Aki megjárta a debalcevéi katlant, nem bízik már a gyengén felszerelt ukrán hadsereg sikerében. A kelet-ukrán frontra nagy számban jutottak kárpátaljaiak is, az ottani magyarok között már négy halott van. Az áldozatok száma azonban sokkal nagyobb is lehet: a kimenekülés után még mindig több száz eltűnt katonát tartanak nyilván. A harcokat megjárt magyar fiatalokkal beszéltünk.
Hivatalosan kivonulásnak nevezték, valójában kimenekülés volt, ahogyan kijutott az ukrán hadsereg Debalcevéből. A Donyeck és Luganszk között fekvő fontos vasúti csomópont – a város neve oroszul Debalcevó – ma már az oroszbarát szakadároké.
Aki túlélte a harcokat, az már csak azt várja, hogy lejárjon a szerződése és civil állás után nézzen.
„Körbe voltunk zárva, ezt pontosan tudtuk. Kijevben persze mást mondtak a népnek” – Istvánnal stílusosan egy kárpátaljai falu temetőjénél beszélgetünk, messzebb az otthonától, mert az titok.
Hároméves szerződése tavaly októberben járt volna le, a kelet-ukrajnai konfliktus miatt azonban automatikusan meghosszabbították egy évvel. Így járt minden hivatásos katona, aki az elmúlt 11 hónapban szerelt volna le. Debalcevében a helyzet az egyszerű körbezárásnál bonyolultabb volt: a központ a szeparatistáké volt, egy szélesebb gyűrű az ukrán hadseregé, amit azonban teljesen körbevettek a donyecki szakadárok. És az orosz hadsereg. István meséli:
A 23 éves István autószerelőnek tanult, de a biztos fizetés reményében a hivatásos katonaságot választotta. Persze, 2011 októberében még kevesen gondolhattak arra, hogy hamarosan valódi háború lesz. Így az 1800 hrivnyás fizetés – három éve ez 43 ezer forintot jelentett – vonzónak tűnt. Ugyanez ma nagyjából 18 000 forint.
A fronton azonban ezt megkétszerezték, majd azt is majdnem duplázták, így esetenként 7000 hrivnyára, azaz 70 ezer forintra is kijön az aknatűznek kitett katonák fizetése.
István csaknem három hónapot töltött a katlanban, ahol a február 15-i minszki tűzszünet után sem nyugodtak a fegyverek. Az orosz elnök Budapesten járva lényegében megüzente: ha fegyvereik nélkül elvonulnak az ukrán erők, akkor utat engednek nekik a szakadárok. (Másokat nem említhetett, hiszen Moszkva tagadja, hogy katonákkal lenne jelen a térségben, bár a Novaja Gazeta sebesült orosz tankossal készített megrázó interjúra az ellenkezőjét igazolja.)
István a következőt mondta arról, hogy Putyinék mennyire tartották a szavukat:
Kijev jogilag egyértelműen saját területét védi Kelet-Ukrajnában, de a katonák tapasztalata más volt: a legtöbb helyi, legalábbis, aki eddig nem menekült el, ellenségként tekintett az ukrán hadseregre.
– István szerint minderről az orosz állami tévé tehet, amit keleten mindenki nézett, ugyanis Moszkva hangolta a lakosságot Kijev ellen. „De így is volt, hogy jöttek hozzánk ételt kérni, amink volt, adtunk. Vizet, azt nem, az nekünk sem volt a szerelőbázison” – folytatta István, akitől megtudtuk, nem a háború miatt nem volt vizük: egyszerűen be sem volt oda vezetve.
A körülményeket azonban a hadsereg lehetőségei is nehezítették. Téli és nyári egyenruhát évente egyszer, bakancsot és kabátot három évenként kapnak a szerződéses katonák és a sorozottak. Ez persze nem elég, ezért kénytelen mindenki saját pénzből beszerezni magának a többi egyenruhát. A ruha 2500 hrivnya, tehát békeidőben a katona havi fizetésének másfélszerese.
– István szerint ugyanakkor lőszerben és kézifegyverben nem volt hiány. Minden egyéb területen azonban rendkívül egyenlőtlen háború folyt az orosz és szakadár erőkkel szemben.
Az ukrán erők alapvetően a védekezésre rendezkedtek be, támadásra ritkán jött parancs. Mégis, a fontos állásokat is könnyebben feladták a kelleténél: „Uglegorszknál volt egy jó magaslat, kiépítve. Feladtuk, onnan pedig a szeparatisták már egész Debalcevét belátták.”
Hogy mennyire kiszolgáltatottak voltak az ukrán erők az ellenség támadásainak Debalcevében, azt István akkor érezte meg, amikor egy másik bázisról kellett áthoznia egy KRAZ-t. A kilenc méter hosszú, 21 tonnás teherautó útközben került rakéta- és aknatűzbe:
– István szerint nem az övéik lőttek. A civilek otthonait elérő támadásokkal kapcsolatban egyébként a szakadárok és az ukrán hadsereg egymásra mutogatnak, és mindkét fél tagadja, hogy ezeket ők követnék el. István szerint, ha lakóházak között bújt meg egy ellenséges egység –például egy átalakított buszba rejtett aknavetővel –, akkor az ukrán hadsereg direkt egy külön csoportot küldött ki rájuk, nem pedig a civilek otthonait is veszélyeztető nehéztüzérséget vetette be.
