Miközben egymás után érik el a Szíriából induló menekülthullámok az Európai Unió délkeleti határait, hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy van egy másik válsággóc is, amivel meg kell birkóznia Európának. Líbiát az európai gyarmatosítás hozta létre, és az európai tehetetlenség szüntette meg. A kettős kormányzat, a milíciák és az Iszlám Állam között félmillió menekült vár a partokon.
Amikor csak szóba a menekültválság, az európai politikusok és megmondóemberek rögtön a Közel-Keletre mutogatnak, hogy „Hát igen, végre rendezni kéne már a szíriai és a líbiai válságot”. Valójában persze egyik konfliktusgócnál sem tűnik úgy, mintha Európa vagy az Egyesült Államok órási energiákat fektetne a kibogozásába, de Szíriára legalább óriási nemzetközi figyelem összpontosul, mely talán a harctéren is előremozdít valamit.
Az Európai Unió úgy gondolja, hogy a csempészetet már a partoknál kell megakadályoznia, ezért szabályosan blokád alá vonták a partokat. Csakhogy a sokszorosan túlterhelt bárkák nem véletlenül rajzanak ki Zuvara és Gallabulli kikötőiből, és Eritreától Nigériáig sem véletlenül veszi minden Szaharát átszelő konvoj célba pont ezeket a partokat:
és Szíriához kísértetiesen hasonló folyamatok zajlanak épp - azzal a különbséggel, hogy a belső konfliktusok egyelőre nem lángoltak fel úgy, mint a Közel-Keleten, hanem olyan lassú, kitartó munkával emésztik el az országot, mint Jhariát a száz éve égő tűz.
(Líbiát Mad Max-országként írták le nekünk azok az emberek, akik onnan menekültek el. Olvassa el a megrázó történetekről írt cikkünket.)
Tavaly már volt egy cikkünk a líbiai káoszról, de érdemes végigvenni, mi is volt az a tipikus út, ahogy Líbia megroggyant. Az ország igazából soha nem volt egységes, a mélysivatagban és az ókor óta Európa és Ázsia felé tekintő partvidékben nem volt sok közös. A 140 különböző törzset csak a megkésett olasz gyarmatosítási vágy kényszerítette – a világ első légitámadása, némi népirtás, pár koncentrációs tábor és néhány nagyhatalmakkal kötött szerződés segítségével - egy határon belülre. A II. világháború után ezért az ENSZ-határozattal létrejött Líbiai Királyság is lényegében három régió konföderációját jelentette, két fővárossal. Kaddafi 1969-es puccsát követően a nemzetiségi ellentéteket csak elnyomni sikerült, eltüntetni nem. Ezért 2011 után gyorsan helyreállt a Régi Rend, azaz
Ahogy 1911-ben az erőszakos integrációban, úgy a száz évvel későbbi villámgyors dezintegrációban is kulcsszerepet játszott Európa. A francia- és olasz légiháború – melyről gyorsan kiderült, hogy még egy Líbia ellen is nélkülözhetetlen az USA segítsége – közrejátszott a diktatúra megdöntésében, de azóta az európai államok egyszerűen képtelenek voltak érdemben befolyásolni a folyamatokat. Ezek pedig egy irányba vezettek: a káoszhoz.
Nézzük ennek lépéseit:
Európa úgy gondolja, hogy a probléma csak a Földközi-tengernél kezdődik, pedig Líbiában egy alacsony intenzitású polgárháború zajlik; és nem nehéz észrevenni, hogy az erózió a két legfontosabb területen jelent hónapról hónapra növekvő kihívást Európa számára
Az első a terrorizmus: Az, hogy Iszlám Állam képes volt kihasítani egy területet – a Barka Vilajetet - a Kalifátusnak, önmagáért beszél. Amellett, hogy a terület kiképzőbázisul szolgál a régió terroristái számára – itt készítették fel a tunéziai turistamészárlás tetteseit –, a több száz hazatérő szíriai veteránnal még további hódításokra is van esély.
Ráadásul ha az IS valóban terroristákat akar csempészni az Európába tartó menekültek közé, akkor ennél egyszerűbben sehol nem tudja ezt a tervet kivitelezni (egyébként eddig még erre nem volt példa). A terroristák felfegyverzését megkönnyíti a líbiai hadseregből 2011 óta szabadon áramló fegyverek tömege; több ezer (!) vállról indítható rakétavető tűnt el a raktárakból, majd bukkant fel a Sínai-félszigeten és Szíriában – nem véletlen, hogy eddig Egyiptom volt az egyetlen, mely bombázta az Iszlám Államot Líbiában.
A második a menekültek. Egy ENSZ-felhatalmazással és uniós egyetértéssel felsorakozott flotta megpróbálhatja lehalászni a líbiai felségvizekről kihajózó menekülteket: de vajon arra is lesz kapacitás, hogy felvegye az évben várható 120 ezer menekültet, majd a jövőre kihajózó további százezreket? Oké, Líbia határai soha nem volt olyan áthatolhatatlanok, mint a gyoda, a sivatagi törzseket ma sem érdeklik a térképekre húzgált vonalak, de az ország jelenleg egy csempészparadicsom, törzsi és történelmi kapcsolatai vannak az afrikai menekültek többségét adó Nigériával, Csáddal és Nigerrel. Az embercsempészet olyan komoly üzletté vált, hogy a helyi Iszlám Állam egy becslés szerint évi 320 millió dollárt (87 milliárd forintot) kasszíroz embercsempészetből – ennek egy része az embercsempészekre kivetett adó –, ezért az a folyamat játszódik le az európai haditengerészet szeme előtt, hogy
Az európai hatalmak nem tudtak eddig túl sokat hozzátenni a két kormány közti fegyveres konfliktus megoldásához, és a helyi Vilajetet is egyedül Egyiptom támadta. A Tripoliban, illetve Tobrukban székelő két kormány azonban észbe kapott, hogy ez így nem mehet tovább, és az ENSZ közvetítésével Marokkóban asztalhoz ült. A héten született is egy előzetes megállapodás, de a kihirdetés előtt a nemzetközileg elismert kelet-líbiai állam küldöttsége gyorsan felállt az asztaltól, és követelte a tárgyalások újranyitását. A líbiai ENSZ-küldöttség vezetőjének azonban sikerült kikönyörögnie, hogy pénteken folytatódjanak a tárgyalások.
Mindkét kormány számára a legmeggyőzőbb érv a közelgő anyagi csőd. A Kadhafi idején a bevételek 70 százalékát jelentő olajexport ugyanis ingadozik; a napi átlagos termelés még mindig csak harmada a 2010-esnek. Ráadásul az Iszlám Állam pont az ország olajfélholdjának közepét foglalta el, ami újabb veszteségeket és gazdasági bizonytalanságokat jelent. Az olajbevételek mellett további probléma az, hogy a legtöbb ország eltiltotta polgárait a beutazástól, és ez értelemszerűen megnehezíti a befektetők dolgát. Persze az olaj nagy úr, de az olasz és francia vállalatok - 2011-ben Franciaország és Olaszország szorgalmazta leginkább az intervenciót, nahát! most amiatt is szívhatják a fogukat, hogy Tobruk egy állami vállalatot akar föléjük ültetni.