2025-re az emberiség ötöde, bő másfél milliárd ember fog olyan területeken élni, ami vízhiánnyal küszködik. "A következő közel-keleti háború a víz miatt fog kitörni, nem a politika miatt", mondta Butrosz-Gáli ENSZ-főtitkár 1985-ben, és ezt azóta visszhangozzák az utódai is. Észre sem vettük, de a vízháborúk már elindultak: Szíria, Irak, a szunniták, az Iszlám Állam - a véres konfliktus szakértők szerint a vallásos színfalak mögött valójában a Tigris és Eufrátesz vízkincseiért zajlik. A víz nélkül a sivatagos területen nincs élet. De hosszú távon úgyis mindegy, a klímakutatók számításai szerint a civilizáció bölcsőjének, a Termékeny Félholdnak legfeljebb egy évszázada lehet hátra a teljes kiszáradásig.
A víz, mint erőforrás látszólag korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, elég csak ránézni a földgömbre, víz borítja a háromnegyedét. Meg olykor csak úgy magától esik az égből is. Évezredeken át valóban csak az igazán sivatagos vidékeken élők értették, mekkora kincs is valójában a víz, de a rohamos iparosodás és a túlnépesedés egyre több régióval ismerteti meg, mi is az a vízhiány. A vízszükséglet a XX. század eleje óta már megháromszorozódott.
A híres műholdfotó-párost az egykor fél Magyarország méretű, aztán pár évtized alatt kiszáradó Aral-tóról mindenki ismeri, de hasonló a sorsa Afrikában a Csád-tónak is: 25 ezer négyzetkilométerről 2000-re zsugorodott 30 év alatt, miközben 70 millió embert szolgál ki vízzel. A Greenpeace jelentése szerint az elmúlt 20 évben Kínában háromezer kisebb-nagyobb tó száradt ki és tűnt teljesen csak a Sárga-folyó vízgyűjtő területén. A Gangesz, a Nílus, a Jangce több száz kilométeres szakaszokon biológiailag halott. Az előrejelzések azt mutatják, hogy a következő harminc évben a világ legnagyobb folyói átlagosan 25-30 százalékos vízhozam-csökkenésen fognak átesni, és ennek a tragikus következményei között csak egy a sorban, hogy a vízierőművek áramtermelése megzuhan.
Eközben a vízfogyasztás meredeken nő. A közismert példa szerint egy szelet kenyér előállításához 40, egy hamburgeréhez viszont 2400 liter vízre van szükség. És nem elég, hogy egyre többen eszünk kenyeret, de rohamosan nő azoknak a száma is, akik megengedhetik magunknak olykor a hamburgert is.
T. Boone Pickens, a texasi olajmilliárdosból lett megújulóenergia-befektető ma Amerika legnagyobb víztulajdonosa. Pickens egy évtizede vásárol fel vízlelőhelyeket, és épít víztározókat, becslések szerint több százmillió dollárt fektetett ebbe eddig, és a cége évi 250 milliárd liter ivóvizet tud kitermelni. Hogy ez zseniális befektetés, vagy kolosszális mellényúlás, azt majd az idő eldönti, mindenesetre Pickensnek már volt része utóbbiban: 2008-ban 300 dolláros olajárral riogatott, az árfolyam aztán pár hónap alatt az akkori 150 dollár körüli csúcsról 40-re zuhant.
Persze itt nem csak arról van szó, hogy többen vagyunk, többet iszunk, mosunk és fürdünk; a legnagyobb fogyasztók a modern, öntözéses mezőgazdaság, az állattenyésztés, az ipar. A vízhiány is először ezekre lesz hatással. Az előrejelzések szerint 2050-re Kína és India rizs- és búzatermelése a vízhiány miatt 30-50%-kal fog visszaesni, miközben az igény a gabonára legalább 20%-kal nő majd. Az eredmény: a világ két legnagyobb országa, ami ma önellátó ezekből az alapvető élelmiszer-alapanyagokból, nagyjából 2-300 millió tonnás importra szorul majd. Ezzel két gond van:
Ez automatikusan éhező százmilliókat jelent, ezt a jelenséget pedig az emberiség eddig nemigen tudta másképp kezelni, mint véres háborúkkal az erőforrásokért. A legfontosabb erőforrás globálisan, amiért érdemes háborút indítani, még vagy tíz évig nem a víz lesz, állítja egy amerikai kormányjelentés. 2030-ra, amikor a világ vízigénye már közel másfélszeresen fogja meghaladni a fenntarthatóan kitermelhető készletet, a Föld jelentős részén a víz lesz az egyetlen ilyen erőforrás.
