Már csak lelkiismereti okokból sem árt elvetődni olyan helyre, ahol iskolába járni kiváltság, a srácok a folyóról hozzák a vizet becsengetés előtt, ebédre meg egy tányér rizst kapnak zacskós vízzel. Milyen gyereknek lenni a világ hivatalosan egyik legnyomorúságosabb országában? Mit csinál az, aki 14 évesen felnő, miután az apja meghalt ebolában? Mit tudnak rólunk, magyarokról, egy világvéginek látszó nyugat-afrikai városkában? Hogy segít nekik az UNICEF, akár a mi adományainkból is? Guineai riport mosolygós gyerekekkel, kőkemény mortalitással és némi halszósszal.
Gyerekek, most érdemes bauxitot venni, 1000 dollár alatt van a tonnája – hajol előre a dzsip hátsó üléséről a guineai ex-miniszter, aki per pillanat tolmácsként segédkezik az UNICEF-nek. Bauxit pedig van bőven, vöröslik az egész ország, benne az a mocsárrá változott főút is, amin éppen próbálunk elvergődni a Sierra Leone-i határ felé. Ez az esős évszak vége, ilyenkor már csak naplemente után szakad le az ég, de az utak tropák, mellettünk egy maniókaliszttel csurig pakolt teherautó valószínűleg napokkal ezelőtt akadt el a sárban.
Az időjárás legalább hoz némi bevételt a szomszéd falu gyerekeinek: mezítláb szaladnak az erre tévedő autók előtt, hogy pár helyi frankért kalauzként mutassák az utat a kátyúk között. Iskolaidő van, de itt a gyerekek fele nem jár iskolába. Bár Guineában a helyzet mostanában egész konszolidáltnak számít szomszédaihoz képest, ez inkább csak annyit jelent, hogy nincs polgárháború és akut menekültválság. Bauxit – oké, ez eleve csak poén volt – és az ország másik fő exportcikke, a kesudió helyett az emberek csak a legszükségesebbekre, rizsre, édesburgonyára, jó esetben zacskós vízre tudnak költeni.
A nemzetközi szervezeteknek ilyen körülmények között kulcsszerepe van. Ez az elmúlt hónapokban derülhetett ki igazán, amikor a nyugat-afrikai ország kivételes módon rendszeresen szerepelt a világlapok címoldalán. Guinea helyi mércével is távoli, esőerdős vidékén kezdődött az ebolajárvány, súlyos regionális válságot és egészségügyi pánikot keltve az egész világon. Talán fertőzött „bush-meat”-tel indult a dolog, a vírust hordozó denevér-, vagy majomhúst ehetett valaki, a járvány mindenesetre gyorsan terjedt emberről emberre. Hivatalosan huszonvalahány-ezer fertőzést regisztráltak Guineában, aztán ha megbetegszik valaki, nagyjából fifti-fifti az esélye: 10 ezernél is több volt a halálos áldozat, mire márciusban hivatalosan is véget ért a járvány.
Abban, hogy az ebolát a sok pesszimista jóslat ellenére sikerült megfékezni, az orvostudományon kívül többek között az UNICEF-nek is jelentős érdemei vannak. Az ebola nem egy megállíthatatlan kór, a vírusokat egy alapos szappanos kézmosás is elpusztítja, ha azonban valaki megfertőződött, csak akkor van esélye, ha gyorsan kórházba kerül. Ehhez azonban kellene néhány dolog, ami Guineában szűkösen áll rendelkezésre: mondjuk egy működő egészségügyi rendszer, megfelelő tájékoztatás, valamint bizalom.
Forécariah-ban, ahová az UNICEF magyar és helyi munkatársaival zötykölődtünk, az ebola különösen sok áldozatot szedett. Az emberek eleinte nem is akarták elhinni, hogy valóban létező, addig számukra ismeretlen betegségről van szó. Vírusokról és a nyugati típusú medicina szokásos magyarázatairól sokan nem is hallottak addig, és különben is, a mecset köztiszteletben álló imámja is arról szónokolt, hogy az egészet csak kitalálták valakik, nem kell bedőlni a pániknak.
Hasonló összeesküvés-elméletekből nem volt hiány: ha az ebola létezik is, azt az ember hozta létre; a rasszista Nyugat akarja vele kiirtani az afrikaiakat; vagy az egészet a korrupt kormány találta ki, hogy így szerezzenek újabb nyugati segélypénzeket. Akárhogy is, semmiképpen ne menjenek kórházba, mert onnan csak hullazsákban hozzák vissza az embert, és még azt sem hagyják, hogy a rokonok a hagyományok szerint megmossák a holttestet – mondták.
