Nyolcvankilenc éves korában meghalt Zbigniew Brzezinski, aki páratlan karriert tudhatott magáénak. Élt Hitler és Sztálin birodalmában is, emigránsként az amerikai politika legfelső köreibe jutott, tető alá hozta az izraeli–egyiptomi békét, Kínát és a mudzsahideket támogatva visszaszorította a Szovjetuniót, szembenézett a perceken belül kirobbanó nukleáris háborúval, kudarcot vallott Iránnal.
Életének 90. évében meghalt Zbigniew Brzezinski, aki 1977 és 1981 között Jimmy Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója volt.
Az egykori demokrata politikust gyakran állítják párhuzamba a republikánus Henry Kissingerrel. Mindketten emigránsok voltak, és tizenévesként hagyták el hazájukat: Brzezinski Lengyelországot, Kissinger a náci Németországot. A Harvardon ismerkedtek össze, mindkettőjük előtt ígéretes egyetemi karrier állt, de becsvágyóbbak voltak annál, hogy megelégedjenek egy katedrával.
Ők hatni akartak a világra, így alakult, hogy belevetették magukat pártjaik választási kampányaiba, és a hetvenes években előbb Kissinger, majd Brzezinski is nemzetbiztonsági főtanácsadó lett az Egyesült Államok elnöke mellett. Mindketten hozzájárultak ahhoz, hogy eltűnjön a süllyesztőben a régi, a kudarcos vietnami háborúval hitelét vesztett külpolitikai elit. A közvetlen politikai állás után megmaradtak külpolitikai gondolkodónak, stratégának, és bár erős volt köztük a rivalizálás, tisztelték egymást.
Az 1928-ban Varsóban született Brzezinski, a totalitarizmus egyik legelismertebb kutatója, ha csak gyerekként is, de élt a náci Németországban és a sztálini terror csúcspontját élő Szovjetunióban is. Apja, Tadeusz Brzezinski ugyanis lengyel diplomata volt, akinek különleges szerencséje, hogy a második világháború kitörése előtt egy évvel, 1938-ban családjával Moszkvából Montrealba helyezték külszolgálatra.
Egyetemi tanulmányait a kanadai McGillen kezdte, majd a Harvardon doktorált. Miután nem kapott tanársegédi állást, átment New Yorkba, a Columbia Egyetemre tanítani. 1960-ban a demokrata John Fitzgerald Kennedy kampányának volt külpolitikai tanácsadója. Egyedülálló teljesítmény, hogy Kennedytől Obamáig minden amerikai elnöknek – nem csak a demokratáknak – dolgozott, leszámítva George W. Busht. A fiatalabb Bush idején viszont az egyik fia, Ian az Amerikai Védelmi Minisztériumban dolgozott.
Lengyel származású amerikaiként sokszor magyarázkodnia kellett, előszeretettel sütötték rá ugyanis a zsidó-, illetve a szovjetellenesség bélyegét. Négyéves nemzetbiztonsági tanácsadói munkája alatt a közel-keleti rendezésben és a Szovjetunió feltartóztatásának politikájában is nagyot alkotott az amerikai külpolitika.
Közel-Kelet 1979-ben írta alá Anvar Szadat egyiptomi elnök és Menáhem Begin izraeli miniszterelnök a Camp David-i békeegyezményt. Izrael és Egyiptom folyamatos hadiállapotban állt egymással. Egyiptom elvesztette a Sínai-félszigetet, aminek visszaszerzése volt a kairói politika legfőbb célja volt. A megegyezést kereső, egymásnak kölcsönösen gesztusokat tevő Szadat és Begin amerikai közvetítéssel hozták tető alá a békét: Izrael kiürítette a Sínai-félszigetet, Egyiptom pedig – arab államként a világon először – elismerte Izraelt. A két évvel később meggyilkolt Szadat hazája 2000-ig 38 milliárd dollár segélyt kapott az Egyesült Államoktól a bátor lépésért.
