93 éves korában elhunyt a Nobel-békedíjas Simón Peresz, Izrael állam korábbi elnöke, miniszterelnöke. A II. világháborúban menekült el Lengyelországból, már fiatalon politizálni kezdett, sokáig felelt országa hadseregéért, mégis az izraeli-palesztin béke egyik legfontosabb előremozdítója volt, bár még életében meg kellett élnie, hogy elbukik az általa kivívott oslói egyezmény. Magyarországon neve akkor lett igazán ismert, mikor egy beszédével politikia botrányt váltott ki, az antiszemiták alá adta a lovat.
Pereszt szeptember 13-án agyvérzés miatt a Tel-Aviv melletti Siba kórházba szállították. Ekkor még eszméleténél volt, de később állapota rosszabbra fordulása miatt mesterséges kómába helyezték és lélegeztető gépre került. Személyével jelentős történelmi figura távozott az élők sorából, ő volt az Izrael Államot alapító politikusok generációjának utolsó tagja.
Benne magának Izraelnek a lényegét látjuk: egy fékezhetetlen szellem, amelyet nem lehet megállítani
– Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke ezzel az egy mondattal írta le Simón Pereszt, amikor 2012-ben kitüntette a Szabadság Elnöki Medáljával.
Ahogy a Nobel-díjat 1994-ben, úgy az USA legmagasabb rangú kitüntetését is a békéért tett szolgálataiért kapta, de hosszú politikai pályafutását hazájában a legtöbbször nem ez alapján ítélték meg. Kritikusai szerint csak a palesztinoknak kedveztek lépései, a béketárgyalásokon elárulta hazáját, megint mások azért bírálták, mert szerintük a demokráciát is kiforgatta volna a sarkaiból, hogy hatalmat szerezzen magának. Azt viszont senki nem vitatja, hogy a modernkori Izrael egyik legmeghatározóbb alakja volt Dávid Ben-Gúrion és – Peresz örök riválisa – Jichák Rabín mellett.
1923-ban, Kelet-Lengyelországban született Szymon Perski néven egy zsidó kereskedő családban, nagyapja, Cví Meltzer rabbi volt a legnagyobb hatással rá. Miatta lett cionista és választotta a zsidóság ortodox háredi irányzatát. Családja nem várta meg Lengyelország náci megszállását, 1934-ben az ekkor még brit fennhatóság alatt álló Palesztinába menekültek. A hátra maradt rokonai a holokauszt áldozatai lettek: 1941-ben a nácik halálra égették őket a wiszniewi zsinagógában.
Bevallása szerint a háború borzalmainak és az antiszemitizmus megtapasztalása miatt kezdett nagyon fiatalon politizálni: 17 évesen csatlakozott a „dolgozó és tanuló ifjúság” munkáspárti mozgalomhoz, ahol három év után titkár lett. Ügyes politikai manőverezéssel átterelte az ifjúsági szervezetet a Cionista Munkáspárttól a Ben-Gúrion féle Izrael földjének Munkáspártjához (Mapaj). Tehetségére maga Ben-Gúrion figyelt fel, átvitte a Mapajhoz, mindössze 23 évesen került be a párt titkárságába.
Izraelben a hadseregnek és a katonaságnak saját kultusza van: de Peresz életében soha sem harcolt, mégis úgy helyezkedett, hogy magas katonai pozíciókat szerzett magának. Ezt sok kritikusa rendre felemlegette neki.
1947-ben belépett a Haganába, az Izraeli Védelmi Erők elődjébe, de csak adminisztratív feladatokat látott el, ahogy az 1948-as I. arab-izraeli (másnéven függetlenségi) háborúban sem harcolt, mégis egy évvel később őt nevezték ki a haditengerészet vezetőjévé.
Nem maradt sokáig a poszton, helyette az Egyesült Államokba utazott, hogy a Harvard Egyetemen tanuljon, de amikor 1952-ben visszatért Izraelbe, ismét a hadsereg közelében talált magának helyet. A Védelmi Minisztérium főigazgató-helyettese, majd vezetője lett, hogy aztán 7 évvel később már őt nevezzék ki a védelmi miniszter helyettesének. A védelmi erőknél 1974-ben futott be, 1977-ig ő vezette a tárcát. Ez alatt az idő alatt kiharcolta, hogy kimentsék az ugandai entebbei repülőtéren fogva tartott izraeli túszokat és tető alá hozta, hogy a jomkippuri háború után kiegyezzenek Egyiptommal.
