphex Twin-szerű frizurát növesztő Ceglédi kerül. Azon viszont már senki nem mosolyog, ahogy a Tudjuk, Merjük, Tesszük! névre keresztelt párt a paksi szerződés felmondását, a NATO-ból való kilépést meg az ország teljes kizöldítését zászlajára tűzve pár hónap alatt megtizedeli a többi baloldali párt szavazótáborát, elszipkázza a Fidesz támogatóinak a felét, és a 2018-as választásokat már a közvélemény-kutatók favoritjaként várja.
Nagyjából ez történt tavaly Spanyolországban. Alig egy éve ugyanis harminc filozófus és politológus pár ismertebb színész társaságában egy radikálisan baloldali hangvételű kiáltványban deklarálta, hogy az Európai Parlamenti választásokig fel kell építeni egy olyan pártot, mely képes túllépni a Spanyolországot a Franco-diktatúra bukása óta jellemző kétpártrendszeren, és megoldást nyújtani az ország akut válságjelenségeire.
Az öt hónapos céldátum szűknek tűnt, de a Podemos (ami a „képesek vagyunk rá” újlatin nyelvekben mindenhol megtalálható kifejezésének spanyol változata) nem bízta a Facebookra és a médiára a sorsát: eszeveszett szervezetépítésbe kezdett, és már az első héten százezer tagot vett fel. Csak azért ennyit, mert a spanyol párttörvény időarányosan nem enged többet. Az első hetek lendülete után a roham alábbhagyott, de a Podemos – saját nyilvántartása alapján – mára már 320 ezer taggal számolhat, ami Spanyolországban a második legnagyobb aktivistabázist jelenti.
A Podemos listavezetőjévé, majd elnökévé egy 36 éves médiapolitológust választottak; Pablo Iglesias a középkorú, öltönyös pártvezérekkel szemben nem görcsölt a konszolidált megjelenésen, hosszú haját és fülbevalóját nem áldozta fel a kampány kedvéért sem. A párt az EP-választáson már 8 százalékot szerzett, és ez még csak a kezdet volt: november elejére a közvélemény-kutatások szerint megháromszorozta támogatását, és támogatottsága mára fej-fej mellett halad a kormányzó Néppártéval.
Ahogy azt a fenti grafikon színes nyilacskái is mutatják: a Podemos felemelkedése földrengésszerű változásokat eredményezett a Franco-rezsim óta többé-kevésbé stabil, kétpárti váltógazdaságon alapuló pártrendszerben. A Néppárttól (PP) elpártolt a legtöbb ingadozó szimpatizánsa, de ezek nem legnagyobb ellenfeléhez, a szocialista párthoz (PSOE) csapódtak, hanem a Podemoshoz. De a rendszerkritikus pártok sem jártak jobban: az erősen kommunistába hajló Egyesült Baloldal, sőt, még az új generációs – 2007-ben alapított – szociálliberális Egység, Haladás, Demokrácia (UPD) tábora is megfeleződött az egy évvel ezelőtti állapotokhoz képest.
A válság kirobbanásakor sokan jósolták azt, hogy 1929-hez hasonlóan ez a krízis is maga alá fogja temetni a hagyományos pártokat, de a politikai hatás késleltetve érkezett: a rendszerkritikus pártok (akiket gyakran elég nehéz jobbra vagy balra sorolni) csak az elmúlt egy évre váltak igazán sürgető problémává. A kölcsönös politikai-gazdasági függőségbe dermedő Európát még egy Görögország-szintű ország radikális fordulata is sokkolta, képzeljük el, mi lesz, ha
Azt azonban érdemes észben tartani, hogy miközben a választók vonzónak találják a párt lendületét, szókimondását és radikalizmusát, a vonzás nem jelent feltétlenül választást is. Ez abban jelentkezik, hogy miközben a spanyolok 56 százaléka alapvetően egyetért a Podemosnak a két nagypárt uralmának megtörésére és a politika újjáélesztésére irányuló szándékaival, addig a kormányzást már ennél kevesebben bíznák Iglesiasékra. Szóval mielőtt belekáprázna a szemünk a közvélemény-kutatók grafikonjainak meredeken felfutó görbéibe, érdemes észben tartani, hogy a szimpátia még nem egyenlő a leadott szavazatokkal.
Persze minden földcsuszamlásnál az a legfontosabb kérdés, hogy min is bukik el a szívós, beágyazott politikai elit. Spanyolországban rengeteg válságjelenség gubancolódik össze:
A spanyol politikai helyzet tehát tökéletesen megágyazott egy harsányan balos rendszerdöntögető pártnak, a Podemos a már említett tömegtüntetéseken összekovácsolódó elégedetlenek (indignados) bázisára alapozva olyan politikát hirdetett, ami egyszerre zöld, egyszerre szocialista és egyszerre nemzeti.
Ez a hármas a következő főbb ötleteket takarja: a Podemos radikálisan csökkentené a spanyol gazdaságban és a spanyol mindennapokban a fosszilis energiahordozók szerepét, nagy szociális kísérletként bevezetné a minden polgár által megkapott alapjövedelmet, a gazdaságban a minden pártprogramban szereplő „támogatjuk a kis- és középvállalkozókat” ígéret mellett erős korlátokkal fenyegeti meg a multik adóelkerülését és intenzív lobbitevékenységét, végül, de nagyon-nagyon nem utolsó sorban a telekommunikációs cégektől az energiaszolgáltatókig mindent államosítanának.
