Az egyik legnagyobb probléma, hogy nem könnyű megmondani: mi alapján döntsük el, kit illet meg a nemzetközi védelem, ki az a menedékkérők közül, aki valóban menekült, és ki az, akire hosszú távon épít a befogadó társadalom. Ennek a kritériumrendszere minden tagállamban más, sőt óriási különbségek mutatkoznak. Van, ahol majdnem automatikusan jár ilyen státusz, egészen addig, ahol – mint nálunk – komoly interjúkon kell átesni. Van, ahol rögtön hozzácsapnak egy végleges letelepedési engedélyt, máshol pedig csak időleges engedélyt adnak, amely megfelelő körülmények után válhat véglegessé. Majd jó pár év után merülhet fel először, hogy állampolgárságot kérvényezhet-e az itt élő és dolgozó menekült. 

Ezekkel a részletekkel már az embercsempészek sem feltétlenül vannak tisztában. Emiatt is érdekes, hogy vajon miért Németország lett a menekültek álma, ki és miért terjeszti ezt. Svédországot például szinte alig hallani, miközben évek óta a németekkel együtt a legbefogadóbb országok közé számít.

Elvileg nem a menekült dönti el, hogy mely országban zajlik az eljárása az unión belül. Erre alkották meg a Dublin III. rendeletet. Ez a jogszabály éppen azt mondja meg, hogy melyik tagállam köteles az adott menedékkérő ügyében döntést hozni. Főszabály szerint ott kell dönteni, ahol először az unió területére lép a menekült.

A Dublin III. működtetésének alapja az ujjlenyomat. Ez mutatja meg, hogy mely országba lépett be először a menedékkérő. Ahova megérkezik először, ott kötelező regisztrálni, vagyis többek közt ujjlenyomatot venni tőle. Az uniós jog pedig lehetővé teszi, hogy aki jogosulatlanul utazik tovább másik uniós tagállamba, azt oda küldjék vissza, ahol először belépett. Ettől tartanak tehát a Keletiből induló menekültek is, hiszen akár jogszerűen is vissza lehetne őket küldeni Berlinből. Németország viszont korábban éppen azt mondta – sok híreszteléssel ellentétben –, hogy nem fogja visszaküldeni azokat a szíreket (például Magyarországra), akik eddig megérkeztek hozzájuk – még ha Dublin III. szerint meg is tehetné.

Egy ujjlenyomatból patthelyzet

A kötelezettség teljesítésére – vagyis hogy az EURODAC rendszerben rögzítsünk minden ujjlenyomatot – érthetően égető szükség van, nemcsak a visszaküldözgetés lehetősége, hanem a menekültek követhetősége miatt is. Minden uniós állampolgár féltucatnyi személyi okmánnyal rendelkezik, azonban a menedékkérők azonosításának szinte egyetlen esélye az ujjlenyomat. A magyar kerítés tehát azt szolgálja elvben, hogy a határátkelő pontokra jöjjenek a menekültek, ahol elkezdődik a regisztráció. Ezzel szemben inkább igyekeznek elkerülni a találkozást a magyar hatóságokkal, hogy ne kelljen ujjlenyomatot adni, de sok esetben egyenesen megtagadják. Így később nem tudnák őket visszaküldeni, nagyobb eséllyel maradhatnak álmaik országában. Ugyanakkor éppen ezzel fosztják meg magukat attól az esélytől, hogy legálisan utazhassanak a schengeni övezeten belül.

Az a patthelyzet pedig, hogy Magyarország legálisan nem engedheti ki a menekülteket,  azért alakul ki, mert aki nincs regisztrálva, tehát nem lépett kapcsolatba a magyar hatóságokkal, nyilván még elvben sem rendelkezhet olyan papírokkal, amelyekkel az osztrák vagy szlovák határon átmehetne. Éppen ezért minden külső határokat védő schengeni tagállam kötelessége az ilyen személyeket megállítani – és regisztrálni. A magyar állam viszont ezt politikai, illetve kapacitásbeli okokból nem erőlteti. Ezzel bezárul az ördögi kör. Marad tehát a szívességalapú ügyintézés, hogy most épp befogad Bécs és Berlin tízezer embert, de nem azért, mert ez kötelessége, hanem méltányosságból, megoldatlanul hagyva a fenti 22-es csapdáját. Ebből következően a jelenlegi állapot nyilván nem jelent még rövid távú megoldást sem, legfeljebb csak pár nap haladékot.

Ráadásul a külső schengeni határokat védő országokat aránytalanul sújtja a teher krízis esetén, mert legtöbb esetben rájuk hull vissza Dublin miatt a kérelmek intézése és addig a menekült eltartása is. Emiatt a mostani konstrukció arra ösztönzi a határ menti államokat, hogy a regisztráció helyett inkább szemet hunyjanak és minél több menekültet engedjenek át az országon nyugat felé. Ezt gondolnák feloldani a kvótákkal, amelyek részben a határ menti országokban feltorlódott várakozók újraosztását céloznák.

