Rongyos emberek vonszolják magukat az út szélén, hátukon gyerekek, mögöttük káoszba fulladt ország. Szegények, tanulatlanok, de bármilyen munkát elvállalnak, hogy megéljenek.
Ez a kép rajzolódik ki a menekültekről azok előtt, akik különös kalandvágyból Rogán Antal-nyilatkozatok alapján tájékozódnak a világban. Koszovóban járva azonban néhány nap alatt kiderült, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, mint egy Keleti pályaudvaron tartott sajtótájékoztatón tűnhet.
Csak az utóbbi két hónapban 60 ezren menekültek el Koszovóból. Nagyjából ennyien jönnek Szíriából, pedig ott háború van.
– vázolta fel az alapképletet Agron Demi, a GAP koszovói elemzőközpont vezetője. Beszélgetésünkben benne volt mindaz, ami Koszovót jellemzi. Az elemző látta a helyzet groteszkségét, de nem tudott jobb megoldást, mint az emigráció. A szakember jó angolsággal beszélt, amint a koszovóiak nagy része is elboldogul valamilyen idegen nyelven. Beszélgetésünk helyszíne pedig egy kávézó volt, ugyanúgy, mint a héten minden más interjúmnál. Ha az ember koszovóiakkal tart kapcsolatot, fel kell készülnie a koffeintúladagolásra.
„Németországba megyünk” – motyogta a srác a buszpályaudvar kávézójában, és zavartan a haverjára vigyorgott. Kapucnis pulcsijukban, kis hátizsákjukkal a páros nem lett volna feltűnő a bulinegyed egy tetszőleges kocsmájában sem. Percek óta faggattam őket, de csak annyit sikerült kiszednem belőlük, hogy 24 évesek, egyikük idén diplomázott közgazdaságból, másikuk még nem fejezte be az egyetemen a történelem szakot, és ezen az estén örökre el akarják hagyni az országot. Lassan jöttem rá, hogy nem szégyenlősek, hanem tényleg csak ennyi a terv: valahogy el akarnak jutni Németországba, ahol majd lesz valami. Egyetlen konkrétumot említettek, Subotica, azaz Szabadka nevét. Ott jön az út rázós része, át kell jutniuk a zöldhatáron.
A busz mellett egy másik fiút is megszólítottam, hasonló eredménnyel. Barátai gyűrűjében állt, vidáman beszélgettek. Azt mondta, nincs munkája, majd kinn lesz. „Van bármilyen kapcsolatod vagy ajánlatod?” – kérdeztem, de csak a fejét ingatta. Láthatóan nem izgatta a bizonytalanság. A levegőben volt, hogy ugyanígy indultak útnak tízezrek az elmúlt hetekben, és csak egy részüket toloncolták vissza. „Majd kiderül” – vetette oda, mert közben már a haverjaival ölelkezett. Visszafordulva integetett a busz ajtajából, de a gesztusában nem volt semmi patetikus, inkább mintha osztálykirándulásra indult volna. A csomagtartóba közben egy roma család pakolt bőröndöket.
Koszovóban egyébként csak annyira nehéz az emigrációról beszélgetni, mint egy horgászversenyen a halakról vagy az V. kerületben az ingatlanmutyiról. Ezen sorok írását félbehagyva a burekétterem pincéréhez fordulok, aki meg sem lepődik a kérdésemen: igen, élt külföldön, Belgiumban dolgozott egy évet, de nem kapta meg a menekültstátuszt, haza kellett jönnie. Szerette Nyugat-Európát, és ahogy minden koszovóinak, neki is él kinn néhány rokona.
A buszpályaudvaron a menekülők után a legnagyobb csoportot amúgy az újságírók alkották. Svájci, német, francia médiamunkások halásztak interjúalanyokat a tömegben. Összeakadtam egy koszovói dokumentumfilmessel is, aki néhány perc után már az öccséről mesélt: egy hónapja lépett le az országból. Jogot végzett, és itt nem talált munkát. Ahogy rengeteg társát, őt is már koszovói ismerősei várták. Németországban, Svájcban és Franciaországban ugyanis jelentős koszovói közösségek élnek, sokan családtagokhoz, barátokhoz érkeznek, ők segítik honfitársaikat információval, szállással, munkával.
