Hogyan jutott ki Idomenibe?

A munkatársam keresett meg, hogy a Magyar Vöröskereszt orvosokat és gyerekorvosokat keres erre a küldetésre. Megkérdezett, hogy ki tudnék-e menni két hétre. Én pedig már nagyon rég óta terveztem valami hasonlót, ezért azonnal igent mondtam. A férjem mondta is, hogy ez a legjobb ajánlat, mert attól még nem félt, hogy Idomenibe megyek, de messzebbre azért már nem szeretné, ha mennék. Ez volt a legjobb szerződés, amit köthettünk. 

Milyen lehetőségeik voltak a táborban felállított központban?

Alapellátáshoz szükséges gyógyszereket vittünk magunkkal. Voltak nálunk antibiotikumok, láz- és fájdalomcsillapító szerek, hányás és hasmenés ellátásához szükséges gyógyszerek, kötszerek, infúzió stb. Ezeket a Magyar Vöröskereszt biztosította saját forrásból és adományokból, de a görögöktől is kaptunk gyógyszereket. A táborban egy sátorban láttuk el a betegeket, ezért sajnos nem volt például laborunk. Ellenben indokolt esetben be tudtuk küldeni a betegeket mentővel kórházba Kilkisbe.

Hogyan képzeljük el a sátrat, ahol dolgoztak?

Nagyjából 35 négyzetméteren dolgoztunk. Függönyökkel választottuk le a vizsgálóhelyiségeket, mert a muszlim embereknél is nagyon fontos, hogy nem láthatják mások a testüket. A sátorban volt egy előtér, itt várakozhattak, akiket később láttunk el.

Egyetlen tolmácsunk volt, Omár, aki beszélt angolul, görögül és arabul. Ha mentőre volt szükség, ő rendelte meg, ha a kórházzal szerettünk volna beszélni, arra is őt kértük meg. Sajnos kurdul nem tudott, így ha fordításra volt szükség, a várakozók közül kértünk meg valakit, hogy segítsen. Kurdul és arabul viszonylag sokan tudtak, Omar pedig arabról angolra fordított. Volt egy kommunikációs táblánk ábrákkal, azt is használtuk néha. Utasításokra is használtunk ábrát, tehát például

ha azt szerettem volna, hogy napi 3 alkalommal vegye be a gyógyszert, rajzoltam egy felkelő, egy delelő és egy lenyugvó napot, és rájuk mutogattam, ezt jól megértették.

Mire Omar odaért fordítani, csodálkozott, hogy már mindent tudnak.

Emellett kifejlesztettünk egy jelrendszert, hogy ki tudjuk kérdezni a betegeket, ha Omar éppen nem ért rá. Ő egyszerre két helyen volt, mert párhuzamosan folyt a gyermek- és a felnőtt rendelés.

Ezt a jelrendszert hogyan képzeljük el?

Például rámutattunk a gyerekre és soroltuk, hogy Ali, Ahmed, Abdul stb. Aztán a szülő ebből rájött, hogy a gyerek nevére vagyunk kíváncsiak. A köhögést leutánoztuk, a hasfájást megmutattuk stb. Ez a módszer egészen jól működött. Egy idő után néhány tünetnek automatikusan megtanultuk az arab nevét.

Mennyire tudták fenntartani a sátorban a higiéniás körülményeket?

A rendes egészségügyben nálunk is vannak úgynevezett félsteril műtők. Ez azt jelenti, hogy nem az egész környezet steril, hanem az a terület, ahol a konkrét ellátás történik. Volt például egy gyerek, akinek össze kellett varrni a sérülését, itt arra figyeltünk, hogy a keze, és amivel a keze érintkezik, valamint az eszközök sterilek legyenek. Antibiotikum-védelemben dolgoztunk, és ha szükséges volt, tetanusz-injekciókat adtunk. A lényeg az volt, hogy fertőzésmentesen láthassunk el mindenkit. Az említett kisgyerek kontrollra visszajött, és nagyon szépen gyógyult a sebe, gyulladás és fertőzés nélkül.

Sok volt az ehhez hasonló sérülés?

Nem. Jóval több volt a légiúti és a gyomor- és bélrendszeri fertőzés. Néhány ehhez hasonló sérülés volt gyerekeken, de ezek se voltak súlyosak.

Hogy tudták ellátni a betegeket? Magyarországon hozzáférhető vagy kideríthető a betegek kórtörténete. A menekülttáborban mennyire volt idejük kikérdezni azokat, akik segítséget kértek Önöktől?

Nem nagyon volt lehetőség a panaszok kikérdezésén túl anamnézis felvételére. De aki krónikus beteg volt, az általában magától mondta, hogy milyen betegsége van.

Ezek milyen betegségek voltak?

