Kellemetlen taslit kapott a török külpolitika az ankarai merénylettel, melynek során egy Mevlut Mert Altintas nevű rendőr lelőtte Andrej Karlov orosz nagykövetet, méghozzá épp az Oroszország török szemmel című fotókiállítás nyitóbeszéde közben.

Az Erdoğan-rezsim ugyanis a júliusi puccs után meginduló brutális központosítással egy időben külpolitikáján is finomhangolt, ennek a legfontosabb eleme az Oroszországgal és Iránnal való megbékélés. Ennek jegyében kért nyilvánosan elnézést Erdoğan Putyintól a tavaly novemberi incidensért, melyben egy török F–16-os lelőtt egy Szíriában tevékenykedő és minimális légtérsértést elkövető orosz Szu–24-es bombázót. 

Az első nyilatkozatokból is kiderült, hogy a merénylet biztos nem fog éket verni a két vezető közé, de a pont kedden kezdődő moszkvai háromoldalú külügyminiszteri egyeztetésen a török tárgyalópozíciót értelemszerűen gyengíteni fogja a hétfői merénylet. Az alapos kivizsgálást követelő oroszok valószínűleg azt is Mevlüt Çavuşoğlu külügyminiszter szemére fogják hányni, hogy a merénylővel rövid úton végeztek ahelyett, hogy megpróbálták volna elfogni és kivallatni.

A török fordulat okai tisztán reálpolitikaiak:

• Az alapvető demokratikus jogok csorbításával, az ellenzék vegzálásával és a kurdok elleni megtorlásokkal Törökország beláthatatlan távolságba került az uniós csatlakozástól, hasonló okok miatt vált hűvösebbé a viszony az Egyesült Államokkal is – Erdoğan azt is sérelmezi, hogy az USA egyre nagyobb támogatást nyújt az Iszlám Állam ellen harcoló szíriai kurdoknak.

• Erdoğan felismerte, hogy ötévnyi erőfeszítése ellenére sem fogja tudni megbuktatni Aszadot, ezért inkább megpróbálja kicsikarni a szír rezsimet életben tartó oroszok és irániak egyetértését egy szíriai török befolyási övezet kihasításához – magát a hasítást pedig már ténylegesen el is kezdte.

Ezt a megbékélést azonban sokan nehezen tudják Törökországban elfogadni – vallási és nemzeti okokból egyaránt.

Az oroszok ugyanis az Aszad-rendszer szövetségeseként az elmúlt 15 hónapban nemcsak arabokat, hanem észak-szíriai türkmén ellenzéki milíciákat is bombáztak – az észak-latakiai hadműveleteknek volt egyenes következményük a légi incidens is. A türkméneket (akiket a magyar sajtóban turkománnak is szokás nevezni) a törökországi nacionalizmus az első világháború után megrajzolt határokon túlra szorult nemzetrészének tekinti – jelentős türkmén közösség él (vagy élt, ki tudja) Aleppóban is.

A török közvélemény ráadásul a szíriai polgárháború egészét tekintve is markánsan az ellenzék pártján áll, és az orosz bombázásokat légi terrornak, népirtásnak tartja – ebben tulajdonképpen igaza is van. A közérzület alakulásához az is hozzájárult, hogy a szunnita többségű Törökországban sokan vallásháborús színtérként tekintenek Szíriára, ahol a síitákhoz csapódó alavita rezsim tudatosan akarja kiirtani vagy elüldözni a szunnitákat. Ebben az olvasatban az oroszok a vallási üldözés szereplői, ami tovább ront a renoméjukon.

Az ilyen alapvető beidegződések sokkal lassabban változnak, mint a hajlékony diplomácia,

Ez a megközelítés persze iszonyatosan kellemetlen a török kormánynak, ezért inkább megpróbálja azt rátolni a júliusi puccskísérlet óta Erdoğan Soros Györgyének számító Fethullah Gülen hitszónok szervezetére. A parlament külügyi bizottságának alelnöke al-Dzsazírának adott nyilatkozata alapján a fő érv az, hogy a gülenisták nagy informális hatalommal rendelkeztek az oktatáson és igazságszolgáltatáson kívül a rendőrségben is.

És bár Mevlut Mert Altintas motivációiról és kapcsolatairól így pár óra elteltével még keveset tudni, a gülenista szál jó mentség lehet a kormányzatnak, de egyáltalán nem mond ellent a mélyben húzódó nemzeti-vallási sérelmeknek. Ugyanis ahogy Senem Aslan török származású amerikai kutató írta:

Fethullah Gülen a török nacionalizmus és az iszlám szintézisének legfontosabb képviselője, aki úgy gondolja, hogy a török iszlám egyedi és felsőbbrendű a többi nép iszlámjánál. Hangsúlyozza, hogy az iszlám nem az arabok útján jutott el Anatóliába, hanem a Közép-Ázsiából a szúfi dervisekkel.

Ez a szintézis tette lehetővé a gülenisták és a világ nacionalizmus legfontosabb képviselői, az atatürkisták taktikai együttműködését, és talán az sem véletlen, hogy az orosz Szu–24-es lelövésére parancsot adó tábornok és a parancsot végrehajtó pilóta is gülenista volt, mindkettejüket le is tartóztatták a júliusi puccsot követően.

A Guardian elemzése szerint azonban előfordulhat, hogy egy gülenista szál adhat alkalmat arra, hogy Putyin és Erdoğan közösen mutogathassanak a Gülenre – és a Nyugatra. Hiszen a hitszónokot az Egyesült Államok még mindig nem hajlandó kiadni Törökországnak, ahol többek között a júliusi puccsért szeretnék felelősségre vonni. Erdoğan főtanácsadója, Ilnur Cevik a putyinista Sputnik Newsnak adott nyilatkozatából szépen kirajzolódik, hogyan is tereli az „Oroszország mindig is a barátunk volt” irányába a közelmúlt történelmét a török rezsim:

A javuló kapcsolatok és a minden területre kiterjedő intenzív együttműködés Törökország és Oroszország között dühöt váltott ki Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban és Németországban. (...) Elkerülhetetlenné vált, hogy a Nyugat megpróbálja aláaknázni ezeket a kapcsolatokat. Szomorú, hogy erre azt a módszert választották, hogy egy Fethullah Gülen terrorista szervezetéhez tartozó rendőrrel meggyilkoltatták az orosz nagykövetet. Ez a szervezet volt felelős az orosz bombázó lelövéséért is, ami sokat ártott a két ország kapcsolatának.