De a GAP vezetője sem csak táblázatok alapján osztotta az észt. 25 éves unokatestvére (amelyből ahogy kiderült, mindenkinek 10-15 van Koszovóban) még januárban menekült el. „Volt munkája, a faiparban dolgozott, 3-400 eurót keresett, ami itt átlagos fizetésnek számít, meg lehet belőle élni. Most viszont naponta posztolja a képeket a Facebookra a németországi menekültszállásról, meg a városból, ahol jár. Lehet látni, élvezi, hogy kiszabadult innen.”
Az utolsó mondatra felkaptam a fejem. Egy hét alatt rengeteg adatot hallottam munkanélküliségről, GDP-ről, a menekültek számáról, de mégis a szabadulás említése világította meg a helyzetet. Mielőtt azonban belemennénk, miért lényeges a szabadulás ebben az egészben, nézzük meg, mennyibe kerül elhagyni Koszovót.
„Múlt héten tetőzött a menekülési hisztéria, akkor napi 10-15 busz indult innen, zsúfolásig emberekkel” – emlékezett vissza Visar Azemi, a KOSID nevű civilszervezet vezetője. De a buszozás csak az egyik utazási forma, főleg a szegények vagy a fiatalok választják. A középosztály is jelentős számban menekül, ám ők taxival mennek. Egész iparág épült a menekültekre. Elmennek Belgrádig egy taxival, onnan a magyar határra egy másikkal, aztán átviszik őket a túloldalra, és már nincs megállás Németországig. Ez a legbiztonságosabb mód, mert amíg a buszokat útközben átvizsgálhatják a rendőrök, a helyi rendszámmal közlekedő autókat nem nagyon állítják meg.”
„Ebben nem csak a taxisok vannak benne, az úton mindenki le van fizetve. Benne vannak a határőrök, a rendőrök, akik átengedik a taxikat. Hatalmas pénz ez” – mesélte Jetmir Idrizi fotóriporter olyan természetességgel, ahogy én szoktam útbaigazítani a Deák térről a Hősök terére igyekvő turistákat.
A fapados menekülést meg lehet úszni akár 2-300 euróból is, igaz, ebben sokat kell kockáztatni: rögtönzött, olcsó bandákkal vagy egyedül kell átlépni a magyar határt. A biztonságra törekvő, gyerekekkel utazó családok szakaszonként 4-500 eurót is fizethetnek, így a végén 4-5 ezer euró is lehet Németországig az út.
Koszovóban az első megdöbbenést az okozta, amikor a menekültek számáról hallottam becsléseket. „Jellemző a kormány hozzáállására, hogy a mai napig sem jelentek meg pontos számok, hányan menekültek el az utóbbi időben. A hiányzó diákok alapján 100-150 ezer főre teszik azok számát, akik 2014-ben elhagyták az országot. Ez döbbenetes tömeg, amikor egész Koszovóban nagyjából 1,7 millióan laknak” – mondta Visar Azemi, egy fejlesztésekkel foglalkozó szervezet vezetője.
Dukagjin Gorani, Koszovó egyik neves újságírója szerb statisztikák alapján minimum 100 ezerre tette az egyetlen év alatt távozó koszovóiak számát, megjegyezve, hogy a sajtóban egy extrém, 230 ezres szám is megjelent.
A jelenség egyébként ugyanúgy meglepte a koszovóiakat, mint a magyar hatóságokat, pedig Koszovó kultúrájától sosem állt távol a kivándorlás. Rengetegen költöztek az NSZK-ba, majd Svájcba a nyolcvanas évek elején és végén, majd a háború alatt is, tartott menekülttörténelmi visszatekintést Dajana Berisha, menekültüggyel foglalkozó szakember. „2013 nyarán vettük észre, hogy egyre többen hagyják el az országot. Akkor főleg a vidéki, cigány lakosság indult útnak. Azt gondoltuk, az adott lökést, hogy Magyarországnak brüsszeli nyomásra enyhítenie kellett a megszigorított menekültügyi rendelkezéseket.” (Ez a mostani Rogán-javaslathoz hasonló, a menekülteket automatikusan bűnözőként kezelő szabályozás volt.)
Koszovó ezek után már csak akkor kapott észbe, amikor látta, hogy a menekülthullám az év végén az egekbe csap. Hisztéria lett úrrá az országon. A buszpályaudvarokon játszódó jelenetek Saigon elestéről szóló háborús filmeket idéztek: az emberek egymást tolták le a buszokról, hogy elhagyhassák hazájukat. A menekültáradatot pedig már nem magyarázta, hogy az útvonal egyik állomásán, Magyarországon nem csuknak börtönbe automatikusan minden menekültet.
