A donyecki tanárok hónapok óta nem kapnak fizetést, pedig bejárnak a munkahelyükre, még úgy is, hogy már gyerek sincs. Az orosz irányítású Donyecki Népköztársaságnak elfogyott a pénze, Kijev viszont nem fizet a szakadár területen dolgozóknak. Sőt egy rémhír szerint nyolc év börtönnel fenyegetik azokat a tanárokat, akik az ellenség területén tanítanak.
Ezekben a napokban az Index ott van az orosz szakadárok uralta Donyeckben és az ukrán fennhatóságú, oroszok által ostromolt Mariupolban. Bemutattuk, milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak, aki Kijevből akar Donyeckbe eljutni, miért érzik provokációnak Donyeckben a golyóálló mellényt, miért van útban az oroszoknak Mariupol, és lefilmeztük, hogy néz ki a város a többtucatnyi áldozatot követelő rakétatámadás után. Donyecki orosz harcosok elmondták, miért fogtak fegyvert, és kameránk előtt meg is tisztították. Mariupolban olyan papírokra vadásztunk, amelyekkel átjuthatunk az orosz–ukrán fronton. Donyeckben munkatársunk is gyanús volt, amikor diverzánsokra vadásztak.
„Nyugodtabbak a gyerekek, ha az iskolában vannak. Rohangásznak a szünetben, nagy a zsivaj, nem hallják odakintről a gránátokat. Amikor együtt vannak, megnyugszanak, megfeledkezhetnek a háborúról.” Az általános iskolai tanítónő szavaiban éppen szikár tényszerűségük a megrázó. Okszana Ivasenko ugyanis nem nevelési elméleteit osztja meg velem, hanem a donyecki mindennapokról beszél.
A néptelen iskola folyosóján állunk, csend van, csak az ablakok remegnek meg időnként, mint amikor az utcán elmegy egy nehéz teherautó. Csak éppen semmi nem mozdul odakinn, az ablakok a város szélén becsapódó rakétáktól remegnek. Az ukrán hadsereg napok óta lövi a szeparatisták városszéli állásait. És ahogy mindkét oldalon rendszeresen előfordul, a rakéták időnként civil területre csapódnak be.
Donyeckben két és fél hete inkább bezárták az iskolákat. „Nem szabad a gyerekek életét veszélyeztetni, jobb, ha nem mennek ki az utcára” – magyarázza Okszana Ivasenko olyan arccal, mint aki el akarja hinni, hogy a keserű orvosságot hasznos lesz mégis lenyelni. „Egy rakéta a közelben csapódott be októberben. Az iskola tele volt gyerekkel. Betörtek az ablakok. Úgy kellett kimenekíteni őket. De eltalálták itt lejjebb a 13. számú iskolát is. Vasárnap volt, szerencsére nem volt tanítás, senki nem sérült meg. A tornaterembe csapódott be.”
Egy ideig zavart csendben állunk – végül is mit lehet erre mondani? Inkább tényszerű dolgok felé terelem a beszélgetést. „Erre az időszakra nem is kapnak fizetést?” – kérdezem, amire Okszana keserű mosollyal felel. Majd hivatalos hangra váltva kijelenti, hogy erről sajnos nem beszélhet. Egyébként fél órája így indult a beszélgetésünk is: bizalmatlanul fogadta kérdéseimet, szabadkozott, hogy nincs joga nyilatkozni, a város vezetésének kell jóváhagyni, hogy bárki újságírókkal beszéljen.
De az emberben, ha egy elzárt és ostromlott városban él, a szokásosnál is nagyobb lehet a közlési vágy, úgyhogy nem kellett sok, hogy beszélgetni kezdjünk. Most is másodpercekig tudta csak magában tartani: „Novemberben érkezett utoljára fizetés, az októberi munkáért. Három hónapja nem kapunk pénzt, de a tanárok azért bejárnak mindennap. Most is, hogy már diákok sincsenek.”
Az utolsó két fizetést egyébként már nem az ukrán kormánytól, hanem a Donyecki Népköztársaságtól (DNR) kapták. „Kijev nem fizet többet, a DNR-nek pedig elfogyott a pénze.”
