A szombaton vélhetően szívrohamban elhunyt Antonin Scalia az elmúlt évtizedek amerikai közjogi csatáinak egyik legfontosabb, legnagyobb hatású, őskonzervatív jogásza volt. Váratlan halála óriási izgalomban tartja az amerikai politikai közéletet, egyrészt rendkívül megosztó személye, valamint az alkotmánybíróság szerepét betöltő washingtoni legfelsőbb bíróságban felboruló erőviszonyok, a testület előtt álló kulcsfontosságú döntések, és a kényes politikai helyzet miatt.
A Ronald Reagan által 1986-ban jelölt (és a szenátus által ellenszavazat nélkül jóváhagyott) Scalia a Google adatai szerint a 2000-es évek eleje óta a legtöbbet hivatkozott legfelsőbb bírósági bíró volt Amerikában. Ismertsége, befolyása és az egyes konzervatív körökben élvezett komoly népszerűsége elválaszthatatlanul összefüggött azzal a makacs nézetével, hogy a legfelsőbb bíróságnak az elé kerülő ügyekről csakis az amerikai alkotmány (és kiegészítéseinek) szövege alapján, az azt egykor megalkotó törvényhozók szándékával összhangban szabad döntenie.
Ennek megfelelően utolsó leheletéig ellenezte azt a fajta aktivista szemléletet, mely megengedi, hogy a bírák az alkotmányt az időközben bekövetkezett társadalmi változások fényében is értelmezzék, azaz hogy döntéseikben szakmai tudásuk mellett a morális értékrendjük is súlyt kapjon.
Scalia szerint ez az aktivizmus ellentétes a hatalommegosztás alkotmányos rendjével: ha össztársadalmi szinten változik egyes ügyek erkölcsi megítélése, azt kizárólag a szövetségi és helyi törvényhozások választott politikusai hivatottak az alkotmány részévé emelni. A legfelsőbb bíróság tagjainak nincs ilyen demokratikus felhatalmazásuk, azonban a testület döntései, mivel precedensértékűek, a gyakorlatban mégis egyfajta alkotmánymódosításként funkcionálnak, ezért a bíróknak önmérséklet kell tanúsítaniuk, és a szövegre kell szorítkozniuk – vélte Scalia.
Az angolszász jogelméletben és bíráskodásban a 60-as évekig ez a konzervatív szemlélet volt a meghatározó, és a legmegrendítőbb csapást épp Antonin Scalia szenvedte el. Az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb hatású liberális gondolkodója, Ronald Dworkin ugyanis felvetette, hogy az amerikai alkotmányban egyetlen szó sincs arról, hogy azt a bírák szigorúan csak a szöveg alapján értelmezhetnék. Vagyis Scalia szigorú alkotmányértelmezése sem nyugodhat máson, mint a saját morális meggyőződésén, mely szerint az a helyes, ha a bírók önmérsékletet gyakorolnak. Az ellenérv persze jottányit sem változtatott Scalia meggyőződésén, tudományos körökben azonban egyre kevésbé vették komolyan.
Scaliát a meggyőződése európai szemmel olykor egészen extrém véleményekre sarkallta. A legemlékezetesebb példa valószínűleg az a 2005-ös ítélet, melyben a legfelsőbb bíróság kimondta, hogy a 18 éves kor alatt elkövetett bűncselekményekért senkit nem lehet halálbüntetéssel sújtani. Az 5:4-es aránnyal meghozott döntést leghevesebben Scalia ellenezte. Szerinte a testületnek azt kellett volna vizsgálnia, hogy a fiatalkorú elítéltek kivégzése az első, 1789-es alkotmánykiegészítés elfogadásakor is kegyetlenségnek és szokatlannak minősült volna-e. A (fiatalkorúak kivégzésével egyértelműen ellentétes) nemzetközi gyakorlatot és egyezményeket teljes mértékben érdektelennek tartotta, a döntést pedig a morális érvek miatt antidemokratikusnak.
Scalia ugyanezen az alapon tekintette helytelennek és a precedensjog ellenére újratárgyalta volna az abortuszt legalizáló 1973-as legfelsőbb bírósági döntést. Ellenezte a melegházasság engedélyezését, a homoszexuális aktust tiltó jogszabályok betiltását és a pozitív diszkriminációt. Támogatta a fegyvertartáshoz való jogot és a nagyvállalatokra vonatkozó politikai kampánytámogatási korlátok feloldását. De ellenezte az illegális bevándorlók őrizetének bírósági korlátozását és Obama egészségbiztosítási reformját is.
Nyilvános szereplésein, például az egyetemeken Scaliát gyakran kérdezték, hogy megszavazta volna-e az afro-amerikaiak iskolai elkülönítését alkotmányellenesnek kimondó korszakos, 1954-as LB-döntést. A kérdés hatalmas csapdát rejt: ha Scalia nemet mond, lényegében a fekete polgárjogi küzdelem legnagyobb 20. századi győzelmét nevezi alkotmányellenesnek. Az igen válasszal viszont ellentmondott volna saját, az alkotmányszövegre és a jogalkotói szándékra szorítkozó bírói ideáljának, hiszen a deszegregációs döntés alapjául szolgáló 1865-66-os alkotmánykiegészítések elfogadása nem célozta az akkor még megkérdőjelezhetetlen gyakorlatnak számító iskolai elkülönítés eltörlését. Scalia az egyik könyvében hosszan érvelt amellett, hogy a szemléletéből miért következik az igen válasz, de érvei hitelességét azóta is sokan vitatják.
