Az észak-koreai társadalom felépítését alapjaiban meghatározó származásról, a szongbunról sok legenda és nagyon kevés tény érhető el, miközben még a másod-unokatestvér bűnei is kihatással voltak arra, mit érhetett el valaki. Kim Dzsongun anyja köré a gondosan titkolt rossz szongbun ellenére is személyi kultuszt próbáltak kiépíteni, az elmúlt évtizedekben pedig a pénz és a korrupció már sokszor felülírta a társadalmi hagyományokat. Az viszont biztos, hogy a főváros és a vidék között óriási a szakadék.
Az észak-koreai rezsim állítólag sosem látott reformok végrehajtására készül, ami, legalábbis gazdasági szinten, alapjaiban fogja megváltoztatni az ott élők életét: a parasztok földet kaphatnak, a gyárak vezetői pedig felelős igazgatókká léphetnek elő, akik saját maguk dönthetnének a gyártással és a dolgozókkal kapcsolatos legfontosabb kérdésekben. Elemzők szerint ez korántsem jelenti a durva elnyomó rendszer végét, és az is kérdéses, hogy mi lesz a sokat kutatott, de kevéssé ismert önkényes észak-koreai társadalmi tagozódással – egyfajta kasztrendszerrel –, a szongbunnal.
A szó szerint származást jelentő szongbunról rengeteg legenda és nagyon kevés tény kering, mivel a származást, és az ez alapján kijelölt társadalmi osztályt nyilvántartó hivatalos dokumentumokat sosem láthatták még kutatók. Annyi biztos, hogy a hatvanas években egy kínai támogatású puccstól rettegő Kim Ir Szen, az észak-koreai rezsim megalapítója a belső biztonság megőrzésének érdekében jobbnak látta, ha az egész népességet csoportokba osztja aszerint, hogy kinek milyen szerepet töltöttek be az apai ősei a japán gyarmati idők és a koreai háború idején.
„Így tulajdonképpen megbízhatósági csoportokat alakítottak ki" – mondta Csoma Mózes, az ELTE Koreai Tanszékének vezetője. Azok jártak a legjobban, akiknek az apja vagy nagyapja Kim Ir Szen mellett vett részt a japánok elleni partizánharcokban, vagy a koreai háború idején szerzett elévülhetetlen érdemeket.
Ők a Guardian szerint a privilegizált „belső” vagy megbízható osztályba kerültek, és többségükben magas rangú pártfunkcionáriusok lettek. Ha viszont valakinek a felmenői hivatalnokként kiszolgálták a japán gyarmatosítókat, a koreai háború forgatagában délről keveredtek az északi területekre, az a lehető legalacsonyabb, az „ellenséges” státuszt kapta. A harmadik csoport az „ingadozóké”, ide tartozik az észak-koreaiak többsége.
Ennek a megbízhatósági besorolásnak nem csak politikai következményei voltak az egyes osztályok tagjaira nézve. A szongbun főként Kim Ir Szen idejében alapjaiban határozta meg az emberek életét: azt, hogy melyik városokban élhetnek, milyen egyetemeken tanulhatnak, milyen szakmát vállalhatnak, és ezen keresztül azt is, hogy mennyi ételt kapnak.
„A hierarchikus és merev társadalmi tagozódás végigkísérte a koreai történelmet. A szongbun rendszer gyökerei a kora újkorig, a Csoszon királyság korszakáig nyúlnak vissza. A konfuciánus alapokon nyugvó függőleges rétegződést azonban túlzás lenne kasztrendszernek nevezni" – mondta Csoma Mózes.
A kora újkori hierarchikus berendezkedés tetején az uralkodó és közvetlen környezete állt, alatta az arisztokrácia és a hivatalnokok, akik valósággal monopolizálták a fontosabb pozíciókat és titulusokat. Ezt követte az alacsonyabb rangú hivatalnokok és szaktudással rendelkező emberek rétege. A korabeli társadalom legnépesebb csoportját a parasztság alkotta, akiknek az adófizetésen túl katonáskodni is kellett. A Csoszon királyság társadalmának legalján pedig a megvetett foglalkozásokat űzők, például a hentesek álltak.
Az 1950-es évek nagy politikai perei lényegében arról szóltak Észak-Koreában, hogy Kim Ir Szenék leszámoltak a riválisokkal. Így nézett ki a politikai helyzet:
Kim Ir Szenék először a hazai frakciót tüntették el, majd pedig a Szovjetunióban megindult desztalinizációval párhuzamosan a szovjet frakcióval számoltak le.
Kim Ir Szenék lényegében ezt a rendszert alkották újra a sztálinista ideológiával keverve, írta egy cikkben Barbara Demick, a Los Angeles Times egykori szöuli tudósítója, aki éveken keresztül készített interjúkat észak-koreaiakkal egy könyvéhez. Demick szerint az észak-koreai rendszerben úgy tartják, hogy a „rossz vér” három generáción át öröklődik, tehát ha valakinek a dédapja követett el valamit a rendszer ellen, akkor annak a következményeit ő is nyögi.
Demick és más, Észak-Koreát jól ismerő újságírók arról írnak, hogy a szongbun csak egy háttér-információ minden észak-koreairól, amely ugyan lényeges pontokon határozza meg az ember életét, az illető azonban nem ismeri a saját besorolását. Mások pedig úgy tudják, hogy a szongbun egy nyíltan kezelt dolog, amit az alacsony státuszba kerülő emberek minden eszközzel próbálnak megváltoztatni.
A NK News.org-on nemrég megjelent, az észak-korai rendőrség egy volt tagjának beszámolójára építő riport szerint a szongbunt 17 éves korában kapja meg az ember, majd két évente frissítik a státuszát. Feljebb kerülni nagyon nehéz, de a hetvenes-nyolcvanas évekkel ellentétben legalább már lehetséges. Rontani viszont annál könnyebb: ha egy embernek valamelyik családtagja, akár a másod-unokatestvére vagy még távolabbi rokona valami rosszat követ el, az ő szongbunja is romlik. Ez nem azt jelenti feltétlenül, hogy ingadozóból ellenségessé nyilvánítják, ugyanis a három – vagy egyes beszámolók szerint öt – fő osztály mellett van még körülbelül 50 alosztály is.
Bár rossz szongbunnal elméletben még egy tanári állást is szinte lehetetlen megszerezni, van példa arra, hogy valaki egészen magasra emelkedik a rossz származása ellenére. A leghírhedtebb, és persze gondosan titkolt példa erre Ko Jonghi, Kim Dzsongun édesanyja, aki Oszakában, Japánban született és már csak ezért is automatikusan az ellenséges osztályba kerülne, de a helyzetét tovább rontja, hogy a nagyapja a japán hadsereg egyik varrodájában dolgozott.
Ko Jonghi köré, ahogy Kim Dzsongun apjának és nagyapjának az anyja köré is, többször is megpróbáltak személyi kultuszt építeni. Ezek a kísérletek azonban rendre elbuktak, mert a propaganda gépezet működtetői attól tartottak, hogy ha kiderül, kicsoda valójában Ko Jonghi, akkor az is kiderül, hogy az uralkodó dinasztia vérvonala korántsem olyan tiszta, amilyennek mondják. Ko Jonghinak ezért még a valódi nevét is titkolják az észak-koreaiak elől, és a propaganda filmekben „Korea Édesanyjaként” vagy a „Tisztelt Édesanyaként” jelenik meg. Bár a szongbun a hagyomány szerint apáról fiúra száll, Ko Jonghi szongbunja annyira rossz, hogy semmiképp nem tenne jót Kim Dzsongun népszerűségének, ha kitudódna.
A szongbun jelentősége az észak-koreai gazdaság szükségszerű és egyre gyorsabb átalakulásával a legtöbb kutató szerint kezdi elveszíteni a jelentőségét, és szinte már csak a párttisztségek kiosztásánál és a hatalom felsőbb köreiben számít.
