Harcedzett, a szír háborúból hazatért katonák ültek velem szemben, és ők is, én is feszengtünk. A három veterán azért, mert nem érezték magukat komfortosan a lakás díszeként funkcionáló kanapén ülve. Én pedig nem értettem, hogy az Iszlám Állammal is összecsapó katonák miért nem a harctéri élményeikről sztoriznak.
Iránban voltunk, ahol nem volt könnyű Szíriában szolgált katonákkal találkoznom. Irán ugyanis nem szívesen teszi a kirakatba, hogy katonákat küld Aszad diktatúrájának megsegítésére. Miután nagy nehezen sikerült három olyan katonát is találnom, akik hajlandók voltak beszélni az átéltekről, nem vallásilag túlfűtött szólamokra voltam kíváncsi. Pláne, hogy történetükben volt még egy csavar: az Irán hatalmi érdekeiért harcoló katonák nem irániak voltak, hanem afgán menekültek.
Hamarosan azonban kiderült, hogy az ájtatosságnak nagyon is sok köze volt a háborúhoz.
„A hitem miatt csatlakoztam a katonasághoz” – magyarázta a lakás tulajdonosa Ali. – „A Daesh (ahogy keleten az ISIS-t hívják) el akarta pusztítani Zeinab szent sírját, azt akartam megvédeni.” (Zeinab volt Mohamed próféta egyik lányunokája. Sírja fontos zarándokhely a síiták számára.)
De hiába kevertem le Alit udvariasan, és fordultam a mellette fészkelődő harmincas férfihoz valami bennfentes háborús sztori reményében. Ő is úgy beszélt az útról, mintha zarándoklatra utazott volna, nem pedig lövöldözni. „Még hét éve, békeidőben jártam Szíriában zarándoklaton, és a saját szememmel láttam a szent helyeket. Aztán volt a tévében, hogy az Iszlám Állam miket művel a templomainkkal, és ezt akartam megakadályozni. A Daeshnek nincs köze az iszlámhoz, csak a zászlójukat vették a vallásból. Nekik a hit egy maszk, valójában csak rombolni akarnak. Ezt akartam megállítani.”
A kanapé végén ülő ötvenes úr érdekes módon szintén egy szent ember sírja miatt lépett be a seregbe. „Mindenfelé terjedtek a hírek, hogy szent emberek sírjai vannak veszélyben, és meg kell védenünk.”
Kapkodtam a fejem. Ezeket az embereket vajon mi vette rá arra, hogy Irán érdekében háborúzzanak?
Mindhárman afgánok voltak, menekültek, akik másodrendű állampolgárként éltek Iránban. Mindennapjaikat nem a perzsa büszkeség határozta meg, hanem a félelem, hogy a kormány, amelynek nevében harcoltak, bármikor deportálhatja őket a családjukkal együtt.
Előző cikkünkben egy afgán család vendégeként, belülről láthattam azt a kiszolgáltatottságot és megalázottságot, amiben az iráni állam tartja az afgánokat. Miért áldozzák fel életüket mégis az elnyomó hatalom szolgálatában? Logikusnak gondolt kérdéseimet azonban értetlenséggel fogadták beszélgetőpartnereim.
„Szent sírokat gyaláztak meg” – magyarázta az ötvenes Mohamad.
Az egyik sírból a Daesh harcosai kiszedték az eltemetett szent testét. De az olyan ép volt, mintha tegnap halt volna meg. Teljesen sértetlen! Pedig 1200 éve temették el.
– adta elő magyarázatként. Tanácstalanul néztem tolmácsomra, de ő csak megvonta a vállát, úgyhogy megpróbáltam saját erőből átvágni a misztikus dzsungelen. Honnan tudták, hogy veszélyben vannak a sírok, és hogy szentek kerülnek napvilágra sértetlenül, kérdeztem.
„Mindenki erről beszélt. A tévében is ilyen történetekről lehetett hallani” – mondta Ali. Mohamad úgy magyarázta, mintha értelmi fogyatékos lennék. „Rengeteg műsor szólt a szent helyek elpusztításáról, a csodákról, és hogy aki síita, annak segítenie kell. Az egész országban ez ment” – mondta a harmincas, IT-menedzserre emlékeztető Ahmet. Ekkor már a szőnyegen ült, ahogy azt az afgánok szokták, és csak hátát vetette a kanapénak.
Nekem közben tisztult a történet, és ettől kényelmetlenül kezdtem éreztem magam. Sötét megérzésemet pedig megerősítette, amikor a toborzásra terelődött a szó.
„Az embereket otthon, a lakásukon keresték meg a toborzók.”
„Nem irániak voltak, hanem afgánok.”
„Nem egyenruhában voltak. Talán nem is katonák toboroznak, csak olyan emberek, akik szépen tudnak beszélni.”
„Mostanában már a mecsetekben keresik meg a férfiakat.”
A három férfi már mind a szőnyegen ült, és egymásnak adták a szót. Aztán az idősebb veterán váratlanul kijózanítóan tiszta értékelést adott:
Az irániak tudják, hogy mennyire vallásosak vagyunk, és most ezt fordítják ellenünk.
Egy pillanatra csönd lett, én nem tudtam hova tenni az ájtatosságot felváltó józanságot, és őket is sokkolhatta a felismerés. Pszichológusnak kellett volna lennem, hogy ne lepődjek meg az újabb vad fordulaton. Mohamad ugyanis hirtelen azzal folytatta:
„Persze, hogy kimentünk harcolni, hiszen ezen a háborún csak nyerhettünk. Ha meghalunk, a paradicsomba kerülünk, és szent emberek leszünk. Ha túléljük, akkor megvédtük a sírokat.”
