Tulajdonképpen nem is annyira meglepő, hogy egy mezőgazdasági régió legnagyobb városában a lovaglás iránt is érdeklődnek, mi pedig szégyenszemre lósport-szakújságíró nélkül vágtunk bele a terepmunkába. Ráadásul az is kiderült, hogy élénk a kapcsolattartás a horvát keleti végek: Szlavónia és horvát Baranya, valamint a mi Baranyánk illetve Vajdaság,  Szerbia északi tartománya között. Az ultra-vezér Ivica Polih elmondta, hogy úgy 4-5 évvel ezelőttig rendszeresen járt az immár önálló Szerbiához tartozó szabadkai lóversenypályára, főképp ügetőversenyeket nézni. Csupán azért hagyott fel ezekkel a látogatásokkal, mert az ottani lovas barátja meghalt.

Emellett fiatal korában kézilabdázott és gyakran játszottak két pécsi csapattal: az egykori pécsi kesztyűs bőrgyárosokkal és a bányászokkal.

A meccsek utáni barátkozás legalább olyan fontos volt, mint maga a kézizés.

Mindegy, hogy mi játszottunk Pécsen, vagy ők Eszéken: a lényeg, hogy soha, senki se ment szomjasan haza!

Azt is megtudtuk, hogy a Kohorta ultrái között a helybéli magyar kisebbségből is vannak tagok, valamint, hogy a szurkolás mellett bicajtúrákat is szerveznek. Ilyenkor megkoszorúzzák a környező falvakban a kilencvenes évek függetlenségi háborújában, a Honvédő Háborúban elesettek emlékműveit. Többek között a súlyos háborús veszteséget elszenvedett, magyarlakta Szentlászlóra is el szoktak tekerni.

A városi stadionon elhelyezett emléktábla alatt pedig évente kétszer, a Kohorta születésnapján és halottak napján a klubszíneknek megfelelően kék és fehér mécseseket gyújtanak a harcokban elesett egykori labdarúgók és szurkolók emléke előtt adózva.

A tősgyökeres lokálpatrióták magukat esekereknek hívják. A fociklub marketingigazgatója, a magyar felmenőkkel is bíró Alen Nađsombat elmesélte, hogy még az ő nagyanyja is a magyar és sváb hatásnak köszönhető, sok-sok német és magyar jövevényszóval tarkított helyi horvát dialektust, az esekert beszélte. A városközpont arculatán is érezhető a Monarchia hangulata.

A beszélgetések során kivétel nélkül azt éreztük, hogy a kötelező udvariasságon felül is rokonszenveznek velünk, magyarokkal. Egyrészt, mivel Szlavónia, Horvátország keleti része gazdaságilag leszakadt a fővárostól és a Zágrábot övező észak-nyugati országrésztől, valamint a turizmusból prosperáló tengerparttól. Ezért az egykori közös hazánkra, az Osztrák-Magyar Monarchiára, mint az aranykorra nosztalgikusan gondolnak. Másrészt, még élénken él mindenki emlékezetében, hogy a súlyos harcokat elszenvedett régióból elmenekültek bő két évtizeddel ezelőtt oltalomra leltek Magyarország elsősorban déli, szomszédos településein. Pécsre, Harkányra, stb. teljes iskolákat menekítettek át, a diákokat és a tanári kart is beleértve.