Ez tehát a borús, de szerencsére elég távoli jövő, amin a tudomány még segíthet, például a zöld technológiák fejlesztésével, vagy valami drasztikusan új, olcsó és környezetbarát tengervíz-lepárlási módszer kitalálásával. A közeljövőben azonban úgy tűnik, elkerülhetetlenek lesznek a vízkészletek miatt kitörő, kisebb-nagyobb konfliktusok. A Guardian remek térképén jól látszik, hogy a problémás zóna egy Kelet-Afrikától Délkelet-Ázsiáig húzódó, hatalmas, félkör alakú sáv, ahol több mint egymilliárd ember él.
A Közel-Keleten él a világ népességének 5%-a a világ ivóvízkészletének 1%-án. Errefelé a háborúskodás a vízért egyáltalán nem elemzők riogatása a jövőre nézve, hanem - ahogy Szíriában láthatjuk - a jelen, sőt hagyomány. Részben a vízkészletekről szólt a hatnapos háború 1967-ben Egyiptom és Izrael között, illetve teljes egészében annak előzménye, a ‘64 és ‘67 közötti villongások a Jordán folyó környékén Izrael, Libanon és Szíria között. Óriási sivatagos területen néhány nagy folyó vízgyűjtői adják az ivóvízkészletet egy csomó országnak, amelyeknek a népessége robbanásszerűen nő - ez tökéletes alapfelállás a konfliktusokhoz.
A közel-kelti országok egyelőre úgy oldják meg a vízhiányukat, hogy a vízigényesebb élelmiszereket nem termelik, hanem importálják, leginkább olajért cserébe. Már akinek van olaja. Ott van például Jemen, akinek nemigen van. Az egy személyre eső vízfogyasztás már most alig 200 köbméter évenként (a WHO 1000 köbméterben határozza meg azt a szintet, ami alatt már vízhiányban él valaki), és a helyzet csak rosszabb lesz: Szanaa, a főváros 5-6 éven belül teljesen ki fog száradni. De a gazdagabb országoknál is sötétek a kilátások, Szaúd-Arábia vízfogyasztása például meghatszorozódott 25 év alatt, és a következő 20 évben megint meg fog duplázódni. Abu-Dzabi kútjaiban még 40 évnyi víz van, és kész, kifogyott az ország. Líbia 20 milliárd dollárt költött sivatagi, extrém mély kutak fúrására, de senki nem tudja, meddig fognak kitartani.
És ezt a helyzetet fogja felrúgni a térség egyetlen, vízhiánnyal nem sújtott országa, Törökország, a Tigris folyón épülő Ilisu-gáttal, a hozzá tartozó 10 milliárd köbméteres víztározóval, és 1200 megawattos erőművel. Az építkezés 2006 óta zajlik viták kereszttüzében, amelyek hatására az összes nemzetközi finanszírozó és hitelező kihátrált a projekt mögül pár év alatt. A gát elvileg idén készül el, és szakértők attól tartanak, hogy teljesen tönkre fogja tenni Mezopotámia talajvízhelyzetét, főleg iraki és szíriai területeken. Ahol már egyébként is háború dúl a vízért.