Nem hagytam, hogy megint gúzsba kössön minket a ragacsos vallási mézesmadzag. „A paradicsomba jutáson túl mást nem ajánlottak a toborzásnál?”
„Nekem letelepedési papírokat és pénzt ígértek” – mondta Ahmet. „Ezt meg is kaptam, most már legálisan vagyok az országban.” A pénzről kérdezve értetlenkedve nézett: „Négy hónapot voltam a fronton, az alatt a családomnak fizettek. Egy bankkártyát kaptunk, arra jött az összeg minden hónapban. Mióta itthon vagyok, már természetesen nincs fizetés.”
Az Iránba és Európába menekült afgánok legnagyobb része a hazara etnikumba tartozik. A lakosság 10-20 százalékát alkotó népcsoportot nem csak Afganisztán általános problémái – háború, terrorizmus, munkanélküliség – sújtják. A hazarák saját országukon belül is üldöztetésnek vannak kitéve, ugyanis siíták egy szunnita többségű országban.
Nyelvük a perzsához nagyon hasonló dari. Kinézetük is eltér a többségtől: mongoloid vonásaikról könnyen felismerhetőek.
A hazarák közép-afganisztáni területe az ország legfejletlenebb vidéke. Gyakori célpontjai terrortámadásoknak, mindennapi agressziónak, és nehezen kapnak munkát nem hazara területeken.
Egyszerre két információ is sokkolt. Kiderült, hogy ezeknek a katonáknak mind volt családjuk, gyerekük, és így vállalták az életveszélyes kiküldetést. Másrészt a kicsinyesség magas foka volt, hogy az iráni állam egyszerűen csak annyi pénzt ad, hogy amíg a férfi elmegy otthonról, a család ne haljon éhen. A zsold pont akkora, mint amennyit segédmunkásként, mezőgazdasági munkásként keresnének. A fizetésbe talán beszámolták a mennyországban esedékes ötcsillagos ellátását is.
A férfiak csak akkor érezték egy pillanatra, hogy Irán kihasználja naivitásukat, amikor házigazdánk eldicsekedett: megsérült, három hónapja mankóval jár, de ennek ellenére is kapja a fizetését.
„Vállaltam, hogy ha meggyógyulok, visszamegyek Szíriába. Annak a bevetésnek a végéig biztos kapni fogom a zsoldot” – mosolygott a házigazdám. A sebesült katonák a világon máshol életük végéig kapják a veteránnyugdíjat, jegyeztem meg óvatlanul. Arcukról leolvastam, hogy ilyesmiről még csak nem is hallottak. Ketten azt is megjegyezték, hogy mivel korábban már megszerezték a letelepedési papírokat, ők tulajdonképpen semmit nem kaptak a szolgálatért. Látva zavarukat gyorsan másra tereltem a szót.
„Sok afgán szolgált a szíriai alakulatban?”
Beszélgetőtársaim élénk eszmecserébe kezdtek, a tolmácsom nagy vonalakban fordította. Ennek az unokatestvére, a másiknak a nagybátyja, veje, szomszédja harcolt Szíriában. Mindegyiküknek volt közvetlen kapcsolata háborúba küldött afgánokkal. Aztán lassan kiderült, hogy Szíriában 2013 óta harcolnak tiszta afgán alakulatok iráni színekben, és csak az utóbbi időben jelentek meg köztük iráni katonák is.
„Nem féltetek, hogy ilyen veszélyeket vállaltatok?”
„Ha Szíriába mész, bármi megtörténhet veled” – mondta a sebesült Ali mindenfajta pátosz nélkül.
Sokan meghaltak a szakaszomból. Volt olyan társam, akinek levágták a fejét. Emlékszem egy támadásra: tízen haltak meg egy pillanat alatt.
Van itt egy temető – nézett az ablak felé az IT-snek kinéző férfi. – Csak Szíriában elesett afgánok fekszenek ott.”
Odakinn közben porvihar kerekedett, csapkodni kezdtek a függönyök. Felugrálva bezártuk az ablakokat, mire váratlan csend telepedett a szobára. Próbáltam valami pozitívat mondani.
„De azért sikeresek volt a kiküldetések? Visszafoglaltátok a sírt?” – kérdeztem zavartan, hiszen annyi szent sírról esett szó.
Mohamad széttárta a kezét, majd tanácstalanul a többiekhez fordult: „Sikeres volt?”
"Persze, nagyon sikeres. Hát nem?” – vágta rá Ali.
Afganisztánban már generációk nőttek fel úgy, hogy nem is tudják, milyen nem háborúban élni. Az állandó létbizonytalanság és az etnikai összecsapások elől a 80-as évek óta menekülnek az afgánok, hogy a szomszédos Iránban keressenek menedéket.
Egy hetet töltöttünk egy afgánok által lakott iráni városban, hogy hamisított Massimo Dutti-cipők közt derüljön ki, milyen az élet másodrendű állampolgárként Iránban.
„A buszon utaztam, felszállt a rendőr, igazoltatott, és mivel nem volt papírom, egyből elvittek az aszkarabadi táborba. Hiába mondtam, hogy a feleségem meg a gyerekem vár, hogy itt élek 13 éve. Annyit engedtek, hogy felhívjam őket. A feleségem hozott pénzt, mert a táborban az élelmet is nekem kellett fizetnem, és aztán a deportálás költségét is. 2 millió riál (20 ezer forint) volt, hogy visszavigyenek Afganisztánba. A feleségem elhozta az összes pénzünket otthonról. Két hétig voltam Afganisztánban, végül 800 dollárért (200 ezer forint) csempésztek vissza Teheránba."
(Borítókép: afgán férfiak egy iráni menekülttáborban Europress / Getty)