A németek, hogy máshogy, németes szervezettséggel próbálják kezelni a menekültáradatot. Németes szervezettség alatt most ne az amerikai második világháborús filmek rossz sztereotípiáira gondoljon. A XXI. századi német szervezettség lényege, hogy a praktikusság és a határozottság mellé emberség és kedvesség is társul. Mintha ebből akarnának most példát mutatni Magyarországnak és Európának. Ugyanakkor egyre többen aggódnak: mi lesz velük, és mi lesz így Németországgal?
A részben menekültfogadó állomássá átalakult müncheni főpályaudvar körül mindenütt kordonok, de minden ki van táblázva, igaz, egyelőre csak kézzel írott papírokon. „Ez a terület lezárva.” „Behajtás csak rendőrségnek.” „Mentőautóknak fenntartott hely.” „Elsősegélysátor.” „Orvosi sátor.” „Elkülönítő sátor.”
Kedd délután furcsa menet vonult végig a főpályaudvar hatalmas csarnokán. A Budapestről beérkezett vonat egy olyan vágányra futott be, ami távol volt a menekültek fogadására elkülönített területtől. A vonatról apró gyerekekkel, csomagokkal, szedett-vedett ruhákban lekászálódó, kimerült, de azért mosolygó menekülteket lassú menetben rendőrök vezették végig a pályaudvar forgatagán.
Ha felülről nézte volna az ember, a menetet egy nagy, vízszintes felkiáltójelnek is láthatta volna a még éppen jóléti Németország egyik leggazdagabb tartományának kellős közepén. A csoportot rendőrök vették körül, de ennek nem az volt a hangulata, hogy egy erőszakszervezet fekete egyenruhás képviselői terelnek idegen elemeket a kordonokkal elzárt területre, hanem az, hogy irányítják, kísérik és védik őket. A menet legvégén egy fiatal, fejkendős nő, karjában kisgyerekkel fél kézzel tolt egy babakocsit. A babakocsi másik fogantyúját egy német rendőr fogta. Mintha egy pár lettek volna.
A német rendőrök bemutatót tartottak professzionális tömegmozgatásból. Ahogy a menet a menekültek fogadására kijelölt területhez ért, úgy zárták-nyitották a kordon fémelemeit, hogy a hétköznapi utazók ne vegyüljenek velük, továbbhaladhassanak, a menekültek pedig akadálytalanul besétáljanak a számukra fenntartott területre.
A rendőrök dolga ezzel véget is ért. A menekültek innentől már nagyrészt csak narancssárga mellényes, civil önkénteseket és katasztrófavédelmiseket láttak maguk körül. Egy tolmács azonnal arabul köszöntötte őket, és röviden elmondta, mi fog most történni velük.
A kordonokkal leválasztott folyosó első állomásán vizet osztottak. A nagyrészt egyetemistákból álló önkéntes csapat tagjai mosolyogva végezték munkájukat. Egyikük megsimogatta egy kisgyerek fejét, aztán megveregette egy meglett férfi vállát. Amikor a szóvivőjüket arról kérdeztem, hány embert látnak el egy nap, ő ezt válaszolta:
Nem tudom, hányan jönnek, mert mi nem számokkal, hanem emberekkel foglalkozunk.
Ahogy a menekültek haladtak előre, a következő állomás egy gyors zsibvásár volt adományruhák tömkelegével. Itt sokan azonnal nekiálltak téli cipőt, kabátot, takarókat keresni maguknak. A fogadócsarnokba érve szendvicsek várták a menetet. Az épület előtt a német katasztrófavédelem egészségügyi sátrai álltak. Itt gyors orvosi ellenőrzést végeztek mindenkin. Megvizsgálták, nem tetvesek-e az érkezők, lázat mértek, igyekeztek kiszűrni a betegeket.
A sátrak mögött mentőautók álltak hosszú sorban. A súlyos betegek azonnal beülhettek a mentőbe. Néhány napja ide érkezett meg az az anya is, aki a Keleti pályaudvaron szülte meg gyermekét. Münchenben őt is azonnal mentőautóba ültették és kórházba vitték.
Kedden csak 50-100 fős, kisebb csoportok érkeztek Magyarországról és Ausztriából. Nem volt nagy tumultus, így – ha lehet ilyet mondani – a menekültek fogadása és irányítása a lehető legideálisabb körülmények között zajlott. Egyetlen hangos szót, egyetlen idétlen rendőri beszólást nem hallottam.
A menekültek fogadása a legteljesebb nyilvánosság előtt zajlik, hiszen a kordonokon kívülről a járókelők látják, hogy kezelik az érkezőket. Ettől azért az egésznek egy kicsit furcsa „emberkert” hangulata is van. A kordonon belül súlyos emberi sorsok lépdelnek, a kordonon kívül jól öltözött, jó lakásokban lakó bajor polgárok állnak, akik rendületlenül fotózgatják a mobiljaikkal a menekülteket.
A kint állók reakciói sokfélék. Van, aki minden érkező menekültre rámosolyog. Van, aki minden cuki kisgyereket látva elérzékenyül, és megpróbál neki csokit vagy játékokat beadni a kordonon. Van, aki megtapsolja a menekülteket. Van, aki szánakozva elfordítja a fejét, és inkább megy a dolgára. Van, aki nagy csomagokkal érkezik, és adományokat hoz. Van, aki a gyerekeit is elhozza, és a kordon mellett magyarázza el nekik, hogy látjátok, ezek az emberek és ezek a veled egykorú gyerekek a háború elől menekülnek, és most segítségre szorulnak. Van, aki hőzöng és lázít ellenük.
Hát ti tiszta hülyék vagytok! Persze, feketék menekülnek Szíriából, mi?
