Hős vagy áruló? Önfeláldozó kiszivárogtató vagy hazug bűnöző? Lényegében erről szól a vita, mióta 2013-ben az akkori amerikai nemzetbiztonsági dolgozó Edward Snowden titkos dokumentumok tízezreit másolta le és adta át újságíróknak. Most pedig határozottan gyorsulni kezdtek az események minden idők legnagyobb szivárogtatási ügyének főszereplője körül.
A 3,5 éve Moszkvában élő Snowdent az USA-ban alsó hangon 30 év börtön fenyegeti. Ha Barack Obama – bár erre (vagy az ellenkezőjére) egyelőre semmi sem utal – kegyelmet akar adni a Moszkvában rekedt informatikusnak, már csak napjai maradtak. Obama helyzetét nem könnyíti meg, hogy utódja, Donald Trump viszont sose csinált titkot abból, hogy mit gondol Snowdenről:
2014-ben kémnek nevezte, akit ki kéne végezni, bár Trump twitteres kijelentéseinek komolyságát érdemes kellő kritikával kezelni. Novemberi megválasztása után viszont azt a Mike Pompeót jelölte a CIA élére, aki egy interjúban korábban szintén arról beszélt, hogy Snowdent halálra kéne ítélni.
Az, hogy Snowden végül Oroszországban rekedt, valójában az Obama kormánynak se volt igazán ellenére. Így ugyanis nem kellett – az összes politikai következményével együtt – lefolytatni egy büntetőpert egy olyan ember ellen, aki, miközben a dokumentumok kilopásával több súlyos bűncselekményt is elkövetett, tagadhatatlanul nagy szolgálatot tett a világnak. Edward Snowden feltárta a hétköznapi állampolgárok egyedi bírói engedély nélküli tömeges és kiterjedt titkosszolgálati megfigyelésének gyakorlatát, amivel törvénymódosításra sarkallta Washingtont, és ami még fontosabb, rávilágította a figyelmet a digitális technológia kormányzati alkalmazásának képességeire és a magánélet sérülékenységére.
A károkról viszont, amit a kiszivárogtatásokkal a titkosszolgálatoknak okozott, a természetükből fakadóan mindmáig semmi konkrétumot nem tudni, és ezen egy per sem változtatna: Snowden sorsáról zárt tárgyaláson kéne dönteni. Ha ilyen körülmények között ítélnék el, az információszabadság és az adatvédelem hívei a titkosszolgálatok bosszújáról, míg ha futni hagynák, a nemzetbiztonság szempontjait minden elé helyezők az állam gyengeségéről beszélnének.
Snowden többször hangoztatta, hogy mindent átadott az újságíróknak, nála nem maradtak fájlok, és ha esküdtszék döntene a sorsáról, akiknek elmondhatná, miért véli úgy hogy közérdekből cselekedett, önként hazamenne. Csakhogy az USA titokvédelmi jogszabályai miatt szerződéses alkalmazottként nem hivatkozhat magasabb morális szempontokra és arra, hogy milyen pozitív hatásai voltak a tettének – az ilyen kiszivárogtatók számára, akármekkora disznóság nyomára bukkanjanak is, nincs jogi kiskapu. A patthelyzetből egy különalku lehetne a kiút, ahol az ügye enyhe megítéléséért cserébe elvinné a balhét, ilyesmiről azonban eddig nem lehetett hallani, és erre Trump elnöksége alatt még kevesebb esélye lesz.
Nem véletlen, hogy Washington az elmúlt években beletörődni látszott a presztízsveszteségbe, hogy Snowden befogadásával Putyin emberi jogokból (az állampolgárok érdekeit védő kiszivárogtató megvédésével) leckézteti az USA-t. Donald Trump beiktatása után azonban a Snowden sorsa körüli patthelyzet is könnyen átértékelődhet, ha Putyin az új republikánus elnök kedvében akar járni, és ez a lehetőség Barack Obamát is el kell hogy gondolkoztassa.
Snowdenen kívül egyébként más ismert szivárogtatók is beadtak kegyelmi kérvényt, köztük a Wikileaksnek több mint 700 ezer oldal titkos információt és videókat kiszivárogtató Chelsea – akkori nevén még Bradley – Manning, de nekik is pont olyan kevés esélyük van. Obama viszont így is biztosan a leginkább kegyelmes elnökként vonul be a történelembe, hiszen 1023, többségében kábítószerrel összefüggő bűncselekményekért elítélt embert engedett szabadon, vagy enyhített jelentősen a büntetésükön. Az őt megelőző 11 elnök összesen nem osztott ki ennyi kegyelmet.
