Váratlanul ért mindenkit Vlagyimir Putyin bejelentése a hét elején az orosz erők szíriai kivonásáról, pedig valójában sosem tagadta Moszkva, hogy nem tervez hosszútávú katonai akciókat az öt éve polgárháború dúlta országban. Az orosz elnök nyilatkozatait azonban árnyalták a későbbi kijelentések, így magyarázatra szorul, mennyire is vonul ki a szeptember 30-án megkezdett légicsapások után valójában Oroszország, és miért éppen most.
Bár visszakoznia kellett október eleji kiszólása miatt, végül is elég jól megsaccolta az orosz bevetés időtartamát az Egységes Oroszország (JeR) külügyi bizottságának vezetője. Alekszej Puskov októberben azt mondta, három-négy hónapig eltarthat az akció. A kormánypárt képviselője később ugyan módosított, miszerint addig maradnak az orosz erők, ameddig szükséges, a nyilatkozat nagyjából jelezte Moszkva terveit.
De ha nem akart Putyin belekeveredni egy hosszan tartó konfliktusba, mi volt a valódi célja a beavatkozással? A válasz csak kisebb részt van Szíriában.
Az orosz álláspont a polgárháború kezdete óta világos volt: nem akarnak újabb Líbiát, ahol Kadhafi likvidálása után nem volt kinek átadni a hatalmat, az ország lényegében nem létezik. (És nem mellesleg orosz üzleti érdekek sérelmével járt vasútépítéstől fegyvervásárláson át az energetikáig.) Ez tehát azt jelentette, hogy támogatják Bassar Aszad elnököt hatalma megőrzésében, legalábbis addig, amíg Moszkvával egyeztetve a Nyugat nem dolgozza ki távozásának rendezett menetrendjét.
Ez azonban ellentétes volt Törökország érdekeivel – Ankara a támogatásával létrejött Szabad Szíriai Hadseregben (FSA) látta a megoldást – és az Egyesült Államok elképzeléseivel is, hiszen Washington a kurdok megerősítését szorgalmazta, amit viszont Törökország ellenzett.
Mindeközben az Észak-Irakban megerősödött Iszlám Állam (IS) Szíriába is benyomult és szerezte meg az ország keleti, kevésbé lakott része felett az ellenőrzést.
Moszkva útját állta az ENSZ BT-ben olyan határozatnak, amely a líbiaihoz hasonló beavatkozást tett volna lehetővé Aszaddal szemben – az észak-afrikai országban repüléstilalmi zónát alakított ki a NATO, közvetlen segítséget nyújtva ezzel a Kadhafi-ellenes erőknek, akkor Moszkva nem élt vétójogával. Az Egyesült Államok vezetésével – Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Ausztrália, Kanada, Törökország, Szaúd-Arábia, Katar, Bahrein, Egyesült Arab Emirátusok, Jordánia részvételével – az IS ellen 2014 szeptembere óta folyó légicsapások ENSZ felhatalmazása nélkül zajlottak.
2015. szeptember 30-án deklaráltan Aszad oldalán, a terrorizmus elleni harc nevében megkezdte a légicsapásokat. Ez november végéig javarészt nem az IS-t érte, hanem az Aszad pozícióját közvetlenül fenyegető erőket, az FSA-t és az an-Núszrát. Utóbbi az IS-hez hasonló saríja alapú állam létrehozását szorgalmazza, de katonailag az IS-szel szemben határozta meg magát, Törökország közvetett szövetségesként tekintett rá.
A beavatkozás Putyin számára azonnal meghozta az első fontos eredményt: hiába kifogásolták nyugaton, arra alkalmas volt, hogy a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus és a Krím annexiója miatt szankciókkal is elszigetelt Oroszország kitörjön a karanténból: ismét tárgyalófél lett, akivel számolni kell a nemzetközi porondon.
Igaz, a beavatkozás miatt került sor a Sínai-félszigetről Szentpétervárra tartó orosz utasszállító elleni merényletre – hosszas nyomozás után jutott el Moszkva a műszaki hiba gyanújától a 224 áldozattal járó merénylet elismeréséig, noha az ezzel kapcsolatos nyugati felvetéseket eleinte manipulatív propagandának tartotta – és emiatt veszítette el addigi stratégiai partnerét, Törökországot, amely neheztelve a török terveket keresztülhúzó orosz beavatkozásra megsemmisített határainál az egyik orosz SZu-24-es vadászbombázót.
Ehhez az is kellett, hogy a november 13-i párizsi merényletsorozat új lendületet adjon az IS elleni fellépésnek és ismét közelebb hozza Moszkvát és Washingtont, amit Törökország nem nézett jó szemmel.
Decembertől már egyértelműen voltak akciói az orosz légierőnek az IS állásai ellen, így élét vette a korábbi kifogásoknak, amelyeket ráadásul az is gyengített, hogy az amerikai vezetés alatt egy évvel korábban megkezdett IS-ellenes támadások sem gyengítették meg a terrorszervezetet.
Aszad megerősítése után lekerült a napirendről a szíriai elnök azonnali elmozdítása, Moszkva elérte, hogy ne az IS-szel egy időben elmozdítandó figuraként, hanem a rendezésben résztvevő szereplőként kezeljék, akivel a szíriai ellenzéknek egyezkednie kell.
Aszad valóban megerősödött, de valószínűleg tévedés lenne azt állítani, hogy napjai meg voltak számlálva, azt meg végképp, hogy elmozdítása után helyre állt volna a rend. Mire Oroszország beavatkozott, már négy éve zajlott a háború, legalább 220 ezer áldozattal, 8 millió belföldön maradt és négymillió, az országot is elhagyó menekülttel. (Az Európát érő menekültáradatot az orosz média rendszeresen használja arra, hogy ezzel az EU gyengeségét bizonyítsa, és a titkosszolgálatok sem tétlenkednek – lásd Liza-ügy, esetleg néhány karikatúra – de valószínűleg egy egész párhuzamos univerzumot kellene felépíteni ahhoz, hogy azt mondhassuk, Oroszország ténykedése váltotta ki a menekültáradatot.
A Szovjetunió szétesése óta nem volt példa arra, hogy Moszkva a volt Szovjetunió területén kívül vigyen véghez katonai akciót – belülre ott van 2008 Dél-Oszétia, 2014 Krím, és a tagadás ellenére minden bizonnyal Kelet-Ukrajna – egy kivétellel már katonai bázisa sem maradt a volt nagyhatalom területén kívül. A kivétel épp Szíria, a tartuszi kikötő volt. Putyin támogatottsága a 2008-ban indült globális pénzügyi válsággal megingott. Az mélypontot a 2011-es parlamenti és 2012 márciusi elnökválasztás körüli tüntetéssorozat jelentette, tiltakozva az elnöki széket négy évre kormányfőire cserélő Putyin újbóli elnökké válása ellen. Putyin népszerűsége fokozatosan 60 százalékra csökkent, és 2013 őszén nem nagyon látszott az emelkedés lehetősége sem, és a kijevi változások sem Moszkvának kedveztek. A Krím bekebelezésével, a kelet-ukrajnai szakadárok támogatásával Putyin népszerűsége ismét 85 százalék fölé ment, erre erősített rá a szíriai beavatkozás is.
Arról tehát nincsen szó, hogy Oroszország teljesítette volna a kitűzött célt, mégis sikerül úgy bejelentenie Putyinnak a kivonást, hogy az győzelemnek tűnik. Pedig az IS nem semmisült meg, Aszad nem szerezte vissza a hatalmat Szíria felett, és az ukrán helyzet miatt bevezetett nemzetközi szankciókat sem vonták vissza.
Az orosz védelmi miniszter szerint kétezer fegyverest semmisítettek meg az orosz légierő 9 ezer bevetése után. Szergej Sojgu orosz állampolgárokról beszél, nem egészen egyértelmű, hogy mind a kétezer orosz állampolgár volt-e, ahogy az sem, ez az adat honnan lehet meg ennyire pontosan. Mindenesetre a likvidált fegyveresekről más számot nem mondott.
Ezen kívül megsemmisítettek 209 olajtermelő objektumot és kétezer, olajszállításra alkalmas eszközt. „Tehát átlagosan bevetésenként 0,22 fegyverest és 0,1 objektumot semmisítettek meg. Észbontó hatékonyság – írta Facebook-bejegyzésében a Vedomoysztyi újságírója, Oleg Szalmanov.
„Négyszázmillió dolláros bevetési költséggel számolva tehát egy orosz állampolgárságú fegyveres likvidálása 120 ezer dollárba került. Csak nekem tűnik úgy, hogy ennél olcsóbb lett volna bérgyilkosoknak fizetni minden egyes likvidálásért?”A lélegzetvételnyi szünetet a napi 2-8 millió dolláros – Putyin megjegyzése szerint egy nagyobb hadgyakorlat költségvetésével azonos – akció befejezésére az orosz részvétellel februárban tető alá hozott tűzszünet adta. (Az RBK.ru 550 millió dollárra becsülte a 167 napos beavatkozás összköltségét, a Kreml ezt túlzónak tartotta.)
„A kronológia is az orosz értelmezést erősíti: a beavatkozás kezdete előtt négy évig folyt a háború, utána négy hónappal megszületett a béke” – írta Alekszandr Baunov. A Carnegie intézet elemzője szerint is törékeny ez a béke, de ez is az oroszoknak kedvez: ha kivonulásuk után mégis kitart, az azt igazolhatja, hogy tényleg hatékony volt a beavatkozás, ha kiújul a háború, akkor meg azt lehet mondani, hogy tessék, az oroszon nélkül nem boldogulnak. (Ez Baunov szerint akkor is így van, ha pontosak az orosz bevetések civil áldozatiról szóló adatok. Az 1700 halottal és a beavatkozás után létrehozott tűzszünettel szemben 250 ezer korábbi áldozat és kiúttalannak tűnő harcok állnak.)
De a kivonulás azért is kedvező, mert a felsorolt hozadékok után újabb előny már nem volt várható, miközben Aszad a megerősödése után épphogy kevésbé akart tárgyalni az ellenzékkel, és azzal az igénnyel lépett fel, hogy az egész Szíria felett megszerzi az ellenőrzést.
Márpedig Oroszország ezt nem tudta és nem is akarta vállalni. Ha Aszad mégis képes lenne rá egymaga, ám legyen, Moszkva érdekeivel nem volna ellentétes, de ha nem, akkor viszont még könnyebben hozható függő helyzetbe Oroszországtól. Ráadásul Szíria legértékesebb, legnagyobb lakosságot tömörítő területeit – a fővárost és a tengerparti sávot – Aszad jelenleg biztosabban uralja, mint fél éve.
Ez viszont elég lehet arra, amit Moszkva is szorgalmaz: Szíria föderalizálását. Ez elvileg Washingtonnak sem lenne ellenére és az EU-nak sem, Törökországnak viszont igen, hiszen minden bizonnyal a szíriai kurdok autonómiáját is jelentené. Nem véletlen, hogy Ankara nem szívesen látná a kurdokat a tárgyalóasztalnál.
Ugyanakkor a kivonulás mégsem egészen az, aminek látszik. Egyelőre az orosz légierő felét vonták ki a hmeimimi katonai bázisról, amelyet az orosz fél vett használatba Damaszkusz hozzájárulásával. A bázis 36 orosz katonai repülőgépéből tizenöt biztosan hazatért, kedden már le is szálltak Voronyezsben. A többi egyelőre maradt, és Moszkva az ismét megindult genfi béketárgyalások tette függővé további döntését. Ez Aszadra is nyomásgyakorlást jelent, bár Moszkva tagadja, hogy ezért jelentette volna be a kivonulást.
Erről Dmitrij Peszkov nyilatkozott, de az orosz elnöki szóvivő azt is megjegyezte, hogy egy újabb bevetés kizárólag az orosz elnök döntésétől függ. Damaszkuszon biztosan nem múlik, Aszad helyettese már kijelentette, hogy az oroszok szükség esetén visszatérnek. Sőt, azorosz védelmi miniszter helyettese, Nyikolaj Pankov szerint a részleges kivonulás után sem állnak le a légicsapások a terroristák állásai ellen.
Moszkva most ebben az új helyzetben várja John Kerry moszkvai vizitjét. Az amerikai külügyminiszter március 23. után – a genfi béketárgyalások újabb fordulójának végén – utazna Oroszországba, ismét jelezve, hogy Moszkva jól számolt, amikor Szíriában kereste a kitörési pontot a nemzetközi elszigeteltségből.
(Borítókép: Szíriából hazaérkező orosz pilóták egy légi támaszponton Krasznodar közelében, 2016. március 16-án. Fotó: AFP/Sergei Venyavsky)