Semeddig sem tartott az egyetértés Moszkva és a Nyugat között a szerdai szíriai orosz légicsapások megítélésében. Pedig Obama és Putyin ezt vitatta meg. Igaz, Washington csak óvatosan kritizált, a diplomáciai nyilatkozatok nem voltak olyan egyértelműen elítélők, mint a sajtócikkek. De mi is a vita?
Ha valahol megtalálhatja a közös hangot Oroszország és az Egyesült Államok – és mögötte az EU –, akkor az Szíria ügyében lehetséges. Az ukrajnai konfliktusban ez reménytelen, de az Irakban és Szíriában erősödő, önálló államiságot megcélzó Iszlám Állam (IS) közös ellenség lehetne. Légierejével támadja az IS-t a Nyugat is, szerdán állítása szerint ebbe kapcsolódott be Oroszország. Mégsem sikerült a látványos közeledés.
Szerdán világossá vált, hogy két nappal korábban miről is tárgyalhatott New Yorkban másfél órán keresztül Vlagyimir Putyinnal Barack Obama. Moszkva légicsapásokat hajtott végre Szíriában, úgy, hogy erről előtte egy órával értesítette Washingtont.
Az orosz és az amerikai elnök megkeresték a legkisebb közös nevezőt: közös ellenségük az IS, tehát azt kell támadni, ha már úgy tűnik, hogy az amerikai katonai erőfeszítések nem elegendők a radikális iszlám fegyveresek ellen.
Ez Moszkvának jó lehetőség volt arra, hogy javítson a fagypont alatti orosz-amerikai viszonyon, növelje presztízsét a külföldi beavatkozással, úgy, hogy közben ne kockáztasson katonai veszteséget sem.
Az orosz bejelentések alapján Moszkva végre is hajtotta az akciót, de szinte a légicsapásokkal egy időben meg is jelentek a kritikus hangok: emberi jogi szervezetek civil áldozatokról, halott gyerekekről számoltak be, majd névtelen francia és amerikai diplomáciai források jelezték, hogy információik szerint Putyin nem is az IS állásait támadja, hanem mérsékeltebb fegyvereseket, akik Bassar el-Aszad erőit veszélyeztették.
Az újabb orosz-amerikai barátkozásnak épp a szíriai elnök a legnagyobb akadálya, legalábbis a közel-keleti ügyekben. Moszkva nyíltan támogatja Aszadot, mint aki nélkülözhetetlen az IS elleni harcban, a Nyugat viszont épp őt okolja az IS megerősödéséért. Ha ő nem lenne, a radikálisok sem tudták volna magukhoz vonzani az Aszad-ellenes csoportokat.
„Semekkora esélye nem volt annak, hogy a Putyinnal kritikus orosz értelmiség vagy Ukrajna támogatja vagy szó nélkül hagyja az orosz beavatkozást. Ilyen Oroszország imidzse, ezért nem lehetett erre számítani a nyugati liberális publicistáktól sem” – mondta Alekszandr Baunov, megjegyezve, hogy saját magát is liberálisnak tartja, a szót semmiképp sem szitokszóként használja, ellentétben az orosz állami sajtóval.
A Moszkvai Carnegie Intézet munkatársa szerint azt azért várni lehetett, hogy a nyugati diplomácia nem fogja egyértelműen elítélni a beavatkozást – hiszen erről tárgyalt Obama Putyinnal. Ez azért részben teljesült: diplomáciai forrásokra hivatkozó hírügynökségi jelentések voltak ugyan, de Obama nem szólalt meg, sem a republikánusok, sem a demokraták legesélyesebb elnökjelöltje, Hillary Clinton.
Az amerikai külügyminiszter is inkább egyensúlyozott: John Kerry szerint Oroszország részvétele hasznos, ha valóban az IS-t támadja. Későbbi nyilatkozata azonban már a inkább hajlott a kritika felé, amikor azt állította, hogy az amerikai információk alapján az oroszok nem az IS állásait támadták.