A kvótarendszer mindent megkavar?

Két nagy kvótaötletet vetett fel az Európai Bizottság májusban. A „resettlement” és a „relocation” kvóták nagyon mást jelentenek. Az áttelepítés (resettlement) azt jelenti, hogy egy harmadik országból az unióba hívunk menekülteket, akiknek megadjuk a menekültstátust, és letelepítjük őket, pl. Libanonból vagy más menekülttáborokat nagy számban tartó országokból. Az áthelyezés (relocation) esetén a többi tagállam átvállal már az unióban tartózkodó menedékkérőket, majd nemzetközi védelmet adhat nekik, ha ez addig még nem történt volna meg. Tehát ez egy szigorúan EU-n belüli mozgatása azoknak a menekülteknek, akik már bent vannak az EU-ban.

Persze az egész nem ilyen egyszerű. Nem egyértelmű például az, hogy a kvótákat hogyan lehet az elosztás után is érvényben tartani. Vagyis hiába adunk egy görögországi menekültnek portugáliai letelepedési lehetőséget, ha ő Németországba akar menni, akkor a portugál személyi igazolvány birtokában nagyon nehéz lenne megakadályozni, ha nem lehetetlen, hogy a schengeni határok között tovább mászkáljon bármerre. Erre a tapasztalatok szerint a nem túl drasztikus megoldás a munkavállalási engedély: elvégre ott fog maradni a menekült, ahol munkát vállalhat.

A másik oldal javaslata, miszerint a határokat le kell zárni és meg kell védeni, illetve hogy már a határoknál felállított ellenőrző pontokon az egyértelműen nem menekülteket vissza kell fordítani. Ezek a tervezett intézkedések is felvetnek azonban bizonyos biztonsági kockázatokat. Hiszen ha tovább nő a migránsok száma, akkor a visszafordított migránsok tömege akár egy-egy balkáni ország összeomlásához, megbénulásához is vezethet, amely már rövid távon destabilizálhatja régiónkat. Arról nem beszélve, hogy mi történik akkor, ha a migránsok kisebb vagy nagyobb csoportja megkísérel erővel áthatolni a fizikai védelmen.

Ezt a lehetetlen helyzetet lehetővé tévő hézagos szabályozást tehát egyértelmű, hogy át kell írni, és a jogszabályi módosítások mellett meg kell erősíteni Schengen külső határainak fizikai védelmét is. Enélkül nincs esélye a mostani jogi rezsimnek megbirkózni a helyzettel. Ez kerül napirendre most szeptemberben több uniós miniszteri találkozón és nemsokára a csúcson is.

Az uniós alkura készül mindenki

Egyelőre az látszik biztosan, hogy Németország nagyon akarja a kvótarendszert. Míg Junckerék 160 ezer fős kvótáról szivárogtattak, addig Tusk 100 ezer fő körüliről. A magyar tárgyalási pozíciót alapvetően meghatározhatja, hogy a relokációban a magyarországi menekültek is érintettek lesznek-e. Állítólag 54 ezer menekültet vennének át a következő évben Magyarországtól, ami nagy eredmény, hiszen augusztus végéig csak az olasz és görög relokációról volt szó. További javaslat, hogy az olaszokkal és görögökkel együtt Magyarország is mentesülhetne akár a befogadástól is.

Új fejlemény, hogy az áttelepítésből, illetve relokációból való kimaradást majd pénzben lehet megváltani. Erről még biztos, hogy parázs vita lesz Brüsszelben. Ez a kötelező kvótarendszer bevezetése esetén persze némi levegőt (na jó, kibúvót) adhatna a keleti tagállamoknak, amelyek a visegrádi négyek pénteki találkozóján is határozottan kiálltak a kötelező kvóták ellen. Mondhatni, azzal vásárolják meg őket, hogy megvásárolhatják magukat. Menekültenként 6000 eurós támogatással számol a bizottsági terv. Sőt, a lengyelek és baltiak egy további biztosítékot is kaphatnak: ha az ukrán menekültek megindulnak, úgy mentesülhetnek később a közel-keletiek befogadása alól.

Ha pedig már pénzről van szó...

A menekültek áradatának egyik központi kiváltó oka a pénz. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága a négy éve tartó szír konfliktusban folyamatosan a helyszínen dolgozott. A menekülttáborokat az ő forrásaikból üzemeltetik.

