Már fél órája döcögtem a földúton lekapcsolt lámpákkal, amikor egy rendőrautó kontúrja rajzolódott ki előttem a hajnali félhomályban. Fékeztem, mire a féklámpák olyan éles vörös fénnyel lobbantották be a bokrokat, hogy akár kiabálhattam volna: Jó reggelt biztos úr, a lezárt menekülttáborba szeretnék beszökni, jó irányba haladok?
Mire számítottam? A görög rendőrség 400 rohamrendőrrel és további egyenruhások százaival zárta le a környéket, hogy a nyilvánosság kizárásával számolhassa fel a menekülttábort a görög–macedón határon.
Idomeni már csak a híre miatt is érzékeny terepnek számít: a tábor az európai menekültpolitika kudarcának jelképévé vált. Idomeni hivatalosan nem is tábor.
A menekültek akkor kezdtek feltorlódni a határon, amikor Európán végigsöpört a határlezárási dominó, és váratlanul Macedónia sem engedte tovább az embereket. Akik persze csak áramlottak folyamatosan, feltorlódtak a kietlen mezőt átszelő vasúti síneken, és várták, hogy továbbmehessenek. A várakozás hónapokra nyúlt, és télre már 12 ezer ember élt sárban, nélkülözésben, a menekültszervezetek által fenntartott törékeny rendszerben. A helyszínen voltunk, amikor állandósultak a tüntetések, és a kétségbeesett táborlakók megrohamozták a határt.
A helyzetet azóta sem sikerült megoldani, mindenesetre május végén a görög kormány váratlanul úgy döntött, hogy egy gyors rendőrségi rohammal felszámolja a határ szögesdrót kerítésének feszülő nyomortelepet. Senki sem tudta, milyen nagyobb terv része az akció, de az is nyilvánvaló volt, hogy a görög vezetés nem is akarja tudatni a világgal a részleteket. A terv legfontosabb eleme ezért nem az emberek elhelyezése, hanem a média kizárása volt. A görög rendőrség hatalmas apparátust mozdított meg, hogy meghitt magányában tehesse meg a menekültekkel, amire a parancsa szólt. Eddig a visszatekintés.
A jelenben azonban hirtelen szánni valóan naivnak gondoltam tervemet: ideutazom, és testközelből mutatom meg a szupertitkos hadműveletet?
A rendőrautó körül semmi nem mozdult, én pedig torkomban dobogó szívvel latolgattam a lehetőségeket. Negyedóra múlva be kellett látnom, hogy a lapítás nem megoldás, két óra múlva kel a nap, akkor úgyis észrevesznek. Lassan tolatni kezdtem, miközben a tolatólámpák úgy világították be a bokrokat, mint valami tűzijáték.
A kanyar után állt vissza a pulzusom. A rendőrök valószínűleg aludtak, ami hajnali 3 órakor végül is érthető. Az autót leraktam az utolsó faluban, és nekivágtam a cuppogós mezőknek, pont úgy, ahogy a menekültektől tanultam, amikor a magyar zöldhatáron szöktünk át: kézben a Google Mapsszel.
Pirkadtkor pillantottam meg az első, sárba taposott pokrócot. Nemsokára összedőlt sátrak, eldobált ruhák közt gyalogoltam, és háromórányi lopakodás után váratlanul ott álltam a síneken. A helyzet ismerős volt decemberről, csak az összkép lett nyomasztóbb.
Sátrak álltak, ameddig a szem ellátott, de semmi nem mozdult. A sátrak közt bokáig álltak az eldobált ruhák, pokrócok, plüssjátékok, cipők és táskák. Néhány sátor ajtaja nyitva volt: benn matracok sorakoztak, végükön összehajtott hálózsákokkal, valahonnan guberált fapolcon edények álltak, a sarokban egy megfeketedett benzinfőző. A lakók sehol.
Mintha egy random Tarkovszkij-film díszletébe keveredtem volna. A nyomasztó hangulatot fokozta, amikor a hajnali fényben egy hátizsákos csoportot pillantottam meg, amint a kiégett vasúti kocsik takarásában elosont, éppen a velem ellentétes irányban.
Ez volt a tábor kilakoltatásának második napja. Lehet, hogy a rendőrség egyetlen nap alatt lezavarta az akciót?
Végül olajos füstöt vettem észre az egykor népes UNHCR-sátrak felett. Egy férfi és három kendős nő ült megroggyant kerti székeken, lábaiknál gyümölcsös láda égett. Egykedvűen fogadták érkezésem, még akkor is, amikor elmondtam, újságíró vagyok.
„Vigyázni kell, a rendőrök itt vannak mindenütt” – mondta és mutogatta az iraki férfi, amikor melléjük guggoltam. „Ma visznek el minket, délután háromkor” – válaszolta aztán, nagyjából annyira izgatottan, mint akit a mindennapos ingázásáról kérdezik. Az asszonyok rám sem néztek, a tűzbe bámultak szótlanul.
