Vasárnap választ elnököt Szerbia. A miniszterelnöki posztot betöltő Aleksandar Vučić kényszerhelyzetben indul az elnöki posztért, párttársa, a jelenlegi elnök, Tomislav Nikolić az elmúlt öt évben nem volt éppen a helyzet magaslatán. Bajtai Kornéllal, a vajdasági Szabad Magyar Szó újságírójával beszélgettünk a jelöltekről, a sötét múltról, és a semmi jót nem ígérő jövőről, ezt összegeztük alább.
Aleksandar Vučić miniszterelnököt már most hétvégén Szerbia elnökévé választják, esetleg még két hetet várnia kell rá. Leegyszerűsítve ez a vasárnap szerbiai elnökválasztás első fordulójának a tétje, de várjuk ki a végét, Szerbiában vagyunk, ahol jósolni lehetetlen.
De miért akar egy sikeres, ereje teljében lévő politikus a valódi hatalmat jelentő miniszterelnöki székből a magyarhoz hasonló, ceremoniális jellegű köztársasági elnökibe átülni? Röviden: a káderhiány miatt. Ha nem Vučić, a haladók egyetlen épkézláb politikusa indulna a köztársasági elnöki posztért, akkor egy esetleges vereséggel a pártjának a következő parlamenti választáson is csökkennének az esélyei. Nem volt más lehetőség, csak az ő feláldozása a miniszterelnöki poszton, a lapokat úgyis ő keveri majd köztársasági elnökként is.
A jelenlegi köztársasági elnök az a Tomislav Nikolić, aki 2008-ban a Szerb Radikális Pártból kiválva megalapította a többé-kevésbé európai orientációt követő, háborúpárti, kisebbségellenes múltjától megszabadulni igyekvő Szerb Haladó Pártot.
Nikolić nagy meglepetésre megnyerte a 2012-es elnökválasztást, de nem bizonyult éppen korszakalkotó elnöknek, sőt, lényegében újraválaszthatatlan lett. Komoly kétségek merültek fel egyetemi diplomáját illetően (nem véletlen hívják Toma Diplomának a háta mögött), nekiment a szerbekkel éppen csak megbékélő horvátoknak, szellemi képességeiről pedig mindent elmond, hogy az állami tv élő adásában azt találta mondani, hogy szívesen kommentálna a közösségi oldalakon, de a telefonján nem kap vonalat. De az is anekdotikus, ahogy egy megdöbbent kínai delegációnak fejtegette: egy jövendölés szerint sárga emberek fognak jönni Szerbiába, és isznak a Morava vizéből.
Nikolić 2012-es elnökké választásával párhuzamosan Aleksandar Vučić a miniszterelnök első helyettese lett, és megérezve az idők szavát egy zseniális húzással kinevezte magát a korrupció elleni harcosnak. Ez volt az az időszak, amikor a rendőrök fényes nappal ütöttek rajta a demokrata párt egykori miniszterein, ekkor vették őrizetbe az azóta meghalt Kasza Józsefet, Szerbia egykori miniszterelnök-helyettesét, Szabadka volt polgármesterét. A gyanúsításoknak sokszor alapja is volt, de ahogy az Magyarországon is történt 2010-ben, az eljárások szépen lassan elhaltak, a meghurcoltak kis idő után minden különösebb csinnadratta nélkül kiszabadultak. Aleksandar Vučićnak viszont jó szolgálatot tettek, a korrupció elleni harc megalapozta hírnevét.