Többnyire ritka betegségek, amikről az illető tudott is. Eleve úgy jött oda, hogy ezt említette. Volt egy beteg, aki favizmusban szenvedett, vagyis bizonyos hüvelyesek fogyasztásakor vérszegénység léphet fel nála. De nem ilyen panaszokkal jött. Rajta kívül epilepsziás betegekkel és cukorbeteggel is találkoztunk.

Utóbbi beteget hogyan tudták ellátni?

Ez a cukorbeteg férfi Nepálból érkezett, és csak nepáliul beszélt. Nagyon nehéz helyzetben voltunk vele, mert nehéz volt vele kommunikálni. Tízszeres vércukorértéket mértünk nála. Inzulin nélkül nem tehettünk mást, minthogy infúziót adtunk neki, majd mentővel beküldtük a kórházba. Másnap visszajött 30-as vércukorral. Felhívtuk a kórházat, miért nem tartották bent, és állították be a cukrát. Ott viszont azt mondták, hogy volt nála inzulin. Kiderült, hogy tényleg volt nála egy inzulin adagoló, de nem tudta, hogyan kell használni. Senki nem magyarázta el neki. A csapattársaim nepáli nyelvű tájékoztatót töltöttek le neki és próbáltak segíteni.

Ezek szerint nem Nepálban diagnosztizálták nála a cukorbetegséget.

Nem, valahol az úton. Ő egyébként visszajáró betegünk volt, mert a lábán is keletkeztek sérülések azáltal, hogy a diabéteszes neuropáthia miatt alig érez fájdalmat lábában. Egyszer úgy jött vissza, hogy hólyagosra égett a bőre a lábán, mert nem vette észre, hogy túl közel ült a tűzhöz.

Ilyen helyzetekben mennyire volt lehetőség a többi, a táborban dolgozó stábtól segítséget, adott esetben gyógyszereket kérni? Mennyire segítettek a görög kórházak és mentősök? (Idomeniben Zsófiáékkal együtt ott volt az Orvosok Határok Nélkül [MSF], a görög Praxis és a Medicine du Monde orvosi stábja is.)

Általában, amikor lehetett, segítettük egymást. Amikor ez a beteg érkezett, akkor erre nem volt lehetőség, mert éppen csak mi dolgoztunk. A görögök is nagyon segítőkészek voltak. A gyógyszertárban adtak nekünk vényköteles gyógyszereket is, mert a Vöröskeresztnek kértük ezeket. A kórházak gyakran már másnap visszaküldték a betegeket a táborba, azzal, hogy milyen gyógyszereket kell nekik adni a táborban. Gyógyszert nem adtak velük.

Mennyire volt jellemző az, hogy a beteg tájékozottak voltak? A gyerekek mekkora része volt beoltva?

Általánosan jellemző a beoltottság. Nem is volt semmilyen olyan járvány, vagy megbetegedés, ami ellen védőoltások vannak. Egyszer referált nekünk egy esetet az MSF, amiben rubeolára gyanakodtak, de később kiderült, hogy ez sem az volt. Az volt a tapasztalatom, hogy akikkel találkoztam, elég jó ellátást ismerhettek meg az induló országukban, amíg erre lehetőségük volt. 

Mit tapasztalt, kiknek volt ismerősebb ez a fajta orvosi környezet?

Szerintem ebben nem volt különbség afgánok, szírek vagy mások között. Akikkel mi találkoztunk, tudták, hogyan néz ki az orvosi vizsgálat, mit kell csinálniuk.

Adódtak olyan nehezen kezelhető helyzetek, amit a kulturális különbségek okoztak? Gondolok itt arra, hogy a muszlim világban a férfiak egy része nem hagyja, hogy egy női orvos lássa el.

Ezzel egyáltalán nem találkoztam. Emellett orvosi minimum, hogy a betegeket csak annyira vetkőztessük le, amennyire az az ellátásukhoz feltétlenül szükséges. Az idősebb muszlim nőknél figyelni kellett a kendőre, valamint a tolmácsunknak ki kellett mennie a vizsgálat ideje alatt, mert férfi volt. De különösebb nehézségeink nem voltak. Egyedül az tűnt fel, hogy a vérre érzékenyebben reagáltak, mint mi szoktunk.

Milyenek voltak a leggyakoribb fertőzések? Kapcsolatban voltak ezek a meneküléssel és a táborig megtett úttal?

Többnyire igen. Amíg mi kint voltunk Idomeniben, végig szakadt az eső. A sátortábor jó része vízben állt, szinte úszott a sárban. A légúti fertőzések nagy része is ebből következett. Néhány gyereknél tüdőgyulladással is találkoztunk. A gasztrointesztinális fertőzések esetében a kézmosási és tisztálkodási lehetőség hiánya okozhatta a megbetegedéseket. Ugyanígy sokszor találtunk rühös, tetves embereket, minden életkorban.

Mennyire tapasztalták azt, amire az Egészségügyi Világszervezet még tavaly figyelmeztetett, hogy a migránsok között több ritka betegség lehet, és több a hepatitiszes vagy a HIV-fertőzött beteg?