Ez volt az a pont, ahol hirtelen megváltozott beszélgetésünk hangulata. Okszana határozottan jelentette ki, hogy az ukrán kormány bünteti az itteni tanárokat. „A kijevi törvény szerint ha a DNR tanárai átlépik a határt, belépnek a területükre, akkor 8 évre börtön vár rájuk. Mert tilos lenne tanítanunk. Ezzel szerintük a szeparatistákat, a terrorizmust támogatjuk.”
„Azzal lehet baj, hogy mást tanítanak, mint egy éve, a konfliktus előtt?” – hüledezek, a nyolc év börtön valószínűtlenül szigorúnak tűnik. A tanárnő a fejét rázza. „Ugyanazt tanítottuk, mint korábban. Ez orosz nyelvű szakiskola, de ugyanúgy vannak ukránóráink, mint előtte. Politikával pedig nem foglalkozunk az iskolában.”
Szavait csak az olyan jelek árnyalják, mint a háta mögötti faliújságon az oklevél, amit a honvédelmi versenyen elért első helyezésért kapott az egyik diákjuk. A műfaj ismerős, csak annyi az új, hogy a szovjet helyett ezen az oklevélen a DNR címere van.
A tanítónőből Kijev említése után ömlik a szó. A vádak egy része érthető. A Majdan eseményei távolabb lökték ugyan az országot Putyintól, de az egész pozitív hatásai inkább csak lehetőségként jelentek meg, a hátrányokat viszont a bőrén érzi mindenki. Kifakadásában inkább az a zavaró, ahogy mondataiban vad táncot járnak a tények és a tévhitek. „A tüntetőket akkor rúgtam volna ki a Majdanról, amikor elkezdtek köveket dobálni” – vált hangnemet Okszana. „Ha Európában le lehet verni a tüntetéseket, miért ítélik el, ha mi akarunk hasonlóképpen viselkedni?” – kérdezi, és én meg sem próbálom felvetni, miből gondolja, hogy az EU-ban leverik a tüntetéseket.
„Porosenko átverte az országot, békét ígért, és háborút kaptunk helyette” – jelenti ki, majd összehasonlításul megemlíti: „Putyin nem olyan, mint a többi elnök. Keveset beszél, nem ígérget, hanem cselekszik.”
És miért kellett ledönteni a Lenin-szobrokat? Mi baj volt velük? Ezer éve ott álltak, hadd álljanak ott még ezer évig. Ő nem bűnös, ez a történelmünk.
„Én végig hű voltam Ukrajnához, de most a bombázásnál azt mondtam, hogy elég” – emeli fel a hangját. „Eszerint az ukrán egység híveihez hasonlóan ő is bojkottálta a májusi referendumot?” – kérdem, de kiderül, hogy a szeparatistákkal együtt ő is elment szavazni. Igaz, szerinte a népszavazás nem az elszakadásról szólt, hanem a pénzügyi függetlenségről. Nem akarom felhozni, hogy a szavazólapon az a kérdés szerepelt: támogatja a Donyecki Népköztársaság függetlenségét?
Tudom ugyanis, hogy a kedves, negyvenes tanítónő nem meghasadt személyiség, aki nappal rajong a gyerekekért, sötétedés után viszont zavaros elméleteknek hódol. A város klausztrofóbiája, a stressz és a brutális hatékonyságú orosz propaganda dolgozza meg az itt élők világképét.
Hasonló elméleteket hallok viszont a szomszédos iskola két tanítónőjétől is. Ők sem mernek szóba állni velem, majd amikor csüggedten távozom, utánam sietnek, hogy elpanaszolják az állandó rakétázás miatti aggodalmukat. Nem tudjuk, de beszélgetésünk pillanatában csapódik be egy lövedék a közeli kórházba, legalább 10 embert gyilkolva meg.
Az ukrán nyelvet és környezetismeretet oktató két tanítónő megmutatja az óvóhelyet, ahová a legutóbbi támadás idején lemenekítették a diákokat. „Hála Ahmetovnak, az óvóhelyet felújították, és ellátták mindenféle felszereléssel is” – emlegetik hálával Ukrajna egyik legnagyobb oligarcháját, mintha fél mondattal korábban nem a pénzembereket szidták volna.