„Kétségtelen, hogy nem olyan területet támadtak, ahol egyértelműen az IS az úr. Valóban, a nemzetközi megítélés szempontjából jobb lett volna, ha egyértelműen olyat támadnak az orosz gépek. Homsz vidéke és a Hama, illetve az ezeket a területeket a Földközi-tengerrel összekötő utak nem ilyenek” – mondta Baunov.
Az oroszok saját felderítéssel nem rendelkeznek, habár drónokat kiküldtek múlt héten, de elsősorban nyilván az Aszad vezette szíriai hadsereg adataira hagyatkoztak. Márpedig Aszadnak valóban létfontosságú, hogy a tengerpart és Damaszkusz között zavartalan legyen az összeköttetés, mert kettévágva az ellenőrzött területet Aszad már nem tudná védeni pozícióit. Márpedig Moszkva érdekeivel is megegyezik a szíriai elnök játékban tartása.
Ezt azonban egyértelműen ellenzi Szaúd-Arábia és Törökország is. Az előbbi az ENSZ-ben szerdán követelte is az orosz támadások leállítását. Szaúd-Arábia szerint civil áldozatokkal járt a beavatkozás, és olyan területeket támad, amelyek a felkelők kezén és nem az IS irányítása alatt vannak – írta a Reuters. Abdullah al-Muallimi szerint Hama és Homsz térsége egyértelműen IS-től távol eső terület. (Az arab monarchia célja egy radikális szunnita állam létrehozása Szíriában és Irakban, ami lényegében az IS célja is. Rijádnak ebben közvetett szövetségese lehet az an-Núszra.)
A szaúdi követelést az elnök szóvivője, Dmitrij Peszkov nem kommentálta, arra hivatkozva, hogy azt egyelőre csak a sajtóhírekben látta, de egyelőre nem kapott hivatalos tájékoztatást arról, hogy az valóban elhangzott – írta a Newsru.com.
Bár Moszkva kitart amellett, hogy az Iszlám Államot támadta, ez az akciók egy részében ez vitatható. A térségben a Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) is jelen van – ők egyértelműen nyugati szövetségesek a harcok jelenlegi szakaszában – de ott van az an-Núszra is, amelyik viszont semmivel sem kevésbé radikális az IS-nél. Igaz, a 2012-ben felbukkant csoport egy évvel később szakított az IS-szel, és néha együttműködik az FSA-val, fokozva a bizonytalanságot az erővonalak meghatározásában, de célkitűzéseik nem esnek egybe a demokratikus Szíriát vizionáló elképzelésekkel.
Az an-Núszra hajtotta végre 2013-ban Maalula elleni támadást is. Ez volt az utolsó település, ahol a keresztények mostanáig beszélték az arámi nyelv nyugati dialektusát.
„Ennek ismeretében valóban furcsa a nyugati sajtóban keltett hangulat, hiszen miért ne volna indokolt az an-Núszra elleni támadás?” Baunov szerint inkább arról van szó, hogy Nyugaton aggódni kezdtek, hogy az an-Núszra után akár olyan erőket is támadhat Oroszország, amelyeket már egyértelműen szövetségeseknek tekintenek, így a mostani orosz támadásra adott reakció afféle figyelmeztetés, hogy Moszkva ne térjen el a megállapodástól. Fontos azonban megjegyezni, hogy ilyesfajta megállapodás létét senki sem mondta ki hivatalosan, sem orosz, sem amerikai részről.
A Wall Street Journal amerikai katonai forrásokra hivatkozva közölte, hogy olyan mérsékelt erőket is ért támadás, amelyeket az amerikaiak támogatnak, fegyverrel és kiképzéssel.
Moszkva szerint azonban nem tért el ígéretétől, hogy az IS ellen támad: a Ria Novosztyi hírügynökség csütörtökön már az IS fegyverraktárának likvidálásáról számolt be Idlib térségében és egy parancsnokságuk megsemmisítéséről Hamánál. Igaz utóbbinál szintén nem egyértelmú, hogy az IS ellenőrzése alatt áll.