Az Iszlám Állam arra is odafigyelt, hogy mind Irakban, mind Szíriában elfoglaljon olyan kulcsfontosságú területeket, amik elengedhetetlenek hatalma fenntartásához: az olajkitermelést és a vízellátást is uralmuk alá vonták. Szíriában a kezükben volt a legnagyobb folyami gát az Aszad-tónál, míg Irakban övék volt a gátrendszer Falludzsánál és Moszulnál is. Az sem véletlen, hogy az Iszlám Állam előretörésekor komoly harcok folytak a moszuli gátnál, aminek az elfoglalásával az IS ellenőrizni tudta volna a térség vízkészleteit, sőt, hosszabb távon még Bagdad vízellátását is veszélybe sodorhatta volna.
Pakisztán és India a két ország hivatalos megalakulása, 1947 után 15 éven belül három alkalommal vívott háborút a víz miatt, és a Kasmír hovatartozása mellett ez az állandó diplomáciai viták és kisebb-nagyobb fegyveres villongások fő oka is. Az alapfelállás egyszerű: Pakisztán gazdasága nagyon nagy részben az Indusra és mellékfolyóira épül, amelyek azonban Indiából érkeznek az ország területére. Ahányszor csak India vízierőművet, víztározót, gátat épít a nagyobb folyókra, az nagyon érzékenyen érinti Pakisztánt, némi túlzással arról van szó, hogy az indiaiak bármikor elzárhatják Pakisztánban a vízcsapot. És néha el is zárják. Cserébe Pakisztán is hasonlókat művel az ő területéről Indiába folyó vizekkel.
A két ország annak idején 1960-ban, több éves tárgyalássorozat végén aláírt egy egyezményt, amivel gyakorlatilag felosztották egymás között a folyókat: a Beas, a Ravi és a Sutlej lett Indiáé, az Indus, a Chenab és a Jhelum Pakisztáné - azzal a kiegészítéssel, hogy India azért használhatja a névleg pakisztáni folyókat a saját területén öntözésre, áramtermelésre és közlekedésre. A probléma az, hogy a hatvanas évek elején még csak elképzelni sem tudták, hogy pár évtizeddel később öntözés és áramtermelés címszó alatt mit lehet majd művelni egy folyó vízhozamával, élővilágával és szennyezettségével. Bár a helyzet többször eljutott már addig az elmúlt években, hogy a felek kölcsönösen vízterroristának nevezzék a másikat, és megszülessenek olyan jelszavak, hogy “vagy víz fog folyni, vagy vér”, elemzők egyelőre nem látnak reális esélyt arra, hogy a közeljövőben háború törjön ki a víz miatt a két hatalmas ország között. Ami mindannyiunk nagy szerencséje, ugyanis India és Pakisztán is rendelkezik atomfegyverrel.
Negyven éve húzódik két közép-ázsiai ország, Tádzsikisztán és Üzbegisztán vízvitája a Rogun nevű vízierőmű gátja miatt. Ezt még 1976-ban kezdték el építeni, amikor egyik ország sem létezett, csak mint szovjet tagállamok. A Vakhsh folyón épülő gát Tádzsikisztánnak megoldaná az energiagondjait, az üzbég gyapottermesztést, és azon keresztül az ország gazdaságát viszont tönkretenné, mert nem lenne mivel öntözni a földeket. A projekt egyszer már leállt a Szovjetunió összeomlása miatt, aztán pár év múlva egy árvíz elmosta az egészet, 2012-ben pedig egyszerűen elfogyott a pénz az építkezésre. Most éppen az újratervezés állapotában van, és rendszeres éles diplomáciai viták tárgya a két ország között.
Hogy a Nílus Egyiptom számára az életet jelenti, azt már általánosban megtanultuk a történelemórákon. A folyó most éppen Afrika legkomolyabb konfliktusforrásává növi ki magát, ami nagy szó a polgárháborúkkal, népirtással, Boko Harammal sújtott kontinensen. A Níluson eddig is épültek gátak és erőművek, tipikusan az északi részen, Szudánban és Egyiptomban. Ez fog felborulni 2017-ben, amikor várhatóan elkészül Afrika legnagyobb gátja és vízierőműve a Kék-Níluson, Etiópiában, egy 67 milliárd köbméteres víztározóval. Az olcsó energia a tervek szerint kiemeli majd Etiópiát a szegénységből, de Szudán és Egyiptom már retteg, hogy mit művel majd a mezőgazdaságokkal, és persze az ő erőműveikkel a Nílus lecsökkenő vízhozama. Ezt annyira komolyan veszik, hogy a 2012-es Wikileaks-féle kiszivárgott követségi iratokban szerepel egy terv, amiben a két ország arról egyeztet, hogy közösen építsenek egy katonai repülőteret, ami kiinduló pont lehet majd az etióp gát lebombázásához.