Már 1974-ben is elindult a miniszterelnökségért, de párton belül alulmaradt Jichák Rabínnal szemben. Tíz évvel később a Likúd és a Munkáspárt nagykoalíciós kormányában végre kormányfő lett, regnálása alatt a hadsereg kivonult Libanonból, gazdasági mentőcsomagja megmentette az országot a hiperinflációtól.
1988-ban az egységkormány megállapodása miatt át kellett adnia a miniszterelnökséget a likúdos Jichák Samírnak és külügyminiszterré lépett vissza. Ekkor születhetett volna béke és egyezség Izrael és Jordánia között Ciszjordánia helyzetének rendezéséről. Ismét békésen zárhatott volna le egy konfliktust, ha Sámír nem rúgja fel a tervezett megállapodást: a miniszterelnök az utolsó pillanatban kihátrált a szerződésből.
Peresz ezért az ortodox pártokkal szövetkezve meg akarta buktatni a kormányt, hogy újra ő legyen a miniszterelnök. A probléma csak az volt, hogy Peresz mindezt már pénzügyminiszterként kezdte meg: párttársai is belső puccsnak tekintették a bukott próbálkozást. Ekkor kezdték el hatalommániásként emlegetni az izraeli közéletben.
Ez is közrejátszott abban, hogy 1992-ben a pártja ismét Rábínt jelölte miniszterelnöknek helyette. Ismét külügyminiszternek nevezték ki, ő vezette az oslói béketárgyalásokat Izrael és a palesztin vezetők között, ennek eredménye lett az 1993. szeptember 13-án a Fehér Házban, Bill Clinton elnök közvetítésével aláírt oslói egyezmény. Önkormányzatot adott a palesztinoknak és elismerte a jogukat arra, hogy ne Izrael döntsön róluk. 1994-ben Rabínnal és Jasszer Arafattal közösen megkapta a Nobel-békedíjat.
Hazájában a patrióták azt mondták, hogy Rabínnal elárulták Izraelt, mert úgy kezelik a palesztinokat, mintha joguk lenne a Szentföldön lenni. Peresz erre csak 2011-ben reagált egy a Yediot Achronot lapban megjelent cikkében, amelyben azt bizonygatta, hogy ő tette állammá Izraelt az arabok szemében:
A levélben, amelyet az oslói egyezményhez csatolt, Arafat átlépte a Rubikont, és elkötelezte magát a golyók helyett a szavak mellett: a Palesztin hatóságok elismerik Izrael állam létjogosultságát, a jogát a békéhez és a biztonsághoz, vállalták, hogy a problémákat harc helyett tárgyalásokkal rendezik. Ezt írásba adta.
Miután Rábínt 1995-ben meggyilkolták, újra Peresz lett a miniszterelnök egy évre, de pártja elbukta a következő választást. Többet nem jelöltette magát kormányfőnek, helyette 1997-ben megnyitotta a Peresz Békeközpontot. A szervezet közös gazdasági, kulturális, sport- és oktatási projekteket kezdeményezett Libanonban, Palesztinában, Egyiptomban és Jordániában.
2007-ben választották meg elnöknek, 2014-ig töltötte be az államfői posztot. Magyar szempontból emlékezetes, amikor egy tel-avivi gazdasági kamarai rendezvényen elmondott beszédében úgy fogalmazott, hogy „manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmat építeni [...] Izraeli üzletemberek befektetnek az egész világon. Izraelnek példa nélküli gazdasági sikerei vannak, mostanra kivívtuk gazdasági függetlenségünket, felvásároljuk Manhattant, Lengyelországot, Magyarországot és Romániát.”
Elnökként is kiállt a palesztinai békéért. Vallotta a „két nép, két állam” elvét, szemben a jobboldali politikusokkal hitt abban, hogy a béke kulcsa az, ha még több jogot adnak a muszlim kisebbségnek, engedik, hogy saját önkormányzatuk legyen.
Élete egyik utolsó interjújában a palesztin azt mondta a Time magazinnak:
„a Közel-Kelet vérrel, csalódottsággal és problémákkal van tele. Véleményem szerint a régi korszak még nem ért véget a Közel-Keleten. [...] A régi korszak azt jelenti, hogy harcolni kell a területekért, mert ez a hatalom és az erő legfőbb forrása. Ez háborúra hív, mert a térképet nem lehet lövések nélkül átrajzolni. Az új korszak viszont a tudományé, amelyet nem hadseregek vívnak ki. A tudományban anélkül is nagy lehetsz, hogy másokat kisebbítenél. Ebben az új már világban nincs hely a háborúnak.”