Nem mintha nem ismerték volna korábbról. Az 1970-ben született politikus a hírhedt Vojislav Šešelj-féle radikálisoknak volt az üdvöskéje. Az 1995-ös srebrenicai mészárlás előtt, amikor a szerb köztársasági hadsereg 8700 muzulmánt mészárolt le, azt mondta: minden szerb életért száz muzulmánt kell megölni. Slobodan Milošević rendszerének utolsó éveiben információs miniszterként szolgálta az egyre sötétebb rezsimet. Az 1999-es NATO-bombázások idején ő volt Szerbia tájékoztatási minisztere, a világ televízióit bejárták azok a hazugságok, amiket a szerb haderő sikereiről terjesztett. (Mellesleg a világ vezetői se túl finnyásak ezügyben, Tony Blair, aki brit miniszterelnök volt a bombázások idején, ma tanácsokat ad Vučićnak, Gerhard Schröder pedig, aki Németország miniszterelnöke volt 1999-ben, ott volt a minap Belgrádban Vučić kampányrendezvényén.)
Ennél súlyosabb dolog is történt. Tájékoztatási minisztersége alatt a szerb állami rádió-televízió épületében dolgozókat elfelejtették tájékoztatni arról, hogy halálos veszélynek vannak kitéve, a munkahelyük ugyanis rajta van a NATO listáján. A bombázás előtti napokban az addig a tévé székházában irodát bérlő nyugati újságírók távoztak, és figyelmeztették szerbiai kollégáikat, de ők nem mehettek: Miloševićnek kellettek az újságíró civil áldozatok.
A 90-es évekbeli Aleksandar Vučić nevéhez fűződik az a sajtótörvény is, ami alapján ellenzéki szerkesztőségi sorát záratták be. És ő volt az, aki Slavko Ćuruvija 1999-es, saját háza előtti lelövése előtt pár héttel azt mondta: bosszút fog állni a szabadszájú újságírón. Azóta kiderült: az állambiztonsági szolgálat végzett az újságíróval.
Az idei elnökválasztás egyik legabszurdabb fejezete az, ami a magyarokkal történik. A legnagyobb pártjuk, a koalícióban is részt vevő Vajdasági Magyar Szövetség – szemben az elmúlt két alkalommal, amikor saját jelöltet indítottak – Aleksandar Vučić támogatására szólított fel. A vajdasági magyarság megosztottabb, mint valaha. Egyrészt Orbán Viktor rendkívül népszerű a kettős állampolgárság megadása miatt, másrészt a vajdasági magyarok nem felejtik a radikálisok magyarellenes bűneit, még ha azok haladókká is mázolták magukat.
Ezért is okoztak megdöbbenést azok a hétvégén osztogatott magyar nyelvű szórólapok, ahol Vučić, Pásztor István VMSZ-elnök és Orbán Viktor portréja látható azzal a szöveggel: A mi jelöltünk Szerbia össz lakosának elnöke lesz.
Sokan úgy vannak vele, hogy Orbán Viktor nem tudja, kivel is közösködik, és biztos félrevezetik. Egy felmérés szerint a szavazni akaró vajdasági magyaroknak csupán 30 százaléka fog engedelmeskedni a felhívásnak. A magyar kormánynak fontos a csakugyan soha nem látott jó viszony fenntartása Szerbiával, jellemző, hogy Belgrádnak egy rossz szava nem volt a vajdasági magyarokat célzó 50 milliárdos gazdaságfejlesztési csomaghoz. Olyan sem volt még, hogy egy magyar külügyminiszter szerbül szólaljon fel Vučić szerb köztársaságielnök-jelölt belgrádi kampánygyűlésén, és különös, hogy még a magyar kormánynak oly fontos menekültkérdésben tapasztalható megengedőbb szerb álláspont se rontja a jó hangulatot.
És most nézzük, a papírforma szerint miért is lefutott ez az elnökválasztás. A legtöbb felmérés szerint Vučić 50 százaléknál nagyobb arányban nyer, ha nem, akkor a második fordulóba nagy valószínűséggel a független, európai elkötelezettségű, polgári jelölt, a Vučićhoz hasonlóan 46 éves Saša Janković juthat. Rá szavaznak vélhetően azok a magyarok is, akiknek a gyomra nem veszi be Vučićot. Janković tízéves szolgálat után februárban mondott le ombudsmani psoztjáról, hogy indulhasson az elnökválasztáson, miután száz szerbiai értelmiségi kérte, hogy induljon el. A legfrisebb felmérések szerint a szavazatok 13 százalékát szerezheti meg.
