Belgrádból 225 kilométert kerékpározva jutottunk el a srebrenicai megemlékezés központi helyszínére. Életemben nem bicajoztam ekkora biztonságban. A kerékpáros békemenet alig félszáz résztvevőjét rendőrkonvoj védte.
Első szálláshelyünk a Száva folyó melletti Šabac. A békés demonstráció szervezői a Žene u crnom (Nők feketében) civilszervezet aktivistái. Immár harmadik éve rendezik meg ezt a rendhagyó kerékpáros túrát. A város főterén a résztvevők élő láncot alkottak és transzparenseken emlékeztettek a srebrenicai népirtásra.
Nem volt könnyű dolguk, hiszen a helyi lakosok mintegy a szerbség kollektív megbélyegzéseként élik meg, amikor emlékeztetik őket a több, mint nyolcezer muzulmán férfi (köztük tizenéves fiúk) szisztematikus lemészárlására. Mégis csupán egyetlen ember küldte el melegebb éghajlatra a szórólapokat osztogató Staša Zajovićot, a szervezet egyik alapító-vezetőjét. Az ellenérvek ismerősek:
Miért nem az ártatlan szerbek elleni bűnökkel foglalkoznak?!
Majd Srebrenicával szembenállítva sorolta azokat a háborús helyszíneket, ahol viszont a szerb civil lakosokat gyilkolták és meg sem állt a kilencvenes évek borzalmainál, hanem egészen a második világháborús Jasenovacig lapozott vissza a történelemkönyvben. A rohamrendőrök a fizikai atrocitást sikeresen hárították. Tavaly kevésbé voltak hatékonyak, ugyanis akkor egy másik városban, Valjevoban verést is kiosztottak az egyik civil aktivistának az ellentüntetők, ezért a megbékélés jegyében bringázók a kerékpártúrát megszakítva, Belgrádba visszafordulva végül autóbusszal jutottak el a srebrenicai megemlékezésre.
A második napi helyszín a boszniai Szerb Köztársaság határához közeli Loznica. Itt még több rendőr őrizte a biztonságunkat. A szálláshelyet sem hagyhattuk el rendőri kíséret nélkül. A városközpontba most is fényszirénázó rendőrkocsival felvezetett autóbusz szállított minket. A néma megemlékezés forgatókönyve azonos a tegnapival, ám itt szervezet ellentüntető-sejtecske próbálta ellopni a show-t.
Terepszínű nadrágos, a Boszniai Szerb Köztársaság Hadserege-feliratú pólót viselő , szőke, hosszú lófarkas frizurás, negyvenkét éves nő (ő maga mondta a korát a vita hevében), és egy legfeljebb huszon-egynéhány éves, szemüveges, gondosan fésült fiatalember szólította fel a járókelőket, hogy még véletlenül se fogadják el a szerbséget kollektív népirtással vádoló (erről a transzparenseken konkrétan szó sem volt), nemzetáruló, külföldiek által pénzelt fizetett ügynökök szégyenteljes szórólapjait.
Tettlegességre most sem került sor. Mondjuk a több tucat, felvértezett rohamrendőr valószínűleg könnyedén lerendezhette volna az esetleges balhét. Persze, ha akarják.
Simon Simonović túravezető szerint ugyanis az udvarias, készséges együttműködésükkel valójában a rendőrök a passzív ellenállásukat leplezik. Tény, hogy a bicajos konvojunkat időnként érthetetlenül lassították és várakoztatták. Vagy két tucat olasz nyugdíjas is velünk tartott, akik zömében Veronából és környékéről érkeztek és szemmel láthatóan nem nélkülöznek.
A jóléti társadalomban élők First World Problemjeit, pláne az Európa boldogabbik feléről érkező idős emberek második gyermekkorának kívánságlistáját kiszolgálni néha tényleg fárasztó. Például a rendőröknek azt is meg kellett oldani, hogy a következő pisilőhely ne egy út menti csárda, hanem egy kukoricásföld legyen.
– Figyelj, lehet, hogy az olaszok miatt haladunk lassan és állunk meg túl gyakran. Nem könnyű ennyi amatőrt felvezetni – próbáltam a a tényleg udvarias zsarukat védeni a civiljogi aktivista bringással folytatott beszélgetéskor.
Nézd, ez a harmadik ilyen Belgrád-Srebrenica bicajozás a békéért, ha akarnák, profin megoldhatnák, bőven elég hozzá a rutinjuk.
A szerb kerékpáros körversenyt minden évben csont nélkül biztosítják, holott a profi bringások széthúzódó mezőnyét jóval nehezebb kezelni, mint az egy bolyban haladó, maroknyi amatőr tekerését.
Túránk harmadik napján többnyire a Drina folyó festői völgyében vezetett az utunk, a szerb-boszniai határ mentén. Majd átértünk a boszniai Szerb Köztársaságba, ahol a szerbiai zsaruk átadták a biztosításunkat a boszniai szerb kollégáiknak. Bosznia-Hercegovina két entitásból áll. Srebrenica a boszniai Szerb Köztársaságban fekszik. A több, mint nyolcezer férfi néhány napon belüli kiirtásával járó tragédia egyik indoka, hogy az akkor muzulmán többségű járás etnikai megtisztítását követően biztosítsák az összefüggő szerb területet. Manapság körülbelül fele-fele arányban lakják szerbek és bosnyákok a vidéket, míg a teljes boszniai Szerb Köztársaságban a szerb túlsúly a mérvadó.
Meg kéne baszni az anyátok picsáját!
kiáltotta felénk egy szerelőműhely udvaráról egy munkásruhás férfi.