Valami márpedig egészen biztos, hogy történni fog, mert Snowden menedékjoga idén lejár, és hogy csillapítsa a moszkvai befogadásán fanyalgókat, több ízben is nyilvánosan kritizálta Putyint az emberi jogok oroszországi helyzete miatt. Január közepén megjelenik egy olyan tényfeltáró könyv, ami megpróbál igazságot tenni a Snowden-vitában. Júniusban pedig egy másik, ami alapjaiban írhatja át a Snowden-képet.
Hogy Snowden tettének megítélése mennyire nem egyértelmű, azt talán az jelzi a legjobban, hogy épp az a két nagy világlap ítéli meg homlokegyenest ellenkezőképpen a felelősségét, amelyik 2014-ben Pulitzer díjat kapott a civilek titkosszolgálati megfigyelését feltáró, épp általa kiszivárogtatott dokumentumokon alapuló cikksorozataikért. Amikor 2016 őszén kijött Oliver Stone teljesen kritikátlan Snowden-filmje és ugyanakkorra időzítve a Képviselőház kétpárti hírszerzési bizottságának szintén egyoldalú, csak épp Snowden-ellenes, és súlyos hibáktól hemzsegő, egyhangúan elfogadott összefoglalója, emberi jogi szervezetek nemzetközi kampányt indítottak az elnöki kegyelemért.
A Washington Post erre szerkesztőségi állásfoglalásban közölte, hogy ellenzi a Snowdennek adandó elnöki kegyelmet. A Guardian viszont véleménycikkeksorában sürgette Obamát, hogy hagyja futni Snowdent.
Amikor az első cikkek megjelentek arról, hogy az USA nemzetbiztonsági ügynöksége, az NSA és négy másik angolszász ország titkosszolgálatai a nagy távközlési cégekkel együttműködve milyen globális megfigyelési programokat működtetnek, Snowdent az érintett kormányokat kivéve szinte mindenki hősként ünnepelte. Ő lett a globális információszabadság-harc arca, aki az élete teljes ellehetetlenülését is vállalta azért, hogy mindenki megtudhassa, a kormányok és az általuk irányított titkosszolgálatok milyen mélységben gyűjtenek és őriznek adatokat emberek milliárdjairól – köztük a saját állampolgáraikról – anélkül, hogy ők arra bármivel okot adtak volna.
Snowden lényegében azt állította, hogy a terrorelhárítás ürügyén folyó megfigyelés és adatgyűjtés valójában az érintett államok politikai, katonai, gazdasági és technológiai vezető szerepének megőrzését is szolgálja.
Aztán reagálni kezdtek az érintett kormányok is (elsősorban Washington), egyre több minden derült ki arról, amit nemzetbiztonsági okok miatt a tényfeltárást végző lapok nem közöltek, Snowden megítélése pedig egyre árnyaltabb lett. A Snowden tettét elítélő érvek a következők voltak:
És persze előkerültek Snowden védelmének sarokpontjai is:
Ezek között az ellentmondások között próbál most rendet tenni a neves szabadúszó tényfeltáró újságíró, Edward Jay Epstein jövő héten megjelenő könyve. Epstein pár napja a Wall Street Journalben foglalta össze három éves kutatómunkája legfontosabb megállapításait, részben a Képviselőház teljes jelentése alapján, miután 2016 decemberében feloldották annak titkosságát. Ezek szerint Snowden
Epstein könyve, vagyis amit eddig tudni lehet róla, nem elsősorban azért érdekes, mert revelatív új információkat tartalmaz. Hanem mert igyekezett személyesen utána járni a Pentagon, a titkosszolgálatok és a Képviselőház jelentéseiben foglaltaknak. És arra jutott, amire ők: hogy Snowden nem érdemel kegyelmet.
Júniusban jön ki viszont Barton Gellman Snowden-könyve. Gellman a Washington Post újságírója, ő volt az egyike a három újságírónak, akikben Snowden megbízott. Ő mutatott rá a képviselőházi bizottság első jelentésének ellentmondásaira is. És az ő könyve tűnik a legígéretesebbnek, mivel a nemzetbiztonság a szakterülete, nagyon széles körben vannak forrásai, és eddig sem volt vevő sem a szabadságharcos, sem a kémnarratívára. Ráadásul könyve írása közben őt magát is megpróbálták megfigyelni és befolyásolni.
Frissítés, 2017. január 12:
A cikk megírása óta több komoly recenzió (1, 2) és reakció is napvilágot látott Epstein könyvéről, ezek felületesnek, elfogultnak és rosszhiszeműnek tartják.