Akármennyire is vaskalapos, őskonzervatív figurának tűnt (különösen Európából), Antonin Scalia megítélése korántsem volt ennyire negatív. Valamennyi forrás rendkívül színes, melegszívű, szórakoztató, sokoldalú emberként ír róla, aki nemhogy kerülte, de kifejezetten imádta a nyilvános szerepléseket, és aki még a legfelsőbb bíróság ülésein is gyakran szúrt közbe szellemes vagy épp vitriolos megjegyzéseket, különösen ha kisebbségben maradt a véleményével. Elképesztő tudását, szorgalmát és következetességét még az ellenfelei is csak dicsérni tudták.
Legendás volt például a barátsága az 1993-ban a legfelsőbb bíróságra kinevezett Ruth Bader Ginsburggal. A fontos ügyekben szinte soha nem szavaztak együtt, sőt, Scalia még a Ginsburg szívügyének számító nemi egyenlőségi ügyekben is következetesen az ellentétes álláspontot képviselte. De operába, sőt, külföldi utakra is gyakran mentek együtt, és családilag mindig közösen szilvesztereztek. Scalia halálhírére reagálva a 83 éves Ginsburg egyebek mellett felidézte, mennyit javítottak kollégája nívós ellenérvei az ítéleteken.
Jogi felfogásától függetlenül a testület összes tagja szép szavakkal emlékezett meg Scaliáról. Érthető azonban, hogy az emelkedett hangulatban nem mindenki osztozott. Az abortuszellenességével (is) sok ellenséget szerző Scalia halálhíréhez az egyik, az abortuszt a nők önrendelkezése részének tekintő aktivista ezt a csípős megjegyzést fűzte:
Antonin #Scalia requested cremation in his will, but millions of women will meet tomorrow to discuss if that's really best for his body.
— Justice Wainwright (@JusticeBlaine) 2016. február 14.
(Antonin Scalia hamvasztásos temetésről végrendelkezett, de holnap nők milliói gyűlnek majd össze hogy megvitassák, a testének tényleg az-e a legjobb.)
Scalia halálával egy még washingtoni mércével is különösnek számító epizódra is fény derült. Vasárnapi cikkében Barack Obama volt kampánystratégája és főtanácsadója, David Axelrod idézte fel meghökkenését, amikor 2009-ben az éves fehér házi sajtóvacsorán a bíró meglehetősen szokatlan módon konkrét személyt javasolt neki a legfelsőbb bíróság frissen megüresedett posztjának betöltésére. Axelrod szerint Scalia tisztában volt vele, hogy Obama nem a konzervatív oldalt fogja erősíteni, és nem is ezt kérte. Hanem hogy az elnök olyan embert jelöljön, aki kellően okos: a liberális Elena Kagant, a nem sokkal korábban kinevezett legfőbb államügyész-helyettest ajánlotta a figyelmébe. Obama 2009-ben Sonia Sotomayort jelölte legfelsőbb bírósági bírónak, egy évvel később viszont már Kagant.
Alig egy óra telt csak el Scalia halálhírének bejelentése után, amikor a szenátus republikánus többségének vezetője, Mitch McConnell már be is jelentette, hogy a felsőháznak ebben az elnöki ciklusban már nem kéne új főbíróról döntenie. A kijelentés meglehetősen nagy vihart kavart, mivel a bírójelölteket Amerikában nem az őket jelölő elnök kiléte, hanem a saját erényeik alapján szokás megítélni. A 20. században hat példa volt rá, hogy egy elnök utolsó évében jelölt bírót a szenátus jóváhagyta (utoljára 1987-ben, amikor a Reagan-jelölt Anthony Kennedy kinevezését a demokrata többségű szenátus összes tagja támogatta).
McConnellt gyorsan követte még egy sor konzervatív politikus. A utah-i republikánus szenátor, Mike Lee szóvivője viccelődve utalt rá, hogy egy Obama által jelölt bíró kinevezésének az esélye a nullánál is kisebb. A republikánus elnökjelöltek közül Ted Cruz és Marco Rubio is kinyilvánította, hogy Scalia emlékéhez az lenne méltó, ha csak a következő ciklusban pótolnák a helyét. A Fehér Ház egyelőre nem jelezte, hogy Obama állít-e jelöltet, de meglepő lenne, ha nem tenné. Az újságok máris hosszú listát állítottak össze Scalia lehetséges utódjairól, és az első értékelések szerint több is akad köztük, akik ellen nehéz lenne észérveket felhozni.
McConnell lépése ugyan udvariatlan, de jelzi, milyen óriási a tét. A legfelsőbb bíróság alig pár napja 5:4-es aránnyal fogadott el egy óriási jelentőségű döntést, ideiglenesen felfüggesztve az amerikai erőművek széndioxid-kibocsátásának csökkentését célzó kormányzati program végrehajtását. A tiszta energia terv (Clean Power Plan) nem csak az első ilyen program az USA történelmében, de a sorsa egyben annak a legfontosabb fokmérője, hogy Washington képes-e jogi eszközökkel hatékonyan fellépni a klímaváltozás ellen. Ez a politikai és jogi küzdelem egy olyan közegben játszódik, ahol a politikai szereplők (jellemzően a republikánus jobbszárny) egy jelentős része és az őket támogató üzleti körök a klímaváltozást áltudományos humbugnak tartják, vagy legalábbis annak próbálják beállítani. A legfelsőbb bíróság várhatóan 2017 nyarán hoz majd végleges döntést az ügyben.
A korábbi döntésekből nagyjából kikövetkeztethető, hogy a nyolcfősre fogyatkozó bíróság egy sor kiemelkedően fontos ügyben döntésképtelen lehet (a bírók 4:4 arányban fognak szavazni). Ilyenkor az ügyben született alsóbb szintű bírósági döntés maradhat érvényben egészen addig, amíg a testület dűlőre nem jut. De melyek a legfontosabb ügyek?