A Visegrádi országoknak az EU összetett válságra adott, a mainstreamtől markánsan eltérő válaszaik azt igazolják, hogy az erős öntudatra ébredt, 12 éve csatlakozott országcsoport valóban alakítani kívánja az unió jövőjét. Továbbra sem a V4-ek fújják azonban az integráció irányait alapvetően meghatározó passzátszelet, és a csoporton belüli egyetértés sem mindig egyértelmű.
Szimbolikus jelentősége volt, hogy a tanácsi elnökséget vezető Szlovákia fővárosában rendezték meg a szeptember 16-i informális uniós csúcstalálkozót: az Európai Unió jövőjéről kezdődő vita egy 2004-ben csatlakozott kelet-közép európai tagállamban vette kezdetét, ahol a cél az egység demonstrálása volt az elmúlt időszakban egyre intenzívebbé váló, Kelet-Nyugat közötti feszültség enyhítésére. A menekültválság kiterjedése, majd a Brexit-népszavazás és ezzel összefüggésben az integráció jövőjéről szóló vita látszólag egységes platformra hozta a Visegrádi négyeket a vezető nyugati tagállamok politikájával szemben. Közös fellépésük jegyében a pozsonyi csúcsot követően Robert Fico szlovák kormányfő jelezte, hogy a V4-ek megvétózzák a brit kilépést, ha Nagy-Britannia korlátozza állampolgáraik munkavállalási jogait.
Beszédes ugyanakkor, mennyire eltérő szólamban értékelték a találkozó végeredményét: míg a lengyel és a szlovák vezetés, kifejezetten elégedett volt a határok külső védelmére összpontosító pozsonyi stratégiával, Orbán Viktor szerint az EU kitart „önsorsrontó bevándorláspolitikája” mellett. Alig két héttel a magyar kvótaellenes népszavazás előtt a rövidtávú kampányérdekek látványosan felülírták a pozsonyi realitást a miniszterelnök esetében, aki Angela Merkel elmondása szerint egyébként egyetértett a „pozsonyi útitervvel”.
Jóllehet az elvek mentén továbbra is szakadék húzódik a német kancellár és a befogadást teljes mértékben elutasító V4-ek között, a visegrádiak örömmel konstatálhatják, hogy
Ilyen középtávú elképzelésről legalábbis még az utalás szintjén sem tettek említést a közös zárónyilatkozatban.
A pozsonyi informális csúcson kijelölt irányokból az is látszik, hogy rövid- és középtávon föderális elrugaszkodástól sem kell tartaniuk a V4-eknek, hiszen erre pillanatnyilag még az alapító tagállamok körében sincsen politikai akarat. Beazonosították viszont azokat a területeket, ahol a tagállamok hajlandók szorosabban együttműködni, az egyik legfontosabb a közös védelempolitika kialakítása; a következő hónapokban válik majd el, hogyan élnek majd az állandó, strukturált együttműködési lehetőségekkel a katonai képességek terén.
Némiképp ironikus, hogy nemrég a nemzetállami szuverenitást mindenek fölé helyező Visegrádi blokk két tagja, Magyarország és Csehország tett javaslatot minden idők egyik legföderálisabb politikai elképzelésére, az uniós hadsereg létrehozása. Ám a politikai realitások tükrében a meglepetésszerűen bedobott ötlet inkább taktikai húzásnak minősül, egyelőre mindenki gondosan kerüli ugyanis a közös uniós hadsereg kiépítésének gondolatát.
A védelem és biztonságpolitika felértékelése korántsem áll távol a terrorveszélyt a migrációval egy kalap alatt kezelő magyar kormánytól - arról nem is szólva, hogy a tavalyi párizsi terrortámadások után épp a Visegrádi országok ellenezték, hogy a Lisszaboni Szerződés kölcsönös védelmére vonatkozó cikkelyét életbe léptessék. Tekintve, hogy a tagállamok most mindössze a védelmi együttműködés javítására koncentrálnak, Orbánék javaslata gyakorlatilag nem került semmibe. Feltűnő az is, hogy a magyar kormányfő nem sokkal azt követően kezdett el érvelni az uniós hadsereg felállítása mellett, hogy nyíltani kiállt a republikánus elnökjelölt, a NATO szerepének teljes újra gondolását szorgalmazó Donald Trump külpolitikája mellett.
Habár a menekültek szétosztásán alapuló kvótamechanizmus elutasítása és az európai határok külső védelme a V4-együttműködés egyik legfőbb kötőereje, ez azonban nem szüntette meg az országcsoportot szétfeszítő politikai érdekellentéteket, legfeljebb a pillanatnyi érdekeknek megfelelően elfedte azokat. Ilyen
Túl a menekültügyben tanúsított egységen, a hosszú távon is hatékony együttműködés, illetve érdekérvényesítés érdekében a V4-eknek olyan területeken is összehangoltabb álláspontot kellene képviselniük, mint például Oroszország szerepének megítélése. Még annak ellenére is, hogy a migrációs válságban tanúsított együttállás olyasféle identitásképző erővel bírhat a V4-ek számára, amely látszólag a Kreml-lel kapcsolatos belső ellentéteket is felülírhatja az oroszbarát Budapest és a Kreml-lel szemben hagyományosan kritikus Varsó között. Hasonlóképpen élezheti a belső ellentéteket a magyar vezetés egyre intenzívebb elit-, és Nyugat-ellenes antiliberális külpolitikai retorikája, amely időről-időre Berlin ellen irányul. Orbán Viktor kötcsei beszédéből újfent kirajzolódott, hogy a fősodratú európai elit bukását prognosztizálva egy szélsőjobboldali fordulatra számít, legalábbis abban látja a siker zálogát, hogy
Franciaország, Olaszország majd végül Németország is rátaláljon a közép-európaiak igazságára.