Egy alkalommal referált nekünk az MSF egy hepatitiszes beteget, de mással nem találkoztunk. Inkább egyszerűbb betegségekkel jöttek. Sokszor azt éreztük, és ezt a többi ellátó is mondta, hogy

ezeknek az embereknek az volt a fontos, hogy valaki végre törődik velük. 

Mennyire volt idő arra, hogy meghallgassák az emberek történeteit, megismerjék a körülményeket, amik miatt elindultak?

Nekem szinte semennyi. Körülbelül 8 órás műszakokban voltunk, az első 8-tól 16 óráig tartott, a második délután 4-től este 11-ig, majd egy 11-től 8-ig. Én úgy dolgoztam végig ezeket a 7-9 órákat, hogy összesen 10 percet pihentem az egész alatt. Minél több beteget akartam ellátni, ezért úgy gondoltam, hogy a beszélgetés kevésbé fér bele. Apróbb történeteket elmeséltek, például azt, hogy mennyit gyalogoltak az elmúlt napokban, de ezt is azért, hogy megértsem, miért fáj a gyerek lába.

Mennyit látott a táborból?

A sátrunkhoz át kellett gyalogolni a sátrak között. Igazából a tábor már jóval a kijelölt bejárat előtt elkezdődött, már az odavezető úton is mindenhol sátrak voltak. De az autóúton lévő benzinkutaknál is kisebb táborokat vertek az emberek. Néha 30-40 perc volt, míg bejutottunk a a helyünkre, mert az egyetlen bejáratot eltorlaszolták. Maga a tábor képe borzasztó volt: tocsogott a sárban. Folyamatosan esett az eső, feljött a talajvíz is. Nagyon rosszak voltak a higiéniás körülmények.

Milyen volt a kapcsolatuk a görög hatóságokkal?

Szinte semmilyen. Ők nem kértek tőlünk, mi nem kértünk tőlük semmit. Kicsit messzebb volt egy rendőr, aki irányította a forgalmat. Bent a sátortábor elején pedig 3-4 lerácsozott csapatszállító busz állt. Azt nem tudom, hogy ők pontosan mit csináltak ott. Egy alkalommal, amikor tömegverekedés tört ki, ők nem avatkoztak bele. Gondolom, valamilyen biztonsági funkciót láttak el.

Hogyan tört ki ez a tömegverekedés?

A sátorban dolgozva hallottuk, hogy ünnepelnek valamit. Ekkor már tudtuk, hogy ebből tuti balhé lesz, mert sejtettük, hogy előkerül az alkohol (némely muszlim is fogyaszt alkoholt), utána pedig az indulatok is elszabadulhatnak. Amikor a verekedésről hallottunk, megfordult a fejünkben, hogy evakuálunk, de végül erre nem került sor, minket nem támadtak meg. Elláttuk a sérülteket, akiket ezután hoztak hozzánk. A legjobban egy német önkéntes sérült meg, de őt is azok hozták be, akik megverték. Nagyon sajnálták, hogy ezt tették, bocsánatot kértek az illetőtől.

Pont abban a hétben volt Idomeniben, amikor a migránsok betörték a kaput, és át akartak kelni a közeli folyón. Hogyan tapasztalták ezt meg?

Előző nap már tudtuk, hogy erre készülnek többen. Láttuk, ahogy a szervezők papírfecniket osztogatnak a táborban a tervvel. Meg is próbáltuk bemondatni arabul a hangosbemondóban, hogy nem tartjuk jó ötletnek a folyón való átkelést. Mi próbáltuk megakadályozni, de nem igazán sikerült.

Volt, akit ezután kellett ellátniuk?

Igen. Néhányan bejöttek csuromvizesen, de ők el is mondták, hogy ott voltak a folyóban. 

Mennyire lehetett kiszúrni a szervezőket a tömegben?

Nem volt időnk a táborban járkálni, mert folyamatosan dolgoztunk. Csak az oda- és visszúton voltunk a sátrunkon kívül. Mi egyébként Szalonikiben laktunk, amit viszonylag kevés időnk volt felfedezni. A műszakbeosztások mellett pihenőnapjaink is voltak azért.

Visszamenne még egyszer a görög–macedón határra?

Igen, de kérdéses, hogy lesz-e erre lehetőségem.

A Magyar Vöröskeresztnek támogatásra lenne szüksége, hogy még egy küldetést indíthasson Idomenibe. Bármi jól jön nekik, a gyógyszer- és a pénzadományok is, de annak is örülnek, ha ápolók vagy orvosok jelentkeznek náluk. 

A másik probléma az, hogy bár a munkahelyemen nagyon rendesek voltak, hogy elengedtek erre a két hétre, ezt nem kérhetem tőlük ismét. Nem eshetek ki akármikor, ezért kérdéses, hogy visszajutok-e.