Nagyon úgy tűnik, 2012 és 2014 után kudarcot vallhat a szíriai békepróbálkozás. A különbség csak annyi, hogy ezúttal már a tényleges tárgyalások előtt összeomlani látszik az a fegyverszüneti kezdeményezés, amit az ENSZ és a nyugati diplomácia forszíroz. 

Az ellenzék ugyanis csütörtökön deklarálta, nem kapott elég garanciát ahhoz, hogy képviselőit elküldje a genfi konferencia. Pénteken álláspontját annyiban finomította, hogy elmennek Genfbe, de csak megfigyelőként. Az ellenzék azt szeretné, ha az Aszad-rezsim, illetve a mögötte felsorakozó oroszok és irániak legalább a tárgyalások idejére szüneteltetik a légitámadásokat, illetve feloldják azokat az ostromzárakat, melyek több várost is éhezésbe taszítottak. Ha ez megtörténik, akkor vesznek részt tárgyalóként is a folyamatban.

És itt rögtön beleütközünk egy definíciós problémába, mit is jelent Szíriában az „ellenzék”.

és egyáltalán nem egyértelmű, kit is lehet komoly tárgyalópartnernek tekinteni.

A helyzet tisztázását az ellenzéki milíciák egyik fő szponzora, Szaúd-Arábia vette a kezébe, amikor tavaly Rijádban tető alá hozott egy előkészítő konferenciát. Az itt megalakuló tárgyalóbizottság összetétele a szaúdi–török–katari szunnita koalíció ízlését tükrözi – a szíriai kurdok például török nyomásra hiányoznak, ami ellen a kurdokat újabban felkaroló Oroszország hevesen tiltakozott, viszont az Egyesült Államok nem emelt kifogást, pedig az USA Iszlám Állam elleni stratégiájában nagy szerepet osztott a szíriai és iraki kurdokra (viszont a nyilvánosság előtt nem söpörheti le az asztalról a török prioritásokat, a diplomácia már csak ilyen).

A bojkottot az ellenzéki koordináció elnöke, Rijad Farid Hidzsáb jelentette be, aki 2011 és 2012 között még Aszad miniszterelnöke volt, és lemondása után emigrált Jordániába. De közben a BBC-nek az ellenzéki Hasszán Abdel Azim azt állította: több ellenzéki már elindult Genfbe, és a

többiek is csak egy regionális hatalom nyomására maradnak távol.

Ahová a békegalamb sem mer leszállni

Nem nehéz kitalálni, hogy ez a „regionális hatalom” Szaúd-Arábia lehet. De valójában a békének elég sok kerékkötője van, és tovább bonyolítja a helyzetet, hogy több szinten is folyamatosan fúrják a megegyezést. Van ugyanis egy alapvető nézetkülönbség a nyugati és másik oldalon a közel-keleti meg orosz szereplők között:

A Nyugatnak – elsősorban Európának – három nyomós indoka is van arra, hogy legalább a nyílt háború berekesztését el tudja érni:

A térség milliónyi menekültje Európába igyekszik. Az unió – politikai értelemben – már 2015-ben is csaknem összeroppant a több mint egymilliónyi menekült alatt, és az iraki, jordániai, libanoni, no meg persze a török táborokban még rengeteg ember dönthet úgy, hogy szedi a sátorfáját, és nekivág Európának.

Szíriai a terroristák keltetőfészke. Az egy dolog, hogy sehol nem lehet olyan kényelmesen kiképezni terroristákat, és sehol nem lehet olyan biztonságosan egy külföldi transzportba csempészni őket, mint a darabjaira esett országban. A szír területek pacifikálása és dzsihádtalanítása ezért Európa elemi biztonsági érdeke lenne.

Szíria egy fekete lyuk. A polgárháború egyáltalán nem pusztán szíriai ügy, Irak és Libanon már évekkel ezelőtt hadszíntérré vált. 2016-ra pedig valamilyen szinten az egész Közel-Kelet belesodródott a küzdelembe, a NATO-tagállam Törökország de facto hadviselő félként. 

Ahhoz képest, hogy ilyen eminens stratégiai érdekei főződnek a szíriai fegyvernyugváshoz, Európa képtelen volt valódi nyomást gyakorolni az ellenzékre. Pedig a szándék megvolna rá, de egyelőre még a saját határőrizeti rendszerével és a menekültkvótákkal kapcsolatos alkudozásokat sem sikerült lezárnia.

Az európaiak a közel-keleti ügyekben hagyományosan rábízzák a vezető szerepet az amerikaiakra, de John Kerry külügyminiszter az elmúlt hetekben inkább csak magyarázkodott a késés miatt 

A Közel-Keleten már nem a nagyhatalmak diktálnak

Az, hogy az ellenzék az amerikai és európai diplomáciai nyomást ilyen könnyen lepöccinthette, egy dolgot biztosan jelez:

Pedig az arab tavasz idején az Aszad-rezsim elleni tüntetők nem az iszlamista öbölországokat, hanem Európát tekintették követendő mintának. Azonban az elmúlt öt év során az ország többségét adó szunnita szírek úgy érezték, hogy a Nyugat cserbenhagyta őket. Ebben közrejátszott az, hogy az USA nagyon óvatosan adagolta csak a fegyverszállítmányokat, nehogy véletlenül terroristákat erősítsen. De a döntő talán az volt, hogy Obama korábbi nagy elánnal bejelentett ígérete ellenére 2013-ban visszatáncolt az Aszad-rezsim elleni háborútól, pedig az vegyi fegyvereket vetett be az ellenzék ellen.