Nyoma sem volt a fél éve tapasztalt hangulatnak, amikor az újságíró úgy érezhette magát Idomeniben, mint egy csodás erővel felruházott égi hatalom küldötte. Akkor mindenki az újságírókkal akart beszélni, pózoltak, ha felemeltem a kamerát, és egy rövid kérdésre is készségesen meséltek a menekülésükről, a terveikről, a korábbi életükről.
Az iraki férfi dekoncentráltan bólogatott, amikor beszökésem rövid történetével próbáltam felkelteni az érdeklődését. Annyit sikerült kihúznom belőle, hogy minden sátor kapott egy időpontot, nekik ma kell beszállniuk a buszba, de vannak, akiket holnapra osztottak be.
A síneken, a sátrak takarásában osontam tovább. A töltés másik oldaláról egy férfi integetett, aztán eltűnt a szemem elől, hogy váratlanul az egyik sátor mögül toppanjon elém. Olyan érdeklődéssel fogadta, hogy újságíró vagyok, mintha azt mondtam volna, a kedvenc színem a kék.
„Van cigid?” – válaszolta egy halom ruhán taposva, számomra pedig kezdett körvonalazódni, milyen lenne az élet az atomháború után.
Cigim nem volt, de azért angol–spanyol keveréknyelven elmondta, hogy pakisztáni, öt hónapja van Idomeniben, mert Spanyolországba szeretne menni. Miért oda? Ott élt évekig, ám hazautazott apja temetésére, és többet nem engedték vissza. „Holnap 11 és dél közt kell beszállnom a buszba” – tette hozzá apatikusan. És nem próbál erővel itt maradni? „Nem. Az athéni táborba visznek. Ott is vannak embercsempészek, majd azokkal akarok átjutni.”
De akkor miért maradt itt Idomeniben? – mutattam körbe az apokaliptikus tájon.
Azok maradtak Idomeniben, akik reménykedtek. Azt hittük, hogy újra kinyitják a határt, és megint lehet menni Európába.
A beletörődés, az illúziók elvesztésének hangulata lebegett az egész tábor felett. Az iráni férfit saját kertes házának tornácán találtam. A takarókból varrt kerítés mögött láthatóan hosszabb életre rendezkedett be. Nagy sátrát egyik oldalról pokróccal, másik oldalról gyékénnyel borította. A kertben fatüzelésű főzőn teát forralt, a felesége mosogatott. Még ponyvákkal körülvett fürdőjük is volt. Az úr leültetett, mintha a saját házában volna, de aztán a legnagyobb természetességgel mesélte, hogy aznap ők is buszra szállnak, hogy egy Szaloniki melletti táborba kerüljenek.
„Visszamegy Iránba?” – kérdeztem, de a férfi a fejét rázta, majd levette a sapkáját. „Megvertek a börtönben, itt a seb – mondta, aztán kinyitotta a száját. – Kiverték a fogaim. A rezsim megkínzott. Nem mehetek haza.”
Mi lesz velük ezután? Úgy tűnt, mintha ezzel a kérdéssel egyik táborlakó sem foglalkozna. A hazájában megkínzott iráni csendesen integetett a kerítése mögül, amikor elindultam a legforróbb zóna felé, a dupla szögesdrót mellé épített sátrakhoz.
Útközben magamra terítettem egy sátor előtt heverő, szürke pokrócot, ahogy ellestem a pakisztániaktól, és ennek takarásában fotóztam a reménytelen tájat.
A sínek túloldalán egyre több fekete egyenruhást láttam, úgyhogy a több száz fős befogadóképességű, de teljesen üres ENSZ-es sátrak felé kerültem. Sajnos a világszervezet fehér sátrai erősen visszaverték a napfényt, és ez lett a vesztem.
Egy tétován álldogáló arab férfit fotóztam, de a minden irányból zuhogó fehér fények kiégették a képet. A fénymérővel babráltam, amikor három férfi lépett ki a sarok mögül. Elhaladtak mellettem, aztán az egyik visszafordult. Fekete hajú, gyűrött inges alak volt, és épp megpróbáltam kideríteni, melyik országból jött, amikor erre mindenkinél egzaktabb választ adott. Megmutatta a rendőrigazolványát.
Kivették a kezemből a gépet, kicsit ordítoztak velem, majd körbefogtak, és határozottan a tábor túlsó széle felé tereltek. Útközben a szokásos dramaturgia zajlott.
Nagy bajba kerültél!
– ismételgették, én pedig azt firtattam barátságos hangnemben, hogy milyen szabályt hágtam át, és milyen alapon visznek el. Ők erre azzal jöttek, hogy eszerint kétségbe vonom munkájuk jogosságát, azaz nevetségessé akarom tenni a őket. Amire én, hogy tevékenységük magas profizmusra vall, és éppen ennek fényében kérdezem, hogy letartóztatás zajlik-e, és ha igen, milyen vétség okán.