„Nem tudom, mikor térhetnek vissza a diákok. Félni kell, nemcsak a bombázástól, de a mozgó alakulatoktól is. Bárkire rálőnek, lehet az kisgyerek vagy öreg” – ismétlik el a rémtörténetet, amely szerint autós egységek keringenek a városban, akik vállról indítható rakétákkal támadnak a legváratlanabb helyeken. A mobil szellemegységekről mesélt már Okszana, a DNR sajtósa és egy kávézó pincére is. Az egészben csak az a furcsa, hogy mindenki csak mástól hallott ezekről a beszivárgó terroristákról, akiknek mozgása amúgy szinte elképzelhetetlen az állandó utcai ellenőrzések mellett.
A tanítónők elpanaszolták, hogy hónapok óta ők sem kapnak fizetést. Kijev a szakadár területen beszüntette a pénzek folyósítását, így ősztől minden közalkalmazott fizetését, és a nyugdíjakat is a DNR-nek kellene fizetnie. Az idősebbik tanítónő elmeséli, hogyan próbált átkelni az ukrán területre, hogy a neki járó nyugdíjat is felvegye, mire kiderült: a belépéshez engedély kell. A baj az, hogy ilyen engedélyt már csak a front túloldalán állítanak ki, ahova éppen ezzel az engedéllyel lehet eljutni.
„Ha megtehetnék, elköltöznének Ukrajna nyugodt vidékére?” – kérdem, de a válasz náluk is az, amit már sokszor hallottam Donyeckben. Nem, mert ez a hazájuk, innen senki nem üldözi el őket, és különben sem lenne hova menniük.
Néhány napja egy taxisofőr mesélte, hogy nyár elején tömegével vándoroltak el a donyeckiek, a tehetősek lakást béreltek, de Kijevben megtelt a menekülteknek kijelölt üres gyárcsarnok, sőt, rengetegen egyszerűen csak tábort vertek a folyóparton. A többségnek azonban nem sikerült munkát találnia, és őszre rengetegen tértek vissza az ostromlott, de legalább ismerős lakóhelyükre.
Pedig Donyeckben még a tehetősebbeknek sem kellemes az élete. „A repülőtér közelében lakunk. Napok óta nincs áram” – meséli az egyik még működő, nem éppen olcsó étteremben az orvosi egyetem oktatója. „Vizet a gázon melegítünk a fürdéshez, mert a vezeték szerencsére nem sérült.” Mindezt olyan természetességgel adják elő a feleségével, mintha egy kalandos kempingezésről sztoriznának.
Már meg sem lepődöm, hogy ők is fizetés nélkül élnek. „Dolgozunk továbbra is, megy az oktatás, a diákok sem hiányoznak. Ha most abbahagynánk, nagyon nehéz lenne újrakezdeni, amikor rendbe jönnek a dolgok.” Hogy az mikor lesz? Újra a már sokszor halott válasz érkezik: tavasszal.
„És mire számítanak tavasszal? El tudják képzelni, hogy megint Ukrajna része lesz a keleti országrész?”
„Egyáltalán nem. Annak a történetnek vége. Lehet, hogy külön állam leszünk, de az is lehet, hogy csatlakozunk Oroszországhoz” – foglalja össze szikáran az egyetemi oktató. Majd hasonló egyértelműséggel folytatja.
„Ukrajna amúgy sem sokáig létezik már sokáig. Lengyelország, Szlovákia, sőt Magyarország is visszaköveteli azokat a területeket, amelyek egykor hozzájuk tartoztak. Nem marad már Ukrajna.”
Rémülten jegyzem meg, hogy ilyenről szó sincs, biztosan állíthatom, hogy a magyar kormány nem akarja módosítani a határokat. Az oktatók nem esnek zavarba, mert tudják, ebben a drámában Magyarország csak mellékszereplő. Tudják, miről szól az egész?
Az Egyesült Államok rengeteg arannyal tartozik Németországnak. Amerika nem tudja kifizetni, Németország viszont vissza akarja kapni az aranyát. De azt Amerika titokban a NATO működtetésére fordította. És most bizonyítaniuk kell, hogy nem feleslegesen költötték el a pénzt. Emiatt van itt háború.
Nem keresem a tébolyt a jóravaló oktató szemében. Ott, ahol napi rutin a rakétatámadás, ahol diktátorok vagy oligarchák közt kell választani, és felfegyverzett kalandorok vezetik a nem létező országomat, a józan gondolkodásnak lehet, hogy csak annyi értelme van, mint fogselyemmel bajlódni egy sáros lövészárokban.