– sziszegi egy jól szituált üzletember a kordonon kívül álló lelkes németeknek, akik éppen az Afrikából érkezőket üdvözlik.
A menekülteket övező hősies vagy éppen cuki kép nem sokkal később árnyaltabbá vált. Ehhez elég volt látni a kedden kora este a müncheni pályaudvaron sajtótájékoztatót tartó Christoph Hillenbrand felső-bajorországi kormányelnök gondterhelt arcát. Itt a németes szervezettség is csődöt mondott: a sajtótájékoztatót a vasúti hangosbemondó egyik hangszórója alatt tartották. A csarnok zajában eleve rosszul lehetett hallani az elmondottakat, de a hangszóróba minden második percben bemondtak valamit, így mindig félbe kellett szakítani a sajtótájékoztatót.
Hillenbrand arról beszélt, hogy a München már nem képes egyedül kezelni a problémát. A menekültszállások megteltek, kedden 4300 ember érkezett, de több mint a felüket azonnal tovább is kellett irányítani Berlinbe és Düsseldorfba. A tartományi vezető a szövetségi kormánytól és más tartományoktól vár sürgős segítséget.
Nálam elkötelezettebb menekültpárti embert itt aligha talál. De tudja, néha én is félek: mi lesz ezekkel az emberekkel, és mi lesz Németországgal? Hogy fogjuk tudni kezelni ezt az áradatot?
Ezt Sabine Wagmüller, egy kedves középkorú tanárnő mondja a München külvárosában álló egykori laktanya bejáratánál. A régi laktanya ma menekülttáborként üzemel. A táborban 1400 embert szállásoltak el, és teljesen tele van. Sabine csupa kedvesség és mosoly. Láthatóan ismerik és szeretik az itt lakók, mert kis afrikai és arab gyereket veszik körül, próbálják ugratni, és Sabine benne van a játékban.
A táborba mi nem mehetünk be. Sabine és önkéntes társai a bejárathoz közeli szabad területen egy kis házikót állítottak fel, ahol ingyen osztanak vizet, élelmet, ruhát a menekülteknek. Szerencsére annyi az adomány, hogy már alig tudnak mit kezdeni vele. Fociedzéseket, előadásokat, németórákat, terhességi tanácsadást is szerveznek az itt lakóknak.
A tábor bejáratánál lévő placcon nigériaiak, eritreaiak, szomáliaiak, szírek, afganisztániak, pakisztániak, koszovóiak állnak-ülnek a napon kisebb csoportokban, beszélgetnek, telefonálnak, vagy csak bámulnak a semmibe, várnak a sorsukra. A háborús övezetből érkező szíreket, eritreaiakat Németország befogadja, a többieket azonban nem, nekik vissza kell menniük, mondja gondterhelten Sabine. Egyre gyorsabban kapják meg a határozatokat a kiutasításról, amit ők megfellebbeznek, próbálják még húzni az időt, de hiába: őket Németország nem fogja befogadni.
Néha megjelennek a rendőrök a táborban, és elviszik azokat, akik nem maradhatnak. Ez általában békésen megy, a rendőrök sem akarnak erőszakot. Sabine szerint sokat segít, hogy a távozók ilyenkor kapnak egy kis pénzt.
Egy vidám és nagyon fiatal nő babakocsit tologat az önkéntesek faházánál. A kocsiban egy tíznapos kisbaba fekszik. Ő már Németországban, Passauban született. A fiatal nő Aleppó mellől menekült el. Néhány családtagja Svédországban van, így azt reméli, hogy utánuk mehet. Az anyjáról azonban semmit sem tud. Ő egy libanoni menekülttáborban ragadt, és régóta nem lehet elérni telefonon. Odébb egy szomorú pár ül. Alig beszélnek angolul, de azt ki tudjuk hámozni, hogy már ők is tudják, semmi esélyük sincs, mert Albániából jöttek.
Kedd délután nemcsak a menekültek emberséges és kedves fogadtatását lehetett látni a müncheni főpályaudvarnál, hanem egy várható következményt is. Menekültekkel megrakott busz érkezett az egyik táborból. A buszról leszálló embereket itt már nem önkéntesek irányították, hanem rendőrök. Néhány katonás utasítás után fel kellett sorakozniuk a busz mellett, majd rendőri felvezetéssel bemasíroztak a pályaudvar egyik pénztára elé.
A sorban mindenki egy határozatot szorongatott a kezében, amiben a kijelölt új tartózkodási helyét tüntették fel. Néhányan megmutatták a papírt, mindegyiken más célállomás szerepelt. Egy szír menekült négy napja érkezett Münchenbe, eddig egy táborban volt, de most új helyre kell mennie. Mutatja a papírját, és ezt kérdezi tőlem:
Chemnitz. Nem tudja, jó hely?
Mit fognak ezek az emberek csinálni itt Németországban? – szegezte az égre a tekintetét Sabine aznap délután a menekülttábor bejáratánál. Nem csak engem, másokat is ez a kérdés foglalkoztat most. Mi lesz, ha a tapsok elhalkulnak, elfogynak az adományok, a menekültek beköltöznek egy táborba, és el kell kezdeniük élni Németországban? Sabine szerint hatalmas a feladat, mert negyven év után még a törökjeik beilleszkedése sem mondható egészen sikeresnek.
A most érkezők közül a legtöbben nem beszélik a nyelvet, sokuknak semmi szakmája nincs. És nagyon téves elképzelésük van Németországról. Ők csak a Mercedeseket látják az utakon, de arra nem gondolnak, hogy ezért itt is nagyon sokat kell dolgozni. Féltem őket, és féltem magunkat.