Ebben a kisvárosban, ahová mi mentünk, az egyik legelső áldozat maga az ebolatagadó imám lett. Halála gyorsan megváltoztatta a helyi közhangulatot; a tragédiáról egy év után is intő jelként, a sors büntetéseként beszélnek. Ez a messzeségből néhány embernek talán még viccesnek is tűnhet, de egyáltalán nem volt az, amikor találkoztunk az imám árván maradt fiával és családjával. Apja halála miatt Fodé 14 évesen egyik napról a másikra lett felnőtt. Bár még iskolába jár, érthetően nyomasztja a családja iránti újdonsült felelősség. Az imám után 17 gyerek maradt hátra – ők ma anyagilag is nagyon nehéz helyzetbe kerültek, örülnek ha jut naponta kétszer valami egyszerű ételre, de Fodé próbál mindent megtenni értük, ő az, aki most figyel a kicsik tanulására is.
Fodét afféle bezzeg-gyerekként is mutogatják nekünk a helyi iskolában, ahol a sok egyenruhás (a lányok aprókockás kék és pirosban, a fiúk katonásabb homokszínűben, de szinte mind érthetetlenül kedves és mosolygós) gyerek között leülünk vele. Mint mondja, tanárai mellett különösen hálás az UNICEF helyi segítőinek, akik más, az ebola miatt árván maradó családokat is támogattak – anyagilag és más módokon is. De a gyermekvédelmi nemzetközi szervezetnek ezen túlmenően is kulcsszerepe volt a járvány megfékezésében.
Amikor a szokásos reggeli ünnepélyes zászlófelvonás és közös himnuszéneklés után az iskolába érünk, a hőmérsékletünket nekünk is lecsekkolják még az udvaron egy instant lázmérővel, egy takaros mangófa árnyékában. Itt az iskola most nem csak a hagyományos tananyagról szól: ez az alapvető higiéné terepe, valamint a betegség elleni küzdelem legfőbb frontja is. Bár a járvány miatt az iskolákat is bezárták három hónapra, az UNICEF eredményesen kampányolt azért, hogy minél hamarabb újra kinyissák őket. Az iskolák ugyanis a vírus feletti kontroll szempontjából jobban működnek, mintha otthon maradnának a gyerekek. Az ország 9000 iskolájában minden reggel megvizsgálták az odajáró bő egymillió tanulót, naponta jelezték a fővárosba a megbetegedések számát, és kiképezték a tünetek korai felismerésére a tanárokat.
Egyébként nem valami végtelenül elmaradott, világtól elzárt helynek kell ezt gondolni. A földrajzi távolságokat ugyan nehéz leküzdeni, de a mobil ezt részben kompenzálja, és az, hogy az ország egykor a francia gyarmatvilág része volt, kommunikációs szempontból is érezhető. A tévében nagyon sok helyen a francia hírcsatornák mennek, és ez az általános informáltságban is látszik.
Miért épített Magyarország kerítést?
Illetve, „Szerinted lesz újabb menekülthullám?” – kérdezték tőlem a guineai utcán vadidegenek – álnaivitás lenne azt firtatni, hogy egy magyar faluban milyen releváns kérdéseket tudnánk feltenni egy random odatévedő nyugat-afrikai embernek.
Az utat, melyen részt vettünk, Tausz Katalin, a magyar UNICEF gyermekjogi igazgatója vezette. Őt kérdeztük arról, hogy szerinte milyen támogatások az igazán hasznosak, és miért lehet érdekes a program akár Magyarországon is. Tőle idézzük:
„Sokan gondolják, hogy miért nem otthon segítünk, hiszen nekünk is megvannak a magunk szegényei. Annak ellenére, hogy ilyen típusú szegénységet Magyarországon azért csak nagyon szűk körben lehet megtapasztalni, megrázó, hogy a szegénység arcai mennyire hasonlóak – a mélységei különböznek. De a problémák globálisak, és ahogy az ebola sem áll meg a határokon, az is közös érdek, hogy mi lesz ezzel a bolygóval, és sikerül-e valamennyire modernizációs pályára állnia egy harmadik világbeli országnak.
Ez nem egy „Münchausen bárós” dolog, hogy egy ország majd egyszerűen kirántja magát, ha elhatározta. A nemzetközi segítség nagyon fontos, de nem feltétlenül nyers gazdasági formában. A modernizáció az oktatáson keresztül lehetséges csak. Ha csak úgy belepumpálnának sok pénzt ebbe az országba, az önmagában még nem megoldás, inkább csak újabb problémákat szülhet.”
Guinea egyébként egyelőre nagyjából kimaradt a mostani migrációs bummból. Miközben például Nigerből rengetegen indultak neki az Európa felé vezető útnak, itt, a Száheltől délre, a jelek szerint még nem indult be igazán a folyamat. Egyelőre inkább az országon belül, a félelmetes sebességgel növekvő, európai szemmel nézve nehezen élhető fővárosban, Conakryban próbálnak boldogulni, a vállalkozókedvűbbek pedig Kelet felé tekingetnek, hogy valamelyik fekete bevándorlók által lakott kínai nyomornegyedben próbáljanak munkát találni. A migrációs push mindenképpen megvan: évente 300 ezerrel nő a bő magyarországnyi ember által lakott ország népessége, a korfa a klasszikus népességrobbanásos rajzot mutatja, és amúgy regionálisan komoly is a mozgás: Szenegáltól Csádig, Burkina Fasótól Elefántcsontpartig jönnek-mennek az emberek.