„Ez a részletesen kidolgozott politikai osztályrendszer nagyon sokat elárul az észak-koreai vezetők ideális társadalomról alkotott elképzeléseiről. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy a látszat nem egyezik meg a valósággal. Észak-Korea egy mélyen korrupt ország. Egy észak-koreai politikai cselekedetei, illetve a szülei, nagyszülei és a távoli rokonai politikai története természetesen befolyásolja az esélyeit az életben, de ami még ennél is többet számít, az a pénz" – fejtette ki a Brooking Institute-ban tartott előadásán Oh Kongdan, egy koreai származású, Észak-Koreával foglalkozó kutató.
A szongbun jelentősége a keleti szocialista blokk összeomlásával párhuzamosan kezdett csökkenni Észak-Koreában. Addig ugyanis az ország a keleti blokktól is kapott anyagi támogatást, amelynek segítségével az állam, mint egyetlen foglalkoztató, lényegében mindent biztosított a lakosainak. Cserében viszont szinte teljes kontrollt gyakorolt az emberek élete fölött: az állam döntötte el, hogy kinek milyen javak jutnak, ki hol élhet, mit dolgozhat, és hogyan haladhat előre a társadalmi ranglétrán. Egy ilyen a rendszerben a szongbun volt a legfontosabb tényező az ember sorsa szempontjából.
Amikor azonban ez a végletekig központosított rendszer összeomlott és Észak-Korea is elkezdte magának felfedezni a kapitalizmust, az anyagi helyzet sokkal fontosabbá vált a társadalmi státusz szempontjából, írta egy cikkében Andrej Lanykov, a szöuli Kookmin Egyetem professzora. Különös módon ebben az új gazdasági rendszerben, amelyben a csempészek és más ügyeskedők tudnak a leginkább előretörni, a legrosszabb szongbunnal rendelkező emberek találták fel magukat a legkönnyebben, Lanykov szerint azért, mert ők addig sem számíthattak semmire az államtól, így korábban megtanulták „okosban“ elintézi a dolgokat.
A szongbunjukat így főként azok próbálják már csak kiaknázni, akiknek makulátlan a származásuk, így jól kereső pozícióra számíthatnak a bürokráciában. Azoknak viszont, akik a szongbunjuk szerint szegénységre lennének sújtva, a piacosodás új, de kockázatos társadalmi mobilitási lehetőséget hozott.
Csoma Mózes szerint már 10-15 éve átalakulóban van az észak-koreai társadalom szerkezete. A társadalomban elfoglalt pozícióhoz elsődleges, hogy valaki a Koreai Munkapárt tagja legyen – ezt például letöltött sorkatonai szolgálattal lehet elérni –, ezzel megnyílnak előtte kapuk, és több pénzzel járó beosztásokat kaphat. Mióta pedig legálisak lettek a piacok, megjelentek a csempészáruk is, a vagyoni különbségek is egyre nőnek.
„Nem túlzás azt állítani, hogy Észak-Koreát jelenleg a kenőpénzek mozgatják. Olyan része ez az életnek, mint máshol az adók. Mindent, ami az élethez szükséges – munka, élelem, orvosi ellátás, lakás – meg lehet venni illegálisan is. A letartóztatást és a börtönt szintén el lehet kerülni, ha tud érte fizetni az ember. A lefizetés egyedül csak akkor nem működik, ha Kim Dzsongunnal áll szemben az ember, mert neki mindene megvan" – mondta Oh Kongdan.
Ami viszont nehezen változhat, hogy a fővárosban, Phenjanban, és a vidéken élők között is komoly társadalmi szakadék húzódik. A rezsimből közvetlenül hasznot húzó nómenklatúra nagyjából 50 ezer emberből állhat, de Phenjanban összesen több mint egymillióan élnek. Ők mind jó szongbunnal rendelkeznek, és privilegizált helyzetben vannak az észak-koreai társadalomban.
A főváros valójában már a 80-as évek vége óta elszakadt a vidéktől. Mára a szakadék olyan méreteket öltött, hogy egyes, főként északi tartományokban élők gyakorlatilag el sem tudják képzelni, milyen viszonyok lehetnek Phenjanban. „Az is életre szóló élmény egy itt élőnek, ha mondjuk 20 évente egyszer, például egy iskolai kirándulás keretében sikerül feljutnia a fővárosba" – mondta Csoma.