Elfogásom annyiban segítette a munkámat, hogy a civil ruhás csoport végigvezetett a teljes rendőrségi állományon. Ekkor lett nyilvánvaló, hogy milyen erőket mozgatott meg a görög kormány: rohamrendőrök százai, rabomobilok és terepjárók álltak az út mentén kilométereken át. A levegőben helikopter csattogott. A helyzet egyre szürreálisabbnak tűnt.
A rendőrségi procedúra hosszadalmas és érdektelen volt. Hangulatom a tábor átlagát hozta, igaz, más okból: ekkor már 26 órája voltam ébren. A következő, amire emlékszem, hogy felkeltenek a padról, és nekivágok a mezőnek, hogy eljussak a távoli faluban hagyott autómig. És itt jött a fordulat.
A mezőn kisebb-nagyobb csoportok vándoroltak. 50-60 ember alakja mozgott a hőségben remegő tájon. Vonulásuk vidám, kirándulós hangulatot árasztott a pipacsokkal teli mezőn. Legalábbis addig, amíg közelebb érve nem lett nyilvánvaló, hogy a kirándulók nehéz csomagok alatt görnyednek, és tikkadt, riadt gyerekeket vonszolnak maguk után.
„Afgánok vagyunk” – válaszolta hunyorogva a srác egy terebélyes fa árnyékában. Körülötte bágyadtan heverésztek társai. „Ma reggel jöttünk Idomeniből. Ott mindenkit zárt táborba visznek, mi pedig szeretnénk tovább menni” – magyarázták.
Bár úgy tudtam, hogy a táborok nem zártak, és biztosítanak vizet, áramot, és némelyiket fedett helyen, ipari épületekben rendezték be, csak a vállukat vonogatták. Ugyanígy reagált később egy szír család, és két pakisztáni fiú is. Érezhető volt, hogy egyszerűen csak nem bíznak a rendszerben.
Végül egy pusztában vándorló csoportot kísérve sokkoló látvány tárult elém. Egy útszéli benzinkút, amelynek teljes területét sátrak borították. Gyerekek rohangásztak, a felnőttek beszélgettek, a sátrakat igazgatták, főztek. És a legszürreálisabb: a rögtönzött telep szélén rendőrök csevegtek a menekültekkel, mintha tőlük öt kilométerre nem az ő szervezetük folytatna razziát.
Mi a magyarázat?
Szaloniki felé autózva kénytelen voltam erősen a fékbe taposni. Húsz kilométerre Idomenitől újabb, még az eddiginél is nagyobb menekülttábort pillantottam meg egy benzinkúton.
„Márciusban jelent meg itt az első család, akik a rossz körülmények elől jöttek el Idomeniből – magyarázta az angolul remekül beszélő szír egyetemista. – Mi nem sokkal később érkeztünk. Mostanra már 1500-an vagyunk itt.”
A hangulat olyan volt, mintha 2015 májusában, még a krízis lelkesült szakaszában járnánk. A benzinkútként nem üzemelő állomáson csak az étterem működött, de az teljes fordulatszámon. Folyamatosan vásárolták az egytálételeket, az asztaloknál úgy kávéztak, mintha Damaszkuszban volnánk, egy arab fiú falafelt gyártott, amihez odakinn két szír sütötte a lepényeket.
Ha nem látom, nem hiszem el: a rendőr, ugyanabban az uniformisban, amiben kicsit arrébb a menekülteket terelik buszokba, egy arab gyerek kezét fogva állt sorba ebédért. A fejemet kapdostam akkor is, amikor körbevezettek, hogy megmutassák, hol van az illegális tábor óvodája, női foglalkoztatója, zuhanyzórészlege és kórháza.
Visszasodródtam volna az időben? Miért számolták fel Idomenit, ha közben hagyják, hogy újabb táborok épüljenek ki?
Magyarázat nincs. Egy joviális küllemű szír férfiét kérdeztem a helyzetről, de csak annyit tudott mondani: „Mi két hónapja vagyunk itt. Hogy jó-e itt? Jó, mert nem lőnek le, mint otthon.” A férfi hangja váratlanul élessé vált. „De ennyit tudok mondani. Itt vagyok a feleségemmel és a két gyerekemmel. Már majdnem minden pénzünk elfogyott. Ha lehet, megfizetnék egy embercsempészt, hogy juttasson be minket Európába. Itt csak ígérgetnek, hogy várjunk egy hónapot, kettőt. De közben itt mindenki egyre idegesebb lesz.
Az emberek úgy érzik, hülyének nézik őket. És ha minket hülyének néznek, akkor előbb utóbb hülyeséget fogunk csinálni.
Mérnök vagyok, dolgozni szeretnék. De ha nincs más választásom, akkor nem mindegy? Bármit megteszek. A halál elől jöttünk el, annál rosszabb úgysem jöhet.”