Több mint 220 ezer halott, hétmilliónál is több otthonát elhagyni kényszerülő ember, rengeteg emberrablás és véget nem érő harcok – több ezren ünnepelték múlt héten Bogotában, hogy 52 évnyi polgárháború után formálisan békét kötött egymással a kolumbiai kormány és a szélsőbaloldali FARC lázadócsoport. Helyi idő szerint vasárnap éjfélkor a tervezettnél előbb lépett életbe hivatalosan is a tűzszünet a FARC gerillái és a kormányerők között, amit eredetileg csak egy nappal azután kellett volna bevezetni, hogy Juan Manuel Santos elnök és a lázadókat vezető Timochenko aláírják Cartagenában szeptember végén a végleges megegyezést.
A négy éve tartó tárgyalások alatt már sokkal kevesebb összecsapás történt, a kialkudott megállapodás alapján lényegében viszont az összes, civilek haláláért felelős gerilla és kormánykatona is elkerülheti a börtönt, legfeljebb társadalmi munkára ítélhetik őket, amit a FARC ellen nagyszabású offenzívát indító volt elnök és támogatói nem akarnak elfogadni. A megállapodás véglegesítése után egy lépés még hátravan: a gerillák elkezdik ugyan letenni a fegyvert, de csak akkor ér véget az elfogadott feltételekkel Latin-Amerika leghosszabb ideje húzódó fegyveres konfliktusa, ha a kolumbiai nép október 2-án népszavazáson ezt jóváhagyja.
A kolumbiai polgárháború 1964-ben tört ki, de a FARC megalakulása előtt sem volt béke a dél-amerikai országban, ahol tíz évig tartó harcok követték Jorge Eliécer Gaitán baloldali populista vezető 1948-as meggyilkolását. Miután az Egyesült Államok nyíltan támogatta a jobboldali erőket a kommunistákkal szemben, a 60-as években fegyveres baloldali csoportok alakultak, amik az ország számos területén átvették az irányítást.
A magát többek között anti-imperialista és paraszti gyökerű szervezetnek tartó Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erőket (FARC) a BBC szerint kezdetben az egyenlőtlenségek ellen összeálló farmerek és földművesek alapították, de a fegyveres lázadássá váló mozgalom aztán közel ötven éven át küzdött a marxista hatalomátvételért, miközben akcióik miatt többek között az Európai Unió is terrorszervezetként tartotta őket nyilván. Tagjai szeme előtt a kubai forradalom képe lebegett, azonban soha nem sikerült elég közel kerülniük a hatalomhoz.
A csoport az 1980-as, és 90-es években a drogkartellekkel együttműködve erősödött meg, miután lényegében megadóztatta az általa uralt területeken működő kokaültetvényeket. Az országban zajló polgárháborúban a FARC mellett számos baloldali lázadócsoport, szélsőjobboldali félkatonai szervezet és kartell is részt vett, ezek pedig mind hasznot húztak a drogkereskedelemből. A FARC gerillái azonban többek között emberrablásokból, váltságdíjakból is megszedték magukat. Az 1990-es évek végére a Kolumbia harmadában befolyásos FARC-nak már 20 ezer tagja volt, és még az elmúlt években is sokan a világ harmadik leggazdagabb terrorszervezetének tartották.
Az évek során több ezer embert raboltak el, emellett pedig folyamatos támadásokkal is felhívták magukra a figyelmet. Elsősorban a rendőrőrsöket, kisebb katonai bázisokat célozták meg, de felrobbantottak olajvezetékeket, megrongáltak elektromos vezetékeket, hidakat is. Több olyan település is volt, ahol lényegében bármikor kirobbanhatott lövöldözés a kormánykatonák és a gerillák között,
Olyan is volt, hogy a FARC gerillái rendőrkapitányság helyett egy iskolát találtak el házi készítésű rakétáikkal. Az alapvetően évtizedeken át az ország vidéki részein zajló háború időnként elérte a fővárost is, 2003-ban például autóbomba robbant Bogotá egyik kedvelt szórakozóhelyén, ahol 36-an haltak meg.