Tény, hogy a kulturális ellenforradalmat hirdető Orbán-Kaczynski tengely a V4-eken belül önmagában is erős szövetségnek számít; szuverén nemzetállamok keresztény, fehér Európájában gondolkoznak, melyben nem feltétlenül tartják tiszteletben a liberális demokrácia alapértékeit. Ám a Németországhoz alapvetően másként viszonyuló Csehország, vagy a soros uniós elnökséget betöltő Szlovákia - most legalábbis - jóval visszafogottabb stílust képviselnek.
A V4-ek politikai súlyukat tekintve uniós szinten egyébként is szövetségesekre szorulnak, ami a 2014-től uralkodóvá vált kettős többségi döntéssel még fokozottabban érvényesül majd (a tagállamok 55 százaléka és az uniós lakosság 65 százaléka szükségeltetik majd egy döntés elfogadtatásához).
A V4-ek eddig jellemzően klíma- és energiapolitikai kérdésekben szavaztak együtt a Tanácsban, mivel ezen a területen nagyon hasonlóak az adottságaik és céljaik. A Lisszaboni Szerződés lehetőséget biztosít ugyan a blokkoló kisebbség kialakításához négy tagállam összefogása esetén, amennyiben azok megjelenítik a lakosság 35 százalékát, a visegrádiak azonban ennek a kritériumnak sem felelnek meg. Koordinált fellépésük egyik eklatáns példája volt a 2014-es, klímaváltozással összefüggő tagállami hozzájárulásával kapcsolatos közösségi döntés, amikor Románia és Bulgária bevonásával sikerült érvényre juttatni akaratukat.
Korábbi döntéseiket elnézve a menekültválság előtt a V4-ek - a magyar szabadságharcos retorika ellenére - kifejezetten az integráció mélyítésén dolgoztak: a Tanácsban 2010 és 2014 között lezajlott 442 szavazáson a magyarok összesen háromszor, a lengyelek ötször, a csehek négyszer a szlovákok pedig csak kétszer szavaztak nemmel. Nettó haszonélvező tagállamokként némi helyzeti hátrányban vannak a nettó befizető országokkal szemben, vagyis az érdekérvényesítés fokmérője elsősorban továbbra is a gazdasági képességekben rejlik.
A V4-ek 25 éves történetét tekintve megállapítható, hogy tagjai korábban hiába igyekeztek kiterjeszteni az együttműködés lehetséges köreit, a belpolitikai realitás és a tagállamok közti feszültségek miatt mindig is elsősorban a kultúra és az oktatás területén valósulhatott meg tartósabb kooperáció. Már az EU-csatlakozási tárgyalások során is szembetűnő volt, hogy a véghajrában
Jól leírja ugyanakkor az együttműködés folyamatosan változó természetét, hogy a V4-ek a tagállamok eredeti célkitűzése, a NATO-, és EU-csatlakozása után sem szűntek meg létezni; a 2004-ben aláírt nyilatkozatukat már korántsem valamiféle külső szereplőtől való félelemérzet generálta, hanem az együttműködést célzó belső felismerés. Az uniós csatlakozást követő periódus legjelentősebb előre lépésének tekinthető a V4-ek schengeni csatlakozása, a Keleti Partnerség, a Nyugat-Balkán integrációjával összefüggésben tanúsított törekvések és az energiabiztonság jelentőségének közös felismerése pedig mind pozitív előjellel rögzültek a tagállamok felfogásában.
A Brexit-népszavazás utáni unió lehetséges paradigmaváltása egyben történelmi lehetőség is a Visegrádi csoportnak; a London távolodásával keletkezett euroszkeptikus vákuumot ugyanis jó eséllyel a V4ek tölthetik be, nem mindegy azonban, hogy milyen előjellel. A Brüsszellel szemben felerősödött elégedetlenség mindenáron történő meglovaglása ugyanis elsősorban amiatt veszélyes, mert egeket veri az euroszkepticizmus, kontinens-szerte előre törtek a mindenért Brüsszelt okoló szélsőjobboldali, EU-ellenes populista erők és példátlan nyomás nehezedik a tagállamokra a Brexithez hasonló referendumok napirendre vételével. Sajnálatos módon a magyar kormány október 2-i népszavazása is ide illeszthető.
Öncélú, EU-ellenes uszítás és xenofób megnyilvánulások helyett felelősségteljes bírálatokra, építő javaslatokra van szükség, a visegrádi négyek csakis így válhatnának– ahogy nyáron a lengyel miniszterelnök-helyettes, Mateusz Morawiecki fogalmazott - az ésszerűség hangjává.
A szerző a Political Capital külpolitikai elemzője