Bár a szegénység hatalmas, a kisebb településen az emberek láthatóan figyelnek egymásra. A készpénzforgalom ugyan kicsi, de nincs nyilvánvaló jele a súlyos éhezésnek. A közösségek vidéken normál időszakban még védőhálót jelentenek; krízisidőszakokban azonban a jó szándék nem elegendő a túléléshez. Az iskola ebből a szempontból is hasznos: a menzán kapnak egy tányér rizst némi halszósszal; a szerencsésebb gyerekek ehhez vehetnek mondjuk egy-egy narancsot a szünetre az iskolaudvarra érő, a fejükön egyensúlyozott vödröt lehalászó asszonyoktól.
Mielőtt belépnek a terembe, a gyerekek sorban állnak, hogy tanári felügyelet mellett alaposan kezet mossanak a fertőtlenítő szappanokkal – az ebola ellen ez a leghatékonyabb védekezés. És nem csak az ellen. Mert bár néhány hónapig itt szinte minden az eboláról szólt, és azóta is ott van minden óvintézkedés mellett a félelem a levegőben, hogy visszatérhet a betegség, az egészségügyi helyzet egyébként is kritikus. 10 százalék feletti a gyermekhalandóság, a vezető halálok a malária, de a szennyezett víz miatt is nagyon sok a végzetes megbetegedés.
A legtöbb iskolában most is maguk a gyerekek hozzák fel a folyóról a vizet. Mi is elkísértük őket a kilométeres úton, amit a heti kiválasztottak minden nap megtesznek a nehéz vödrökkel – hogy nekik ezt kell tenni azért a minimumért, hogy iskolába járhassanak és ne betegedjenek meg súlyosan, okoz némi zavarbaejtő érzést. Közben van, aki a testvérét irigyli, amiért az rendszeresen járhat – sőt vihet vizet is – az iskolájába, miközben neki dolgoznia kell; a szülők keresete nem elég a minimumhoz sem.
Az UNICEF ebola alatti komplex akciója során tulajdonképpen fordított szocializációval a szülőkre és a tágabb családokra igyekeztek hatni a gyerekeken keresztül: az iskola most annyira a megelőzésről szól, hogy az az otthoni magatartásra is hat. De egy olyan társadalomban, ahol teljesen szokványos, hogy hét-nyolc gyerek van, az átlagéletkor pedig 18 év, egyébként sem lehet elválasztani a gyermeknyomor elleni küzdelmet az össztársadalmi kérdésektől.
Bár törvény szerint 14 éves korig kötelező az iskola, nincs, aki ezt be tudná tartatni. Sok helyen egyszerűen túl messze, több falunyira van a legközelebbi intézmény, miközben az utak állapota miatt errefelé egy 20 kilométeres távolság is komoly akadály lehet. Az általános szegénység miatt is rengeteg gyereknek kell dolgoznia, de sok szülő is félti a gyerekét, főleg a lányokat. Ha néhány osztályt ki is járnak, 10-12 éves kor után már inkább kiveszik őket, nehogy az iskola „megrontsa” őket, és netán teherbe essenek – az iskola, mint idegen közeg, legalább annyira erkölcsi veszély a szemükben, mint a lehetőségek kapuja.
Ezen próbálnak változtatni a szociális segítők; mint Miriam, akit mi is elkísértünk egyik útjára, ahol a helyi asszonyokat győzködi arról, hogy a jövő az iskoláztatásban van, lám, ő is tanult, és most városi ruhája, megbecsült munkája van. A húsz év körüli lány nagy hangon, és bár nem értünk sousou-ul (itt a tengerpart közelében ez a fő nyelv a Guineában beszélt 23 közül), érezhető meggyőződéssel érvel az iskola haszna és a modernizáció szükségszerűsége mellett. Hogy hogy alakul a tanuláshoz való viszony, persze csak hosszabb távon dől el, mindenesetre az ebolajárvány közvetve még jót is tett az iskoláztatás ügyének: nőtt az emberekben a bizalom.
Ehhez még egy olyan oktatás kellene, ami visz is valahová. A tanárok 70 százaléka azonban ma még képesítés nélkül tanít, sok családnak pedig végképp nincs pénze a középiskolára – így a tanulás sokaknak csak az alapkészségek megszerzéséről, illetve a francia államnyelv megtanulásáról szól. Innovatívabb oktatás elterjesztéséhez és a megfelelő szociális támogatásokhoz a helyi államnak biztosan nem lesz kapacitása, ezért is olyan lényeges a nemzetközi segítő szervezetek munkája. A halálos vírusfertőzés alatt helytálltak, most a viszonylag nyugodtabb időkben is várják őket.
A cikk az UNICEF Emergency Lessons programjának támogatásával született meg.