Ha azt mondom, új elnököt választott egy sziget, ami huszonegynéhány, döntően karibi és latin-amerikai országgal ápol diplomáciai kapcsolatokat, nem kapja fel a fejét az átlagolvasó. De ha ugyanez az ország a világ 20 legerősebb gazdasága között van és elektronikai világnagyhatalom, ráadásul a legnagyobb szálka Kína szemében, érdemes végiggondolni, mit jelent, ha Tajvanon a függetlenség felé húzó párt kerül hatalomra, 90 év után először megverve a Kuomintangot.
Azért szavaztam rá, mert ő jelenti Tajvan jövőjét. Olyan kérdésekkel foglalkozik, amikkel az előző elnök nem volt hajlandó
– meséli egy középkorú férfi, aki szabadnapot vett ki, hogy az első női tajvani elnök, a januárban megválasztott Caj Ing-ven hivatalos beiktatásán részt vehessen. Az itteni demokrácia nem különösebben öreg: Tajvan úgy ült egészen 1971-es kizárásáig az ENSZ Biztonsági Tanácsában, hogy egypártrendszer, Csang Kaj-sek katonai uralma volt érvényben.
A kilencvenes években választott először közvetlenül elnököt a nép, de Csang pártját, a Kuomintangot 2016-ban váltották le először a törvényhozásban 1928 óta. Megnéztük a hatalomátvételt.
„Ne zavard köreimet” – Kína fagyos fintora már a repülőúton érződik: a tajvani légitársaság gépei a nagy testvér légterét kikerülve repülnek Európa felé, akár többórás plusz utat megtéve. A két ország azóta működik párhuzamosan, hogy Csang Kaj-sek még Mao Ce-tung elől a szigetre menekült a magát azóta is hivatalosan így nevező Kínai Köztársasággal, miután a szárazföldön a Kínai Népköztársaság győzött.
A két egymással konkuráló Kína (melyek közül Tajvan persze Amerika támogatása nélkül a legjobb esetben nagyjából annyira lehetne független, mint Hongkong) viszonyában hatalmas, és tipikusan ázsiai előrelépés az 1992-es konszenzusnak nevezett megállapodás. A felek azt mondták ki, hogy egy Kína van, de ezt mindenki úgy értelmezi, ahogy szeretné. Caj Ing-ven megválasztásakor azért fagyott meg a levegő, mert felvetette annak a lehetőségét, hogy felrúgja a status quót. (Caj pártja, a DPP már adott elnököt Tajvannak Csen Suj-pien személyében 2000 és 2008 között, de a párt most először szerzett többséget a parlamentben).
Miközben a világsajtó tűkön ülve várta az új elnök beiktatási beszédét, hátha odaszól Kínának, hogy a Dél-kínai-tenger adja a másikat, a ceremónia legérdekesebb része az volt, hogy élőben kiderült: az átlag tajvanit csak takaréklángon érdeklik a szoros-közi, vagyis kínai-tajvani kapcsolatok. A beszéd legnagyobb üdvrivalgást kiváltó részei a gazdaságélénkítésről, szociális és igazságügyi reformról, az elöregedő lakosságnak szóló nyugdíjtervekről szóltak. Az 1992-es konszenzust a vége felé, és csak nagyon óvatosan említette meg Caj. Gyakorlatilag úgy fogalmazott, ahogy eddig: elismeri a történelmi tényt, hogy folytak bizonyos egyeztetések, melyeken születtek megegyezések, de elsősorban a tajvani alkotmányhoz, és nem ezekhez köti magát.