Kína az elmúlt évtizedek brutális tempójú iparosodásának energiaigényét két forrásból fedezte: az irtózatosan környezetszennyező szénerűművekből, és a vízierőművekből, amikből ma több mint 85 ezer van az országban (pontosabban ennyi gát dolgozik az erőművek alá). Amíg ezek az ország keleti részén épültek, mint például a hírhedt Három Szoros, a világ legnagyobb erőműve, addig csak Kínának okoztak helyrehozhatatlan környezeti károkat. Nagyjából tíz éve azonban az erőműépítési láz elérte a délkeleti Yunnan tartományt, és a Mekongot, a világ tizedik legnagyobb folyóját. A Mekonggal az a gond, hogy a Jangcéval és a Sárga-folyóval ellentétben nem csak kínai területen folyik, vagyis ha a kínaiak tönkreteszik, azzal más országoknak is keresztbe tesznek. És most éppen ez zajlik, főleg, mióta megépült a Xiaowan-gát, Kína harmadik legnagyobb vízierőműve (és most is még nyolc erőmű épül éppen a Mekong kínai szakaszán).
A kínai erőművek Thaiföldtől Kambodzsáig, Laosztól Vietnamig okoznak gondokat a halászatnak, a mezőgazdaságnak és a turizmusnak, és a dolog csak most kezd igazán komolyra fordulni. Laosz ugyanis saját gát és erőmű építését tervezi a Mekongon. A délkelet-ázsiai országok eddig együtt próbáltak Kínával tárgyalni a folyó ügyében, de könnyen lehet, hogy ez az egység a Don Sahong gáttal szétesik. Egy magas rangú thaiföldi kormányhivatalnok erről ijesztő nyíltsággal így nyilatkozott:
“Igen, természetesen háború lesz, az országok harcolni fognak a vizükért, az emberek harcolni fognak, amikor elveszik tőlük az ivóvizet. Vízháború lesz a konfliktusból Laosz, Thaiföld, Kambodzsa, Mianmar között, csak várjuk ki.”
Hogy a vízhiány, és az abból kinövő konfliktusok nem csak a harmadik világot érintik, arra a legjobb példa a kaliforniai szárazság, vagy Las Vegas esete - a turistaparadicsom vízkészletét biztosító Mead-tó lassan, de biztosan kiszárad.
Los Angeles városa és a kelet-kaliforniai Owens Valley farmerei már száz éve is komoly vitában álltak a városig megépített vízvezeték miatt. Az egyre növekvő Los Angeles ugyanis idővel már a helyi mezőgazdasági munkáktól szívta el kérlelhetetlenül a vizet, az Owens-tavat pedig sikerült is néhány évtized alatt teljesen kiszárítani. Los Angeles már a Mono-tavat is elkezdte kiszipolyozni, de ott peres úton sikerült megakadályozni a teljes kiszáradást. Összességében 14 olyan állam is van, amik már 2050-ben komoly vízhiánnyal szembesülhetnek.
Magyarország a kedvező földrajzi fekvése miatt nem igazán érintett a vízpánikban, akkor sem, ha messze nincsenek olyan tartalékaink, mint az igazi víznagyhatalmaknak, Brazíliának, vagy Kanadának. De azért ne örüljünk olyan nagyon, ha tényleg az édesvíz lesz az új olaj pár évtizeden belül, és Magyarország vízsejkséggé válik, akkor is irdatlanul meg fogjuk szívni azt, hogy több milliárd ember, teljes gazdaságok, országok, régiók nem olyan szerencsések, mint mi, akik ivóvízzel húzzuk le a vécét.