Vajon hogyan lehet kiszúrni a titkosrendőrt? Van egy csomó tippem, de az nem tartozott közéjük, hogy a színes filcekről, amelyekkel vastag jegyzetfüzetében húzogat alá sorokat. Én magam voltam az, aki egy csomó filctollal ült a törökországi Izmirben egy teázóban, amelynek környékét a későbbi korok valószínűleg Kis-Szíriaként ismerik majd. A negyedben mindenki szír menekült volt, szírekkel voltak tele a hotelek, és török helyett arab nyelven írták ki az ételeket az éttermek és teázók.

A szír határnál készült interjúimat akartam rendszerezni az egyikben ülve, de az ember munkamorálját rontja, ha azt érzi, húszan figyelik lopva minden mozdulatát. Felnéztem a jegyzeteimből, de egy harmincas férfit leszámítva a vendégek elkapták a tekintetüket. Zavaromban beszélgetést kezdeményeztem vele.

Elmeséltem, hogy újságíró vagyok, és az ő, vagyis a menekültek útjáról írok cikkeket. Azért jöttünk, hogy kiderítsük, mi a terve a Törökországban élő, majd kétmilliós szír menekültközösségnek. Mind Európába tartanak? Vagy vannak, akik visszatérnének hazájukba?

Gyorsan enyhült a hangulat. Megveregette a vállam, hogy akkor jó, mert itt már mindenki azt hitte, titkos rendőr vagyok. Épp elkezdtem volna következtetéseket levonni a török titkosrendőrök munkamódszeréről a színes filctollak szempontjából, de nem jutottam messzire, mert váratlanul újabb krízist kellett kezelnem.

Honnan jöttél, kérdezte a férfi, én pedig óvatlanul rávágtam, hogy Magyarországról. Beszélgetőtársam felpattant, és emelt hangon vágta a fejemhez:

Miért csináljátok ezt velünk?! Mit gondoltok, örömünkben menekülünk? Háború van, szétbombázzák a lakóhelyünket, nálatok pedig verik, bezárják a szíreket?

A körben ülők is mormogni kezdtek, nekem pedig olyan beszédet kellett rögtönöznöm, mintha valami politikai szappanoperában lennék az ellenzéki szereplő. A Szomszédok végéről ismert stílusban foglaltam össze, hogy a kormány és a magyarok nincsenek feltétlen egy véleményen. Magyar civilek ezrei segítik a menekülteket. És a lapomnál sorban jelennek meg a cikkek, amik pont azt írják, amit itt most kiabálni tetszenek az arcomba.

Szerencsére Kis-Szíriában mindenhol van wifi, a helyzetet az mentette meg, hogy a telefonomon gyorsan tudtam mutatni egy sor fotót ételt osztó önkéntesekről, és belenéztünk a filmünkbe is, aminek a végén egy migráns köszönetet mond a sajtónak.

A szír férfit láthatóan meggyőztem, de azért még hosszan és feldúltan beszélt feleségéről és két gyerekéről, akik otthon várják, hogy eljusson Németországba, és biztonságos helyet teremtsen nekik is.

Megtudtam, hogy az út ezen pontján egyszer már vissza kellett fordulnia, mert a tengeren a görög parti őrség elkapta őket, elvette a hajójuk motorját, majd ott hagyta a csapatot a vízen. A török parti őrség szedte fel a csónakot, amin nőkkel és gyerekekkel együtt készültek a halálra. A túlélőket a török hatóság egy nap börtönnel jutalmazta.

A férfi, Rasíd kérte, írjam meg a történetét, hogy a magyar kormány is értesüljön arról, ők nem bűnözők, hanem szerencsétlen emberek. Ezennel teljesítem Rasíd kérését: tehát kedves magyar kormány, a túlélők a helyszínről kérik, hogy „viselkedjenek úgy velük, mint emberekkel”.