Az idén januárban bejelentett 1,26 milliárd dolláros finanszírozási igényéből még mindig szinte félmilliárd hiányzik a harmadik negyedév végére is. Az elhúzódó konfliktusban csak nő az ellátottak száma, miközben a finanszírozás nem emelkedik, a tábori körülmények rosszabbodnak, a menekülők visszatérési kilátásai pedig végleg elhalványultak a negyedik évre. Ez együtt bőven elég ahhoz, hogy pár százezren a több millióból elinduljanak. Ehhez még hozzá kell azt is számítani, hogy például a legnagyobb befogadó országban, Törökországban, ahol évek alatt kétmillió szíriai gyűlt össze, nem kapnak munkavállalási engedélyt a menekültek. Még ha lenne munka, akkor se. Az Európai Unió a saját problémáit évekre előre csökkenthette volna a hiányzó finanszírozás folyósításával vagy nemzetközi összekalapozásával. Ehhez képest Görögország esetén nagyságrendileg 150 milliárd eurót sikerült mozgósítani.

A fentiekből látszik, hogy Magyarország és az unió, illetve Berlin között vannak ugyan félreértések, de működik az alacsonyabb szintű kooperációk egy jó része, legalábbis a múlt hét végéig ez így volt. A belpolitikai érdekekből fakadó kommunikációs zaj sokszor elfedi a valódi szándékokat. Ami biztos, hogy mindenki nagyon készül arra, hogy tizenkilencre is lapot húzzon a következő csúcson, ahol eldőlhet a menekültkérdés kezelésének fő iránya. Ehhez a tárgyaláshoz gyűjtögeti most mindenki a kártyáit, és néhányat meg is mutat azért a sajtónak, hogy tesztelje a közvéleményt.

A kvóta önmagában tényleg csak felületi kezelés: el kell dönteni, hogy van-e uniós maximum, akár abszolút értéken, akár csak egy adott időszakban. Nyilván nem végtelen a kapacitás; ráadásul azt is el kell végre dönteni, hogy ki a gazdasági bevándorló és ki a valódi menekült. A balkáni bevándorlókat például Németország is túlnyomó többségében elutasítja, idén már több mint tízezer főt reptettek vissza a származási országába.

Putyin dörzsölheti a markát

Amiért különlegessé kezd válni a menekültkérdés az unión belül, az a megosztottság geopolitikai törésvonala. Régen volt már, hogy az új keleti és a régi nyugati tagállamok közt húzódjon ilyen tisztán a szakadék. A visegrádiak a baltiakkal együtt elég határozottak abban, hogy nem kérnek a bevándorlókból a mostani berlini koncepció szerint. A görög válságban vagy az ukrán–orosz konfliktusban is ennél többfelé szakadtak a keleti tagállamok, és ez az új törésvonal egy veszélyes diskurzust nyithat meg.

A rizikófaktor nemcsak az unió belső egysége szempontjából érdekes – elvégre mindig vita van, ez 28 tagállam közt természetes –, hanem azért, mert Vlagyimir Putyin számára aligha elképzelhető szebb ajándék, mint hogy egy kelet–nyugati uniós szakadást nézhet végig, sőt akár elő is segíthet az elkövetkező években.

Az első televíziós beszédében el is mondta, hogy Oroszország nem kér a menekültekből, illetve hogy Európa csak az USA bábjaként a washingtoni külpolitika hibáinak árát fizeti meg. Az őszi hónapokban biztos, hogy további Kreml-akciók fogják megpróbálni kiélezni ezt a viszályt, ezért is lenne bölcs dolog a legközelebbi európai csúcson politikailag pontot tenni az ügy végére. Nem véletlen az sem, hogy a Moszkvához többféle szállal is kötődő európai szélsőséges pártok egyhangúlag kampányolnak a kvótarendszer ellen – hiszen az unió gyengítésére törekvő Kreml alapvető érdeke, hogy az EU minél lassabban tudjon megoldást találni a menekültválság okozta helyzetre.

Ahogy látszik, a magyar érdekek ebben a globálissá vált migrációs problémában nem lesznek könnyen artikulálhatók, mivel számtalan nehézsúlyú szereplő döntésének következményeit kell elszenvedni. Éppen ezért fontos, hogy legalább az unión belül újra működjenek a kisebb koalíciók, amelynek jó előjele a visegrádiak együttműködése. Ugyanakkor Budapestnek figyelnie kell arra, hogy az érzékeny berlini és bécsi szálakat finoman kezelje, és számíthasson a német segítségre majd a nehéz pillanatokban, és ne játssza el idejekorán a kreditjeit. Egy biztos: Szíriában és a Közel-Keleten a konfliktus belátható időn belül nem fog elcsitulni, egyre több szereplő próbálja az érdekeit érvényesíteni, és ennek az az ára, hogy egyre többen fognak útnak indulni Európa felé. A menekültválság megoldását nem tudjuk megúszni.