Azért különösen érdekes mindez, mert Caj pártja, a DPP éppen abból kovácsolt politikai tőkét, hogy az előző, Kuomintang-párti elnök Ma Jing-csiu túl közel merészkedett Kínához. Hszi Csinping kínai elnök és Ma tavalyi, 80 másodpercen át tartó kézfogása akár egy gyönyörű barátság kezdete lehetett volna. Ma elnöksége alatt Kína és Tajvan között enyhült a viszony, érezhetően felpezsdültek a turisztikai és gazdasági kapcsolatok: tavaly több mint 4 millió turista látogatott Tajvanra Kínából. Ma Jing-csiu, aki 2008-ban lett Tajvan elnöke, majd 2012-ben választották újra, több mint 20 egyezményt írt alá Kínával, a szoros-közi kereskedelem ezalatt másfélszeresére nőtt.
Hiába a gazdasági növekedés érdekli a legjobban az embereket (a felmérések szerint a szoros-közi viszony a negyedik legfontosabb téma csak a lakosság körében), a halk szavú, két macskájával élő, Londonban doktorált jogász Caj legfontosabb feladata a kampányban az volt, hogy finomítson pártja keményvonalas függetlenségpárti (az egy Kína-elvet felrúgni készülő) álláspontján. Erőfeszítései gyümölcseként biztos győzelmet húzott be, cserébe megörökölte a Kínával ápolt kapcsolat vékony jegét. Kína már korábban világossá tette: szerintük már előre Cajt terheli a felelősség bármilyen esetleges krízisért, ami a két ország között kitörhet.
Caj patikamérlegen kimért beiktatási beszédéből sugárzott, hogy minden erejével keresi a kompromisszumot a két oldalról ránehezedő nyomás közt: Kínának nem meri azt mondani, hogy felrúgja a konszenzust, míg otthon arra törekszik, azt hallják ki a beszédéből, hogy nem tartja magára nézve feltétlenül kötelező érvényűnek. De hangsúlyozta azt is, a múltba nézés helyett a pozitív párbeszéd híve. Peking első körben szűkszavúan annyit reagált a beiktatásra, hogy nem enged a nemzeti és területi egységéből. Kína a háttérben minden erejével azon van, hogy elszigetelje Tajvant a világ többi részétől – máig szakadár tartományként tekint rá. (Kína állandó fenyegetését Amerika háttértámogatása ellensúlyozza.)
A beszéd másik fontos üzenete éppen ezért az volt, amivel Tajvan megállás nélkül kampányol minden elérhető nemzetközi fórumon: Ázsia egyik legdemokratikusabb országaként, a béke, a fenntartható fejlődés és környezetvédelem bajnokaként szeretik bemutatni magukat, és rengeteg erőfeszítést tesznek, hogy a nagy nemzetközi szervezetek közelében megvessék a lábukat. Jelenleg a tajvani export majdnem harmada Kínába megy, ezért merült fel, hogy fontos az Amerikával, az Európai Unióval és Délkelet-Ázsiával ápolt kapcsolatok elmélyítése.
A parádén az összegyűlt tömeg önfeledten ünnepelt: az énekesekkel, zenével, katonai felvonulással és jelmezes történelmi színielőadással megspékelt előadást a nemzeti egységre hegyezték ki, nem az őslakosok elnyomására vagy a fehérterrorra. Caj már törheti a fejét, hogy nyesse vissza pártja keményvonalas függetlenségpárti szárnyát, de úgy tűnik, ő maga tisztában van vele: csak finoman tudja kitapogatózni, Kína mekkora mozgásteret szán az új vezetésnek. Utána pedig a nép feladata eldönteni, mit akar:
Nem egy vezető tesz naggyá egy országot, hanem a nép közös erőfeszítése. Minden polgártársamat arra bíztatok, viselje vállán az ország sorsát
– fogalmazott, kiemelve, hogy fő célkitűzése az is, hogy az ellenzékkel konzultálva, konszenzust keresve vezesse az országot. Egy biztos: azzal máris történelmet írt, hogy Ázsiában ő az első nő, aki úgy lett egy ország vezetője, hogy nem egy politikusdinasztiából önállósította magát, hanem saját jogán küzdötte ki magának az elnöki széket.
(Borítókép: Tajvan, 2016. május 20. Tyrone Siu / Reuters)