Az orosz fél felvételeket is közölt a támadások végrehajtásáról, de közben a mérsékelt felkelőket ért támadásokról is több videót lehetett látni.
De még ha ezek nem az IS állásai lennének, sem volna egyértelmű, hogy Moszkva egyáltalán eltért-e az Obamával kötött megállapodástól: az an-Núszra az IS-ből, az pedig az al-Kaidából származik, így az an-Núszrát támadva is alapvetően ugyanaz ellen az erő ellen harcol, amit Washington is annak tekint.
Aszad egyébként nem is csinál titkot abból, hogy az orosz erőkkel közösen az an-Núszrát is támadják. (A közös támadást külön is kifogásolhatja a Nyugat, amely Aszadot nem kívánja a rendezésbe bevonni.) A szíriai elnök erőihez közel álló libanoni al-Majadin tévécsatorna szerint csütörtökön is legalább 30 támadást hajtottak végre a légierővel az an-Núszra ellen – írta az MTI.
Az oroszok érvelhetnek azzal is, hogy azért nem egyértelműen IS irányítás alatti területeket választottak – például az egykor 340 ezres központot Rakkát – mert azokon a területeken az amerikaiak és a franciák is hajthatnak végre akciót. Az orosz fél fel is vetette az amerikaiaknak, hogy az orosz légierő támadásának idejére ne tartózkodjanak az orosz légtérben, Washington azonban ezt nem fogadta el. (Az orosz elnök szóvivője, hangsúlyozta, hogy Moszkva csupán javasolta Washingtonnak a felvetés megfontolását.) Mivel ezt elutasították, kézenfekvőbb is volt olyan területet támadni, ahol nincsen más ország légiereje akcióban.
A reakciók nyomán Moszkva információs háborúról beszélt, Szergej Lavrov külügyminiszter pedig bizonyítékokat kért az amerikai vádak igazolásához. Bizonyítékok azonban nem feltétlen lesznek: műholdas felvételekkel nem lehet igazolni, hogy melyik – felségjelzés nélküli – csoport uralja az adott területet, ezután pedig marad a beszámolókra való hagyatkozás, hogy ki kit támadt, amit aztán megintcsak mindenki saját világnézetének megfelelően értelmez. Így, mindenki által elfogadott, objektív bizonyítékok híján társadalmi szinten hitbéli kérdéssé válik, ki hogyan ítéli meg az orosz beavatkozást.
A nyugati kifogások érthetőbbé válnak, ha nem kizárólag a szíriai helyzetet vizsgáljuk. Putyinnak a szíriai rendezésben való részvétel nem csak azért fontos, mert ezzel utolsó közel keleti szövetségesének, Aszadnak a megvédésére is esélyt lát – a volt Szovjetunió területén kívül Oroszországnak már csak Szíriában, az Aszad ellenőrzése alatt álló Tartuszban van egy kikötői támaszpontja – hanem azért is, mert ez óhatatlanul erősíti alkupozícióját az ukrajnai helyzetben, amennyiben sikerül látványos közeledést elérnie a Nyugattal.
A beavatkozás nyugati kritikája tehát azt is jelzi Putyinnak, hogy a szíriai együttműködés nem jelentheti az ukrajnai konfliktusban lévő viták rendezését. A külvilág tehát nem nézi el Oroszországnak a krím félsziget elcsatolását Ukrajnától – az orosz terminológia szerint visszacsatolását, utalva arra, hogy a félsziget a Szovjetunión belül csak 1954-ben került Ukrajnához, „Hruscsov ajándékaként” – és nem huny szemet a kelet-ukrajnai szeparatisták orosz támogatása felett sem.
Elemzők szerint Putyin az egész szíriai játékot az ukrán konfliktusra gondolva űzi, bízva abban, hogy végül – mivel az Egyesült Államoknak a Közel-kelet fontosabb – érdekeit érvényesítve tudja rendezni ukrajnai konfliktusát Washingtonnal.