Az, hogy egy 1,7-1,8 milliós országból lelép a lakók 5-10 százaléka, olyan sokkolóan hatott a társadalomra, hogy azt már az egy hétig az országban dolgozó újságíró is megérezte. „Ma ünnepeljük a koszovói függetlenséget – mondta Dajana Berisha migrációs szakember február 17-én. – Ilyenkor egész napos programokat szoktak meghirdetni, a politikusok beszédeket tartanak, a városban nagy a nyüzsgés. De az elvándorlás miatt idén szinte nincs is ünneplés. Hírek sem jelentek meg, hogy hova menjen, aki valamilyen programot keres.”
Egyetlen látványosságról hallottunk, a Koszovó megalakulásának emlékére felállított betűkről, a NEWBORN feliratról, amit minden évben más mintára festenek. „Idén az E betű fekete, emlékeztetve minket az emigrációra és Európára. Koszovó jelene megöli a színeket” – olvasta fel a művész kiáltványát Berisha.
A buszpályaudvarokról pár napja eltűnt a hisztérikus tömeg, a buszok egyszerűen csak megtelnek kivándorlókkal. „Nem a helyzet változott meg. Annyi történt, hogy aki el akart menni, az mostanra elment. Az elvándorlás mindig ilyen képet mutat. A következő behatásig újra csak napi néhány száz ember indul neki Nyugat-Európának” – vélte Dajana Berisha a távozó buszokat nézve.
Aki naivan Orbán és Rogán szavai alapján formál véleményt, joggal gondolná, hogy a koszovóiak a tragikus szegénység elől menekülnek nyugatra („megélhetési menekültek”). Az persze már a főváros utcáit járva nyilvánvaló volt, hogy az ország messze van Svájctól. Pristina két-három emeletes, pöffeszkedő betonházak egyvelege, amelyek közt rendszertelenül toronyházak törnek a magasba. Az utcaképet színesíti, hogy helyenként sáros, burkolatlan utcán találjuk magunkat, a nagyobb kereszteződésekben valutázók integetnek barátságosan, esténként pedig fát aprítanak a ház előtt a fűtéshez. A helyzet azonban távol van a katasztrófától: tele vannak a boltok, működik az infrastruktúra, az utcákon autók, a kávézókban vidám férfiak.
„Magyarországról jöttél? Akkor mondd meg otthon, hogy tőlünk nem kell félni. Nem vagyunk bűnözők” – mondta német–angol keveréknyelven egy utcai árus, akitől koszovói zászlót vettem a szerkesztőségnek. A férfi Hannoverben dolgozott kőművesként. „Egy hónap fizetés ott, az egy év fizetés Koszovóban. A bátyám kinn van, kapok vízumot, és újra kimegyek. Egy-két hónapra, mert a családom itt marad.”
„De én nem megyek Magyarországra. Mindenki tudja, hogy ott a rendőrök hogy bánnak a koszovóiakkal. Volt aki három napig étlen-szomjan várt a cellájában. Ezt mindenki tudja. Amikor a német rendőrök elkapják a menekülteket, a kihallgatáson azt is el kell mondani, milyen országokon jöttek át, és ott hogy bántak velük. Senki nem akar Magyarországon maradni.”
Koszovó működik, nem kis részben egyébként a nemzetközi közösségnek köszönhetően, amely 2007-ben létrehozta az országot, és azóta is lélegeztetőgépen tartja. A belvárosban egymást érik az ENSZ és az EU irodái, minden irodaházban fontoskodik egy felzárkózásért felelős nemzetközi NGO, az utcákon pedig ott kószálnak a KFOR dzsipjei.
Nem a szegénység a legnagyobb probléma, hanem a kilátástalanság.
– mondott ellen a magyar kormány álláspontjának Visar Azemi. „Nem a legszegényebbek menekülnek a legnagyobb számban. Persze sokan vannak, akik mindenüket eladják, hogy az útiköltséget előteremtsék. Bizarr jelenség, hogy egyesek hitelt vesznek fel, és abból fizetik az embercsempészeket. De a lényeg, hogy olyanok emigrálnak tömegével, akiknek van munkájuk, viszont a jövőre is gondolnak.”
„Egy hete az egyik taxitársaság 30 sofőrje mondott fel, hogy a családjukkal együtt elköltözzenek. Pedig 480 eurót kapnak havonta, ami itt elég jónak számít” – mesélte Jetmir Idrizi fotóriporter. Hozzá hasonlóan mindenkinek van sztorija nem éppen nélkülöző koszovói polgárokról, akik felpakolták a családjukat, és leléptek.