A 2000-es évek elején végül a kolumbiai hadsereg és rendőrség több millió dolláros támogatást kapott a drogkereskedelem elleni küzdelemhez az Egyesült Államoktól, Álvaro Uribe elnök pedig 2002-ben átfogó offenzívát indított a szervezet ellen. A lázadók egyre mélyebbre kényszerültek a dzsungelben, és a hegyekben, miközben a legtöbb város biztonságossá vált. A szervezet befolyását több szabadítóakció, és számos fontos vezetőjének, köztük alapítójának a halála, illetve meggyilkolása is gyengítette.
A konfliktust nyomon követő számos szakértő jelzésértékűnek vélte Ingrid Betancourt és más fontos túszok, köztük egy hat éven át fogva tartott fejlesztési miniszter kiszabadítását 2008-ban. Azonban továbbra is a FARC fogságábanmaradt hétszáz kolumbiai és néhány külföldi, és az is látszott, hogy a drogkereskedésből fenntartott különböző csapatok még sokáig folytathatják a harcot.
A háború felperzselte Kolumbia egy részét, közvetlenül több mint 220 ezer ember életét követelte, több mint hétmillióan pedig kénytelenek voltak elhagyni otthonukat. Az ország gazdasága sem tudott talpra állni a folytatódó harcok közepette. 2010-ben aztán Juan Manuel Santos elnök azzal az ígérettel kampányolt és nyert, hogy véget vet a háborúnak, írja a Vox. A 2000-es években indított offenzívában a FARC jelentősen meggyengült, tagjainak száma 7-8 ezerre esett vissza, habár még ezen kívül is több ezer hozzájuk köthető milicista maradt.
ami ezúttal hosszabb távú megoldással kecsegtetett, mint a korábbi hasonló próbálkozások.
2010-től két éven át titokban a háttérben folytak megbeszélések a FARC és az új kolumbiai vezetés között. A béketárgyalásokat sokan kezdettől visszásnak tartottak, de kubai közvetítéssel 2012-től nyíltan is asztalhoz ültek. Innentől jóval kevesebb atrocitás történt, azonban 2013-ban is több mint kétezer összecsapás volt még. Ezek főként azután szüntek csak meg, hogy a FARC tavaly decemberben már sokadik egyoldalú tűzszünetét jelentette be.
Végül június 23-án írták alá a végleges tűzszünetről szóló megállapodást Havannában, majd augusztus 24-én, múlt héten véglegesítették a béketervezetet. A kolumbiai tárgyalócsapat vezetője azt mondta, hogy „a háborúnak vége, de ez új kezdetet is jelent. A megegyezés megnyitja az utat egy befogadóbb társadalom felé." Az aláíráskor a FARC-ot képviselő gerillavezér pedig azt mondta, hogy a kormánnyal együtt „megnyerték a legszebb csatát: a békét Kolumbiának."
Az elmúlt években többször is úgy tűnt, hogy befuccsolhatnak a béketárgyalások, miután egyes pontokról kifejezetten nehezen tudtak csak megállapodni. A FARC belement, hogy felhagyjon a drogkereskedelemhez köthető ügyletekkel, és azt is vállalták, hogy nem bátorítják a kokatermesztést. A kormány pedig azt ígérte, hogy több milliárd dollárt fordít majd az idáig a FARC által felügyelt területek, valamint a legszegényebb, és infrastruktúrát tekintve leginkább elmaradott részek fejlesztésére.
A kolumbiai vezetés és emberi jogok szervezetek régóta azzal vádolták a FARC-ot, hogy gyakorlatilag golyófogónak használt gyerekkatonáikat. Arról már korábban sikerült meggyőzni a gerillákat, hogy ne sorozzanak be újabb gyerekeket, azonban csak néhány hónapja jutottak el odáig, hogy elengedték a táboraikban lévő, 15 évnél fiatalabb gyerekeket, akik állításuk szerint 21-en voltak.
A megállapodás értelmében a FARC megmaradt fegyveresei és a hozzájuk köthető milíciák tagjai az ENSZ felügyelete mellett 23 „normalizációs zónában" szerelnek le. A lázadók több lépcsőben teszik le a fegyvereiket, azokat beolvasztják majd és egy békeemlékművet állítanak belőlük. A gerillák azt is vállalták, hogy felszedik az aknákat, amik több mint tízezer ember haláláért feleltek az elmúlt évtizedekben. Cserébe büntetlenséget kapnak, állami segítséggel letelepítik és munkához segítik őket, a FARC-ból pedig legális politikai mozgalom válhat.