Az ellenzéki milíciák így egyre inkább a közel-keleti támogatók ideológiai igényének megfelelő szalafista-vahabita iszlám felé sodródtak (bár ez a folyamat igen bonyolult, és még az Aszad-rezsimnek is van benne szerepe). Szaúd-Arábia pedig Szíriára nem egy stabilizálandó térségként tekint, hanem a szunnita–síita (laikusabb megközelítésben arab–perzsa) regionális viszály egyik csatatereként – ebben amúgy semmi különbség nincs Iránhoz képest.

Putyin hátradől, és kér egy vodkát

De a szíriai ellenzék bojkottfenyegetésében valószínűleg az is nagy szerepet játszik, hogy az orosz beavatkozás óta nem sok babér termett nekik a csatamezőn. Aszad így ha nem is a győztes pozíciójából kezdhetne tárgyalásba, de úgy, hogy tudja: hatalma stabil, nem fenyegeti veszély. 

A genfi konferencia közeledtével is egymást érték az orosz repülők és az iráni–iraki milicisták által támogatott kormányerők támadásai. Bár erről nyíltan nem beszélnek, de ennek a tömbnek tökéletesen megfelelne Szíria megosztása:

• Az oroszoknak megmaradna a jogalapjuk, hogy megtartsák földközi-tengeri bázisukat. Egy megosztott Szíriában megtarthatnák sok évtizedes szövetségesüket, illetve a közel-keleti politika tartós szereplőivé válhatnának.
• A síiták patrónusaként fellépő Irán megvédené a helyi síitákat, és fenntartaná az utánpótlási vonalat a libanoni Hezbollah terrorszervezet felé.
• Aszad pedig megőrizhetné hatalmát egy olyan területen, ahonnan elűznék a szunnitákat, de befogadnák az iszlamisták intoleranciája elől menekülő alavita, drúz, keresztény és egyéb kisebbségeket.

Ezt támasztják alá a békekonferencia körüli machinációk is. Bár a szír kormányküldöttség jeles tanulóként azonnal jelezte részvételét, de közben a rijádi ellenzéki tömörülésből olyan információk szivárogtak ki, miszerint a oroszok egy „harmadik felet” is igyekeztek összehozni más szíriai ellenzéki szervezetekből (az említett 1500-ból akad jelentkező), hogy így osszák meg az amúgy is törékeny egységet.

A béke útján sok a kátyú

A szíriai rendezés a rengeteg frakció és külső támogató miatt eleve nem tűnik egyszerűnek. Sőt, az Institute for the Study of War amerikai kutatóintézet 50 oldalas feltételhalmazán átrágva magam, inkább úgy fogalmaznék:

Egy betartható fegyvernyugváshoz ugyanis a következő feltételeknek kell teljesülniük:

• Meg kell semmisíteni a társadalomba mélyen beágyazott terrorszervezeteket, az an-Núszra Frontot és az Iszlám Államot (nem legyőzni őket, mert az kevés; az Iraki al-Kaidának három év is elég volt a teljes újjáalakuláshoz). A megsemmisítésük azért is előfeltétele a békének, mivel ezeknek a szervezeteknek lételemük a békés megoldások szabotálása.
• A rengeteg iszlamista milíciából ki kell gyomlálni a dzsihadista elemeket.
• Meg kell kezdeni a több száz milícia lefegyverzését, és egységes fegyveres rendfenntartó erőket kell létrehozni, melyben nem érvényesül a szektás befolyás.
• Közben a jelenlegi háborús állapot fenntartásában jeleskedő összes külföldi haderőt – az oroszokat és irániakat – ki kell vonni az országból.

Ez így egyidejűleg elég valószínűtlennek tűnik, és akkor még a politikai rendezéshez hozzá sem fogtak.

Minden hatalom gyengélkedik

Ráadásul a szíriai békefolyamatot kiszámíthatatlan irányba terelheti az is, hogy több főszereplő is komoly belső átalakuláson/válságon megy keresztül:

• Oroszország brutális gazdasági válságot él át az olajárak zuhanása miatt. Tavaly 3,5 százalékkal zsugorodott a gazdaság, idén további visszaesést várnak minden szektorban.
• Szaúd-Arábia költségvetésén szintén hatalmas lyukat ütött az alacsony olajár, ráadásul az idős Salman király egészségi állapota miatt komoly árnyékháborúra lehet számítani a kijelölt trónörökös és a jog szerinti utód között.
• Az Egyesült Államok elnöke a közmondásos béna kacsa állapotban van, a következő elnök 2016 januári hivatalba lépéséig túl merész lépésekre már nem fog vállalkozni. Az USA-ra ráadásul igazi kötéltánc vár, hiszen úgy kell támogatnia szunnita szövetségeseit, hogy közben megvédi az iráni atommegállapodás eredményeit is.
• Irán az egy hónap múlva esedékes választásokra készül, melyen eldől a parlament és az azt ellenőrző Szakértők Gyűlésének összetétele. Mivel az utóbbiért folytatott versenyből kizárták a jelöltek négyötödét, ezért borítékolható lesz a konzervatív-keményvonalas többség; és nem tudni, hogy ez milyen hatással lesz a külpolitikára.