Egy amerikai újságíró évekig interjúzott Vlagyimir Putyin környezetében dolgozó emberekkel. Ben Judah miniszterelnököktől közeli tanácsadókig, csúcsbürokratáktól barátokig, távoli kormányzóságok vezetőitől egyszerű hétköznapi emberekig mindenkivel beszélt, akivel tudott, hogy jobban megértse Putyint, és hogy mit jelent az uralma Oroszországnak. 2014-es könyvéből egy hideg fejű és korlátlan hatalmú, de végtelen elszigeteltségben élő, magányos ember képe rajzolódik ki.
Túró, omlett, zabkása, fürjtojás, mindez frissen, egyenesen az orosz egyházfő, Kirill pátriárka farmgazdaságából: ezekkel kezdődik Vlagyimir Putyin munkanapja. Az étkezést kávéval zárja, majd gyorsúszik, végül súlyzózik az edzőteremben, miközben a híreket nézi a tévében.
Ezután gyakran olvas, majd forró és hideg kádfürdőt vesz, végül felveszi valamelyik méretre szabott, sötét öltönyét.
Putyin nem szereti a forgalmas, szennyezett levegőjű Moszkvát: ha csak teheti, a fenyőerdős novo-ogarjovói állami rezidenciáján dolgozik, a Kremltől 24 kilométerre. Amikor a magas rangú protokollvendégek kedvéért mégis be kell mennie, a teljes utat lezárják, hogy 25 perc alatt végigsuhanhasson rajta, míg a moszkvaiak a dugókban dühöngenek.
Putyinhoz még akkor sem egyszerű bejutni, ha az ember kormánytag, és maga az elnök hívatta: általában 3-4 óra várakozás után lehet bebocsátást nyerni Oroszország késő éjszakáig dolgozó, későn kelő, a munkát csak kora délután kezdő elnökéhez.
Miközben rá-ránéz az előtérben várakozókat mutató kamera képére, Putyin először a számára készített napi feljegyzéseket futja át: a belső és külső hírszerzés dossziéit, a védelmi szolgálat jelentését és a lapszemlét, végül az aznapi naptárát.
Dolgozószobájában nincs számítógép, mert csak az offline technológiában bízik: nyomtatott dokumentumokat olvas, és kizárólag hagyományos analóg, még a szovjet időkben kiépített telefont használ. A naptára hetekre, hónapokra előre be van osztva, 15 perces felbontásban. A napjai monotonok, a végül bejutó politikusokkal, vezetőkkel folytatott tárgyalásai pedig általában teljesen értelmetlenek.
Hétvégenként is dolgozik, de olyankor lazább a beosztása, délutánonként például angolul tanul. Vasárnaponként állítólag néha imádkozik és gyón is, de vallási meggyőződéséről még a pátriárka környezetében se tudtak pontosat mondani.
Az elnök imádja a jéghokit: néhány hetente külön meccset szerveznek csak az ő kedvéért, hogy végre ütőt ragadhasson. Ilyenkor a régi katonai beosztottjaiból lett, mezükön Putyin nevét viselő testőreivel egy csapatban játszik Medvegyev miniszterelnök testőrei ellen (Medvegyev azonban nincs ott). Még az oligarchák között is csak a bizalmasoknak fenntartott, különleges kegynek számít, ha ide valakit nézőként beengednek. A testőrei régebben főnöknek nevezték, de az elmúlt években átálltak a cárra.
Nagyjából ennyi az összes fényűzés, amit Putyin megenged magának. Egyébként magányos. A szülei meghaltak, a felesége sok év különélés és egy ideg-összeroppanás után elvált tőle, a két lánya külföldön él, és mivel a hollétük államtitok, velük sem gyakran találkozik. Az elnöki magányt egy fekete labrador enyhíti. Bár Moszkvában folyamatosan pletykálnak az éjszakát vele töltő modellekről, fotósokról, tornászokról, biztosat erről semmit nem lehet tudni, ráadásul az információhiányt még Putyin közvetlen környezete sem igazán érti.
Az útjaihoz három gépet használ: az egyikkel a terepet előkészítő előőrs utazik, a másik a kocsikat viszi, a harmadikon ül ő és a delegáció. Putyin szeret mindenhol ott lenni Oroszországban, ahol történik valami. A helyi kormányzók pedig igyekeznek a kedvében járni: nemrég Szuzdalban például vitorlavászonra festett villákkal takarták el előle a rothadó fakunyhókat.
Amikor külföldre utazik, főleg ha ott is alszik, arra a védelmi szolgálatok legalább egy hónapig készülnek, és egészen extrém biztonsági intézkedéseket hoznak. Felmérik a fürdőszoba fertőzésveszélyességét, majd az elnöki lakosztályt jó előre lepecsételik. Az ágyneműt, törülközőket, higiéniai szereket, de még a gyümölcsöket is ellenőrzött, Moszkvából hozottakra cserélik, és Putyinnak mindvégig külön liftet biztosítanak, amit a testőrsége kezel.
Mindent és mindenkit otthonról hoznak: a ruhatisztítót, a szakácsot, a pincért. Különösen a konyhájukra büszke nemzetek esetében nehéz ilyenkor az egyeztetés, ám Putyin még állam- és kormányfők vacsorameghívása esetében sem tesz kivételt, ha biztonsági emberei nem ellenőrizték az összes munkafolyamatot, és nem kóstoltak elő neki. Az óvatosság annyira széles körű, hogy a külföldi utakon az orosz ételt csak orosz teherautók fuvarozhatják. És Putyin annyira paranoid, hogy a hivatalos fogadásokon nem hogy megkóstolni, de megérinteni sem hajlandó az ételt. És – rejtélyes okból – tilos tejterméket adni neki.
A Putyint ismerők elég érzékletesen beszélnek az elnök körül sertepertélő, tőle mindenkit távol tartó sleppről, a kiismerhetetlen érzelmű, csak ritkán mosolygó államfőt körülvevő jeges csendről, és a már ráégett ikon-szerepről, amitől talán szeretne, de nem tud szabadulni. Putyint környezete szerint teljesen elszigeteli a külvilágtól, hogy nem tud azokkal mit kezdeni, akiket nem irányíthat, akiket viszont az ellenőrzése alatt tart, azok tartanak tőle, ő pedig lenézi őket. És bár talán szívesen lemondana a hatalomról, tudja, hogy ha a hűbérúri szorítása engedne, Moszkva Kijevhez hasonlóan összeomlana, ő pedig börtönben végezné.
Írásunk a Putyin életéről és udvartartásáról szóló 2014-es könyvet (Fragile Empire: How Russia Fell in and Out of Love with Vladimir Putin »kb: Törékeny birodalom: így jött, majd múlt el az oroszok Putyin-imádata«, Yale Unversity Press) összefoglaló augusztusi Newsweek-cikk alapján készült.