István nem tud arról, hogy az ukrán önkéntesekből álló Nemzeti Gárda követett el volna ilyeneket. Elmondása szerint nem hangoltak össze mindent pontosan, de azt mindig tudatták egymással, merre mennek, milyen egységgel, nehogy baráti tűzbe kerüljenek. Így csak az a biztos, hogy civileket is elérő támadások léteztek mindkét oldalon, hol lakóházak – Mariupol, Debalceve, Kramatorszk, Gorlovka, Peszki, Luganszk –, hol helyközi buszok – Volnovaha –, vagy városi trolik – Donyeck – ellen.
De az ukrán katonák folyamatosan az ellenség szeme előtt voltak. István a járőrözés mellett az állások kiépítésével foglalkozott.
– adta meg a dohányzás élettani hatásának egy kevésbé ismert aspektusát István.
A február közepéig többé-kevésbé ukrán erők által ellenőrzött város harcai elől, amikor lehetett, igyekezett elmenekülni a lakosság, de így is sokan maradtak a búvóhelyeken. „Januárban volt három nap, amikor nagyjából betartották a tűzszünetet. Akkor rengeteg busz ment ki, főleg gyerekekkel. De volt, akit traktoron vittek, ment, aki tudott, azzal, amivel tudott. A tűzszünetet az oroszok is betartották, csak a szakadárok nem" – mesélte István, aki azt is bevallotta, hogy a katonák egy valamit mindenképp el akarnak kerülni: hogy a szakadárok fogságába kerüljenek. Az orosz erők kezébe kerülni ugyanis sokkal biztonságosabb:
Kétségtelen, hogy a szakadárok maguk is elismerik: legfeljebb az ukrán hadsereg sorozott katonáival elnézők – már ha meg tudják állapítani, hogy az illető az-e –, a hivatásos katonák és az önkéntesek viszont könnyen életüket veszíthetik a fogságban.
Az utolsó napokban Debalcevénél Istvánék már a fedett védelmi gödörből sem nagyon bújtak elő, tartva az orosz és szakadár támadásoktól. A magyar férfi azt meséli, kis vaskályhával fűtöttek, 15 fok is volt bent, de nem ezzel volt gond. Inkább azzal, hogy napokig vécére sem mentek ki. Végül február 17-én a munkácsi 128-as dandár parancsnoka döntött úgy, hogy meg kell menteni a katlanba szorult ötezer katonát.
A kijevi vezetés nem adott ilyen parancsot, ezt csak utólag hagyta jóvá.
Istvánék, ahogy még sokan mások, gyalogosan próbáltak kijutni a katlanból, teljes felszerelésben:
Ezután 15-20 fős csapatokban vonultak ki. István több mint negyven autóról, páncélosról, illetve két tankról tud, ami Debalcevében megsemmisült a kivonuláskor. Csak az a három jutott át a konvoj elején, amelyik három sebesültet szállított. Ám hozzáteszi, sajnos az egyik sebesült katona, akinek leszakadt a karja, útközben elvérzett.
Aki nem Debalcevébe került, az sem kerülte el a komoly harcokat. A kárpátaljai Mihály és Ilja Luganszkban harcolt a repülőtérért, amit először megszereztek a szakadároktól, majd szeptemberre elvesztették azt. Mihály egy repesztől sérült meg augusztusban, hónapokig járta a kórházakat, és Odesszában is kezelték, mire meggyógyult.
Már ha gyógyulásnak lehet tekinteni, hogy a beregszászi pszichiátria udvarán beszélgetünk vele és Iljával.
– mesélt az alibi felkészülés korábbi éveiről önmagán is nevetve Ilja, aki Mihállyal együtt három hónapot töltött a luganszki fronton az eredetileg megadott 45 nap helyett.
Mindkettejüket hónapok óta álmatlanság és harctéri rémálmok gyötrik.„De ne gondold, hogy itt leszedálnak minket. Altatókkal és beszélgetésekkel segítenek, én már jobban vagyok” – mondja Ilja, aki már két hete érkezett ide. Mihály még csak egy napja, így még nem tudta, mire számíthat.
„Rendszeresek a dührohamok apróságok miatt, nem tudok ezzel mit csinálni. Akkor döntöttem úgy, hogy ide jövök, mikor anyámra ordítottam” – vallotta meg az apja révén magyar, de a nyelvet nem beszélő Ilja.
Mihály és Ilja szerződése is a háború miatt hosszabbodott meg, és idén fog lejárni, akár Istváné. A 21 és 22 éves srácok a szerződést után semmiképpen nem akarnak hosszabbítani. Inkább külföldön keresnének valamilyen munkát. Ezt tervezi István is, aki a pénzgyűjtés után viszont hazatérne, hogy autószerelő műhelyt nyisson.
És jövőre megtartaná a háborús szolgálat miatt elhalasztott esküvőjét is. Előtte azonban vissza kell mennie a sereghez, március közepén. „Az elnök Artemivszkben találkozott velünk, több hónap pihenést ígért, hát, lett belőle három hét” – mondta kissé neheztelve István, aki ennek ellenére nem lép le idő előtt a hadseregtől.
Már csak azért sem, mert a dezertálásért 15 évet szabhatnak ki.
Ezt a néhány hónapot már végigcsinálja: