Srebrenicában járva az embernek olyan érzése támad, mintha a volt Jugoszlávia, de akár az egész Balkán történelmének legnyomasztóbb fejezetei erre a néhány négyzetkilométerre összpontosulnának. Bosznia-Hercegovina keleti részén vagyunk, csak néhány zászló és a cirill feliratok utalnak arra, hogy ez a boszniai Szerb Köztársaság. A háború előtt a muszlimok voltak itt többségben, most nagyjából fele-fele az arány. Pontos adatok nincsenek.

A szerb határ csak félórányi autózásra van. Sokan átjárnak ide tankolni, mert a térség egyik legolcsóbb üzemanyagát Boszniában mérik. Körülbelül nyolcvan eurócentet kell fizetni egy literért. A két országot errefelé a Drina folyó választja el, ami most a hetek óta tartó áradások miatt olyan mogorva, mint aki félrenyelte a róla elnevezett cigaretta füstjét.

Ćamil Duraković, Srebrenica harminchét éves polgármestere vékony cigit szív. Komótosan rágyújt, nem kér engedélyt, de minek is kérne, itt ez teljesen megszokott dolog. Hülyeségnek tartja a szigorú magyar szabályozást. Szerinte ezt nem fentről kellene megmondani. Azt mondja, a demokrácia lényege az lenne, hogy ha egy szobában négyen ülnek, és a többség a füstre szavaz, akkor rá lehessen gyújtani.

1995 és 2005 között az Egyesült Államokban élt, kifogástalanul beszél angolul. 2012-ben választották polgármesterré, a szavazatok bő 47 százalékát kapta. Irodájában a volt Jugoszlávia súlyos örökségét és az új időket is lehet érezni. „Két éve korszerűsítettük a közvilágítást, és ingyenes az utcai wifi. Szeretnénk, ha Srebrenica digitális város lenne.”

Elképesztőnek tartja, hogy Milorad Dodik, a boszniai Szerb Köztársaság elnöke átadott egy kollégiumot Paléban, amit Radovan Karadžićról neveztek el. „Ez a politika 1995-ig vet vissza bennünket, de én előre nézek.” Duraković hisz Bosznia-Hercegovina jövőjében. Biztos abban, hogy a NATO katonai védelmet, az Európai Unió pedig közösséget nyújt az országnak.

Pedig az unióban is van épp elég baj. A brüsszeli terror a legolvasottabb szarajevói lap, a Dnevni avaz szerdai címlapjáról is kiszorította  Karadžićot. Igaz, belül egy negyvenoldalas melléklet taglalta a volt elnök és főparancsnok rémtetteit. A szerkesztők semmit sem bíztak a véletlenre. Egy agyonlőtt gyerek képével illusztrálták a „Karadžić a felelős 1600 szarajevói kiskorú haláláért!” című cikket.

A polgármester közeli munkatársa, Amir Kulaglić többszörös srebrenicai túlélő. Mozgássérült apját 1992 májusában ölték meg a csetnikek. A saját lakásából rángatták ki, átvitték a rendőrség szemközti épületébe, ahol dolgozott, és lelőtték. Tizenöt nappal később találták meg a holttestét, és a régi dzsámi kertjében temették el. Amir a közeli erdőbe menekült, és nyolc nap alatt, árkon-bokron át jutott el a majd' száz kilométerre lévő, biztonságos Tuzlába. Harminc embert, köztük gyerekeket és időseket öltek meg ekkor Srebrenicában. Nyolcvankét házat gyújtottak fel. Volt, aki a lakásában égett halálra.

Amir  Kulaglić  családja Tuzlában él, hétvégente látja őket. Ő visszatért Srebrenicába, mert idekötik az emlékek. Elhadarja, és az ujjain számolja a három évvel később lemészárolt családtagjait, barátait, de elcsuklik a hangja, sóhajt egyet. Aztán egyre szenvedélyesebben arról kezd beszélni, hogy a szerbek még mindig nem néztek szembe a gaztettekkel, ezért nincs katarzis. Lapítanak Belgrádban, nem mernek szembeszállni a néppel. Mert sok szerb csak legendának tartja a srebrenicai mészárlást, vagy eltúlzottnak a halálos áldozatok számát.

A várostól néhány kilométerre elterülő potočari emlékközpontban 8372 nevet véstek fel mostanáig.