„Ezek az emberek azt mondják, hogy nekem még csak működik az életem, de mi lesz a gyerekeimmel? Az oktatás csapnivaló, az egészségügy megbízhatatlan, az intézményi struktúra katasztrófa” – fakadt ki Dukagjin Gorani médiaszakember.
„Hiába érkezik az országba évi 560 millió euró, amit a külföldön dolgozók küldenek haza. Ez a GDP harmadát kitevő pénz elmegy fogyasztásra. Megesszük” – mondta Agron Demi gazdasági szakértő. Mindeközben pedig hatalmas a munkanélküliség, a hivatalos statisztikák 30 százalékról tudnak, a valóságban azonban a 42 százalékot is elérheti ez a szám. A fiataloknak közel 70 százaléka nem talál munkát.
A kaput mégis a politika teljes reménytelensége tette be. „Amikor Hashim Thaci (az eddigi miniszterelnök) pártja nem kapott elég szavazatot, az emberek remélték, hogy az ellenzék összefog, leváltja az elitet, és valami újat hoz. De decemberben a két nagy párt lepaktált egymással, Thaci maradt, és rájöttünk, hogy semmi nem fog változni.” Ezt már nem egy szakértő, hanem egy néhány éve végzett politológus mondta a szállodában. Ő volt a recepciós. Szavait még keserűbbé tette, hogy szomorú helyzetjelentését tökéletes angolsággal adta elő.
Ez a hatalom nemcsak korrupt, de minden rosszat elkövetett az emberei ellen, amit egy kormány elkövethet: ellopják a segélyeket, a saját üzletükké teszik az országot, gyilkosságok történnek, bűnözőkkel szövetkeznek.
„A politika annyira átsző mindent, hogy az egyik nagy párt tagjának kell lenned, hogy állást kapj. Nemcsak a minisztériumban, de akár orvosként is úgy helyezkedhetsz el, ha vannak politikai pártfogóid. A bíróságot, a rendőrséget is a kormány irányítja, ha nincsenek kapcsolataid, semmilyen jogod nincs. Ezért mennek el az emberek.” (Az egykori miniszterelnök, de az országot a háttérből ma is irányító Thaci maffiakapcsolataival, a hozzá köthető gyilkosságokkal már az EU is foglalkozik.)
Aztán, mintha csak Koszovó legkülönbözőbb emberei összebeszéltek volna, a politológus-recepciós megismételte ugyanazt, amit addigra már sokszor hallottam:
A kivándorlás valójában tiltakozás a rendszer ellen, a forradalom egyik fajtája.
„Ez nem egyszerűen migráció, hanem a harag kifejeződése. Az emberek így akarják büntetni a kormányt” – fogalmazott meg hasonló gondolatot Dajana Berisha.
Terjed egy másik nézet is az emberek közt, miszerint a kormányuknak érdeke az elvándorlás. „Az utóbbi időben egyre szaporodtak a tüntetések. Néhány hete az emberek össze is csaptak a rendőrökkel, és hiába vetettek be a téli hidegben vízágyút, a tömeg annyira fel volt kavarva, hogy még erre sem nyugodtak le, folytatódott a harc” – emlékezett vissza Dajana Berisha, aki irodájuk ablakából nézte végig a konfliktust.
Beszélgetőpartnereim ezzel magyarázták, hogy a kormány sokáig semmit nem reagált, miközben polgárai ezrével hagyták el az országot. A héten végül megszólalt Hashim Thaci, cinikus módon a koszovóiak telhetetlenségét és a nyugati országokat okolva a helyzetért.
„Koszovót a világ legelszigeteltebb országa – mondta Dukagjin Gorani médiaszakember. – Országunkat a fél világ el sem ismeri, úgyhogy ezekre a helyekre nem is mehetünk. Minden más országban olyan vízumkövetelményeket szabnak, hogy a legtöbben hivatalosan soha nem utazhatnának külföldre, Albániát leszámítva. A politika a határon belül lehetetleníti el az embereket. A kirekesztettség a fő bajunk. A menekülés pedig nem is racionális, hanem inkább érzelmi döntés.
„De nem is ez a legtragikusabb. A koszovóiak eddig dolgozni mentek külföldre, akár hosszú időre is. A mostaniak menedékjogot kérnek. Lemondanak az állampolgárságukról, és sosem akarnak visszajönni.”