Az Economist szerint a megállapodás leginkább vitatott része azonban az volt, hogy hogyan állítsák igazságszolgáltatás elé azokat a fegyvereseket, akik bűncselekményeket követtek el a polgárháború alatt. A FARC mellett a kolumbiai hadsereg katonái és jobboldali félkatonai csoportok is öltek civileket. A megállapodásba végül az került be, hogy a magukat önként feladó bűnösök egy különleges bíróság tárgyalja meg, aminek tagjainak kiválasztása felett Ferenc pápa és Ban Kimun leköszönő ENSZ-főtitkár is őrködik majd. Ha bűnösnek találják őket, akkor sem kell börtönbe vonulniuk, csak korlátozhatják a szabad mozgásukat, és nyolc évig terjedő közmunkára ítélhetik őket. Ezt azért köthették ki a FARC vezetői, hogy nehogy a 2006-ban feloszlatott jobboldali félkatonai szervezet, a Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erők (AUC) sorsára jussanak, annak több tagját ugyanis kiadták az Egyesült Államoknak.
Sok kolumbiai szemében ez már elfogadhatatlanul sok engedménynek számít, és az elégedetlenek élére állt Álvaro Uribe volt elnök is, aki most szenátorként politizál. Szerinte a békemegállapodás kapituláció a castro-chavizmus előtt, és nem szabad hagyni, hogy hatályba lépjen. A békemegállapodásról megegyezett ugyan a kormány és a FARC, aminek vezetője, Rodrigo Londoño-Echeverry (ismertebb nevén Timochenko) Santos elnökkel együtt hivatalosan is aláírja a dokumentumokat valamikor szeptember vége felé, azonban a nagy kérdés az, hogy az elfogadott feltételek vajon elfogadhatóak-e a kolumbiai népnek is.
A közvélemény-kutatások szerint az igenek és a nemek nagyjából egyformán állnak, miközben a választók harmada azt tervezi, hogy távolmarad majd a szavazástól.
A konfliktusban érintett területeken élők szemében mindenesetre nem nagyon van abban vita, hogyan szavazzanak majd. „A Bogotában élők azok, akik a nemre szavaznának, mert nem tudják, milyen volt ez a háború" – mondta Javier Escobar, egy Cauca tartományban élő üzletember és farmer. Közülük sokan attól félnek, hogy ha a megegyezés elbukik, akkor a FARC fegyveresei visszatérnek a dzsungelbe és a hegyekbe, és eltérő intenzitással, de folytatódik az öldöklő konfliktus. Uribéék viszont a mostani formában nem tartják megfelelőnek a megállapodást, szerintük például a FARC egykori gerilláinak azt sem szabad megengedni, hogy közhivatalt vállaljanak.
Azonban ha a nép áldását is adja a megállapodásra, akkor is csak évek alatt derül majd ki, hogy az tényleg működni tud-e a gyakorlatban. Vannak olyanok is, akik nemcsak a gerilláktól tartanak, hanem abban sem biztosak, hogy a kormány ígéretének megfelelően tudja-e fejleszteni az infrastruktúrát, az egészségügyet és az oktatást. Egy kongresszusi bizottság szerint 31 milliárd dollárt emészthetnek fel a költségek, kiegészülve például a FARC harcosainak visszaintegrálásával a társadalomba. Márpedig az olaj árának esése is visszavetette az állami bevételeket, amit Santos adóemeléssel próbálhat kipótolni, ami viszont elégedetlenségekhez vezethet.
A népszavazástól még sok függ, de úgy tűnik, ha a kolumbiaiak is úgy akarják, a FARC 52 év után leteszi a fegyvert. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem lesznek innentől összecsapások. A kolumbiai vezetés márciusban jelentette be, hogy tárgyalásokat kezd a második legnagyobb lázadó csoporttal, a Nemzeti Felszabadítási Hadsereggel (ELN), azonban ők még nem engedték el az összes túszukat, és nem hagytak fel az emberrablásokkal sem, ami a kormány előfeltétele volt a tárgyalásokhoz. A helyiek szerint egyenesen arra készülhetnek, hogy átvegyék azokat a területeket, amiket a FARC felad, természetesen az ottani marihuána- és kokaültetvényekkel együtt.