A fő gazdaságpolitikai hívószó persze a Podemos esetében is a korrupcióellenes küzdelem, amit Iglesias szerint már nem lehet a politikától elkülönítve, bűnügyi kérdésként kezelni. Ami a nemzeti vonalat illeti: a Podemos az autonómiatörekvésekkel szemben meg akarja őrizni a spanyol egységet, és – itt jön a meredekebb rész – újragondolná vagy akár felmondaná az uniós alapszerződést, és kiléptetné az országot a NATO-ból.
Hazafi vagyok, és nem akarok látni idegen katonákat spanyol földön
indokolta Iglesias az andalúziai amerikai támaszpontokra utalva, hogy miért kellene kilépni a NATO-ból. A magyar füleknek amúgy elég üresen ható frázisban a 2004-es választás tanulsága is visszhangzik; akkor a szocialista Zapatero az – azóta kiderült: fals érvekre hivatkozva indított – iraki háborúból való kivonulással kampányolva verte meg a néppárti Aznart. A kiléptetés ötlete valószínűleg a sikítófrászt hozta az ukrán válságon és az iszlám szélsőségesek megfékezésén agyaló NATO-stratégákra. Az uniós döntéshozók pedig valószínűleg a Lisszaboni Szerződés felülvizsgálatának ötletére kezdték el rágni a nyakkendőt.
De a programban talán nem is az "ezt akarjuk, azt tesszük" hagyományos ígéretei a fontosak, hanem az új, radikális részvételen alapuló demokrácia ígérete, mellyel az emberek "a közönyt leküzdve" visszafoglalhatják az országot. A „semmit a nép nélkül” persze jobban el van koptatva, mint egy slick gumi az abu-dzabi nagydíj végén, de a Podemosnak láthatóan konkrét ötletei is vannak ennek megvalósításra: ilyen például az a 2011 körül nálunk is felmerült elképzelés, hogy egy betűt sem lehetne változtatni az alkotmányon anélkül, hogy azt népszavazáson meg ne erősítené a nép.
Egy pártot azonban ma már nem tudunk megismerni pusztán a víziói meg programja alapján – a Fidesszel is komoly gondban lennénk, ha így lenne –, ezért megkértem Antoni Gutiérrez-Rubi politikai elemzőt, próbálja meg érzékeltetni, miben is áll a Podemos titka.
Gutiérrez-Rubi szerint fontos megérteni, hogy a párt teljesen újradefiniálta a politikai kommunikációt. Másként beszélnek, lázítóan, lendületesen, az új generáció fordulatait használva. Maga a Podemos („Képesek vagyunk rá”) is jelen idejű, többesszámú kifejezés, ami jobban kihangsúlyozza az összefogást, a személyességet, mint a szürke pártnevek. A Podemos nem a szervezetet, hanem az emberek közvetlen megszólítását helyezi fókuszba (azaz megvalósította azt a modellt, amiről a magyar parlamenten kívüli ellenzék csak álmodozik), és tudatosan épít a 15M mozgalom jelszavaira. Sajtótájékoztatói is egy újfajta pártmodellt sugallnak: ezek inkább virtuális tömegrendezvények, online találkozók, nyílt vitafórumok és agitációk, mint sajtóközlemények puszta kinyilatkoztatásai.
A többi párt Gutiérrez-Rubi szerint képtelen felvenni a Podemos diktálta ritmust, önálló próbálkozásaik kifogáskeresésnek és magyarázkodásoknak tűnnek.
Pedig a Podemos bevállalós politikája bőven ad lehetőségeket a támadásra. Az egyik leggázabb vonás a Chávez-mánia: Iglesias – több elvtársához hasonlóan – ugyanis többször példaértékűnek nevezte a néhai venezuelai elnök anakro-szocialista rezsimét. És bár a választókat a kétes ideológia általában sokkal kevésbé érdekli, mint a kétes meggazdagodás, azért Hugo Chávez rendszerének egyszerre szánalmas, egyszerre visszataszító sorsa nem valami jó ómen.
2015 januárjára ez a kétes barátság eltörpült a Sziriza-para mellett: a görög testvérpárt győzelme megmutatta, a renitens tagállamok milyen gyorsan milyen nagy vihart tudnak kavarni az EU-ban. Márpedig a Podemosnak nem csak a programja hasonlít a görög antikapitalistákéra, Iglesias Alexisz Tziprasz-szal ölelkezve kampányolt Athénban.
A Sziriza győzelmét a Podemos vezetője "a remény napfelkeltéjé"-nek titulálta, de a görög radikálisok kormányra kerülése a spanyol testvérpárt számára a fő dilemmára is élesen rávilágít: Egy antikapitalista program nemzeti szintű megvalósítása azonnali csődöt jelent, a működéshez szükséges kompromisszumok - azaz a radikális program felpuhítása - viszont a legdurvább kommunikációs Barba-trükkök mellett is hamar hiteltelenné tesz egy radikális pártot.
A Sziriza-parához tartozik, hogy a görög pártról gyorsan kiderült, hogy Putyin egyre szélesebb európai frakciójának tagja – a Podemos-szal kapcsolatban azonban egyenlőre nem merült fel az orosz-szál, már csak azért sem, hiszen Spanyolország azon kevesek egyike, mely egyáltalán nem függ az orosz energiától.
A dilemmák kapcsán Gutiérrez-Rubi arra emlékeztett, hogy a Podemos jelenleg inkább a lendületre és az érzelmekre koncentrál, igyekszik egy táborba terelni mindazokat, akik valódi változást szeretnének látni a politikában – azaz nagyjából úgy gondolják, a politikai kompromisszumokról bőven elég, ha december 21-e hajnalán, egy győztes választás utáni ünnepet követően fáj a fejük.