Titeket is oda kellene elásni!
kaptuk meg pár kerítéssel odébb. Majd alig tekertünk fél kilométernyit, tapssal tisztelegtek előttünk a bámészkodó helyiek.
– Hogyan tudnak így az itteni szerbek és bosnyákok együtt élni? - kérdeztük később alkalmi ismerőseinktől.
Hangzott el a tömör válasz.
A részben egy dombra épített sírkert látványa, az egyforma, keskeny, fehér fejfák tengerével érzelmileg megindító.
Tévések hada fogadta az újonnan érkezőket, így minket is. Majd egy tolókocsis néni osztott mindenkinek egy-egy cukorkát és megköszönte, hogy eljöttünk.
Én magam vettem a cukorkát, hogy megvendégeljem magukat, nem a község adta. Vegyen mindenki! Köszönöm, hogy eljöttek.
A néninek férjét, gyerekeit, unokáit, összesen tizenegy családtagját mészárolták le itt 1995 júliusában.
Talán azért is ennyire sokkoló ennek a népirtásnak az emlékhelye, mert húsz év nem olyan hosszú idő. Az áldozatok fejfáira írt neveik mellett, és a központi emléktáblák végtelen listáin a születési évszámok is szerepelnek és hát a legtöbb áldozat a kora alapján ma 30-40-50 éves középkorú férfi volna.
Az emlékhely Potočariban, a srebrenicai járásban, de nem magában Srebrenica városában található. Ilyenkor összbosnyák zarándokhely a környék. Nem csak mi jöttünk sportosan, hanem például a VI. Bihać-Srebrenica ultramaraton résztvevői, akik 480 kilométert futottak le váltásban, de gyalogos békezarándokok, és hozzánk képest jóval keményebb hegyeket átszelő, szlovén és bosnyák bringások is érkeztek.
Hiszen a világ minden tájára szétszóródott a diaszpórájuk, többek között ennek a vérfürdőnek is köszönhetően. Ha úgy vesszük, ehhez képest nem is olyan durván tragikus a magyar történelem.
Az út mentén hömpölygők közül sokan bosnyák zászlókba burkolóztak, de akadt török és szaúd-arábiai is. Mivel a ramadán idejére esett a megemlékezés, intenzív az éjjeli élet, hiszen a hívők csak napnyugta után ehetnek. A kommemoráció előestéjén folyamatosan zajlottak az iszlám imádságok, és a helyi tévéstábok mellett törökök és az Al-Jazeera is elképesztő mennyiségű technikával világította be a helyszínt. A nyílt átriumban imádkozókhoz rendre újak csatlakoztak. Aki nem hozott imaszőnyeget, a dzsekijét terítette maga elé.
Ne haragudj, amit most imádkoznak, az melyik ima?
- szólított meg egy huszonéves srác, majd két olyan arab kifejezést használt, amelyek jelentéséről gőzöm sincs.
Bocs, nem tudom. Nem vagyok muzulmán
– szabadkoztam. A srác ezt mosolyogva nyugtázta és azt mondta, hogy nem gond, megkérdezi inkább az egyik mellettünk álló asszonyt.
Nem mindig túl szerencsés, ha egy politikust szembesítenek a korábbi kijelentéseivel.
A július 11-i megemlékezést a szerb miniszterelnök, Aleksandar Vučić személye osztotta meg a leginkább. Először még úgy volt, hogy beszédet is fog tartani, de végül erről hagyta magát lebeszélni. Pedig tartott már beszédet vezető szerb politikus Srebrenicán, csak neki az előéletében nem szerepelt a fenti mondat.
A sírhelyek között álló látogatók az alábbi, 20 éves Vučić-idézetet írták föl egy hatalmas molinóra, és akkor bontották ki, amikor a politikus beszédek helyszínéül szolgáló, - egykori gyárcsarnok múzeumból kimentek a szabadtéri rendezvényre koszorúzni.
Allah akbar, dögölj meg!
– skandálta a tömeg egy része, de a legtöbben pfujoltak és azt ordibálták, hogy:
Vučić kifelé!
míg a Nők feketében szerb aktivistái azt kiabálták, hogy igenis számoljon el miniszterelnökük a múltjával. Amikor a díszpáholyhoz tartott a szerb kormányfő, a fejfák mellett állók elkezdtek felé rohanni, és göröngyökkel meg vizes flakonokkal dobálták meg.
Mindehhez kellett persze a szervezők bénázása is, mert sejthető volt, ha az áldozatok hozzátartozóiból álló tömegen vezetik keresztül, akkor mindez így zárul. Ráadásul a szerb kormányfő a végén még hősként jött ki ebből az attakból, hisz a testőre által felajánlott esernyőpajzsot bátran elutasította, így megsérült az arca és eltört a szemüvege, délután háromra pedig már rendkívüli kormányülést hívott össze Belgrádban. Mily meglepő: azt a következtetést vonták le, hogy a személyében a teljes szerb népet támadták meg.
A szerb-balhé elhomályosította a többi politikus beszédét, pedig a mészárlás idején regnáló amerikai elnök, Bill Clinton is tartott egyet. Ironikus módon éppen Vučić részvételéhez gratulált a következő, potenciális First "Lady", hiszen a felesége, Hillary is jövendőbeli elnök-esélyes.
A megemlékezés végén eltemették azoknak az áldozatoknak a földi maradványait, akiket tavaly óta azonosítottak be, hogy mártírtársaik mellett nyugodhassanak háborítatlanul az idők végezetéig, de legalábbis a következő évi ceremóniáig