Nézzük, kik vannak még?
Luka Maksimović – 9,5 százalék. A hatalomnak tetsző humorista. Sokak szerint annyira nincs ellenére a hatalomnak az ő indulása, és ezzel az ellenzéki oldal szétforgácsolása, hogy rendre terepet adnak neki a haladók uralta médiában is. És rendre felülmérik a hatalomhoz kötődő közvélemény-kutatók, úgyhogy csínján kell bánni azzal a 9,5 százalékkal.
Vuk Jeremić – 6,8 százalék. Külügyminiszter volt 2007 és 2012 között, kemény nacionalista, a második fordulóban Saša Janković támogatására szólítana fel.
Vojislav Šešelj – 6,5 százalék. Amíg Šešelj 2003 és 2016 között Hágában ült vizsgálati fogságban, Tomislav Nikolić és Aleksandar Vučić hátat fordított neki, és új pártot alapított. Šešelj ezt a létező legnagyobb árulásnak tartotta, de ebben a kampányban meglehetősen visszafogott volt. Nem tudni, felgyógyult-e hererákjából, ami miatt tavaly szabadon engedték.
Saša Radulović – 3 százalék. Mérnök, közgazdász 1989-ben Németországba emigrált, a zűrös háborús éveket Amerikában és Kanadában töltötte, 2005-ban, amikor hazaköltözött, ő volt az első blogger Szerbiában. 2013-14-ben rövid ideig Vučić gazdasági minisztere volt, de hamar összerúgták a port. Új pártja, a Dosta je bilo (Elég volt) rögtön 6 százalékot szerzett.
A másik öt jelölt – köztük a hatalom által felbérelt, Maksimovićhoz hasonlóan az ellenzék szétforgácsolása miatt indított politikusok – összesen nem számíthat 7 százalékra.
Slobodan Milošević bukása óta ez volt a legmocskosabb kampány. A hatalom szolgálatába állított bulvárlapok és a közmédia a lehető legaljasabb hazugságokkal állt elő Jankovićról és Jeremićről, az ellenzéki eseményekről a hatalom tévéje nem tudósít, vagy ha igen, akkor rendkívül torzan, egy 20 ezres tömeget szemrebbenés nélkül hazudnak néhány százasnak. De ez csak a felszín. Az állami vállalatokban elvárják, hogy Vučićra szavazzanak, listákat állítanak össze róluk, és aki nincs rajta, az maga kéri, hogy vegyék fel, mert fél a retorziótól.
A kampányban az is kiderült, hogy a hatalom 400 ezer emberről vezet adatbázist, amiből pártszimpátia mellett megtudható, hogy mennyire mozgósítható, tud-e másokat mozgósítani, mire van szüksége, hogy másokat is beszervezzen, stb. És minden bizonnyal élni fognak a Szerbiában bolgár vonatnak nevezett láncszavazással is, vagyis a szavazó előre megkapja a kitöltött szavazólapot, a választási helyiségben azt már csak borítékba kell tennie, és kihoznia az üres szavazólapot, amiért 10-20 euró üti a markát.
Szerbia közben vidáman masíroz az egypártrendszer felé. Ahogy Magyarországon a Fidesznek 2010 óta, úgy Szerbiában a haladó pártnak 2012 óta nincs igazi kihívója. Jól jellemzi a totális nihilt, hogy a tavalyi parlamenti választáson a haladók 48, a második helyezett, amúgy Milošević-i gyökerű szocialisták 11, a harmadik helyezett Šešelj-féle radikálisok 8 százalékot szereztek. Az önkormányzatok zöme haladó, és ott is előfordulnak a hatalom közelében lévő embereknél gyanús meggazdagodások.
Vučić győzelmével a politikai apátia hosszú évei elé néz az ország.
(Borítókép: Djordje Savic/MTI/EPA)