Szovjetunió A Szovjetunió visszaszorításában is számos amerikai lépés történt Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadósága idején. Az ünnepélyes keretek között Bécsben aláírt SALT–2 egyezmény a két szuperhatalom hadászati fegyvereit korlátozta – volna, de a kongresszus republikánus többsége nem ratifikálta. Ennél nagyobb jelentőségű volt, hogy folytatódott a Nixon és Kissinger idején megkezdett közeledés immár a Mao Ce-tung utáni Kínához. Brzezinski felismerte, hogy a feszült szovjet–kínai viszony ismeretében a szovjeteket a kínaiak mellé állással tudja leginkább gyöngíteni. Már a SALT–2 szovjet aláírását is egy váratlan pekingi úttal sikerült kizsarolni.
A Szovjetunió gyöngítését célozta az afganisztáni mudzsahidek felfegyverzése – még azelőtt, hogy a Moszkva bevonult volna Afganisztánba. Washington célja az volt, hogy egy olyan reménytelen háborúba rángassák bele a Szovjetuniót, mint amilyen Vietnam volt Amerikának. A számítás félig-meddig bevált, bár a mudzsahidek felfegyverzése a nagyrészt ezekkel a fegyverekkel végrehajtott tálib hatalomátvétel, valamint a 2001. szeptember 11-i terrortámadások ismeretében nem bizonyult túlságosan okos húzásnak. (Szeptember 11. után Brzezinski azzal védekezett, hogy szerinte az 1979-es afganisztáni szovjet invázió radikalizálta a muszlimokat.)
Az már csak hab volt a tortán, hogy éppen erre az időszakra esett egy világszenzáció, a szintén lengyel Karol Wojtyła pápává választása. Moszkva meg volt arról győződve, hogy a szovjetellenes lengyel–amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó járta ki a Vatikánnál a lengyel pápát. Ennek persze semmi alapja nem volt, de találkozóik alkalmával II. János Pál és Brzezinski jól elviccelődött ezen.
A Szovjetunió összeomlását viszonylag jól előrejelezte, már az ötvenes években megmondta, hogy a nemzetiségi ellentétek fogják szétfeszíteni az Amerikából nézve egységes masszának tetsző Szovjetuniót. Sőt egy olyan nacionalista, antidemokratikus, oligarchikus rezsim bekövetkeztetét is megjósolta, mint amilyen Putyin Oroszországa lett. Egyike azon keveseknek, akik szembenéztek azzal, hogy perceken belül elpusztítja a világot egy atomháború.
A Charles Gatinak adott interjúban meséli el: 1979. november 19-én hajnali 3 órakor a katonai asszisztensének telefonja ébresztette fel. „Elnézést, uram. Nukleáris támadás ért bennünket.” Egy ilyen nyitás után nem sok kellett ahhoz, hogy Brzezinski magához térjen. Az amerikaiak a hívás pillanatában úgy tudták, hogy a szovjetek harminc másodperccel korábban 200 rakétát lőttek ki az Egyesült Államok felé. Az előírások szerint a nemzetbiztonsági tanácsadónak ilyenkor két perce van ellenőrizni a hír valódiságát, további négy, hogy riassza az elnököt, akinek a döntésének függvényében indulhat a válaszcsapás. Brzezinski letette a telefont, és hajnal 3-kor várta, hogy katonai asszisztense ellenőrizze az információt. És hogy mit érez az ember nukleáris háború küszöbén? „Aztán csak ültem magamban. Fura érzés volt, mert fizikailag nem vagyok az a »semmi pánik« típusú hős. Mindig ideges leszek, ha valami zűrös dolog vár rám. De ekkor tökéletesen nyugodt voltam. Tudtam, hogy így vagy úgy, de 28 percen belül mindenki meghal, a feleségem, a gyerekeim, és mindenki más. Ha így állnak a dolgok, gondoskodni fogok róla, hogy legyen jócskán társaságunk.”
Már csak egy megerősítés hiányzott a nukleáris háború kirobbanásához. Az amerikai Stratégiai Légi Parancsnokság készen állt a felszállásra, amikor szólt a telefon, a vonal túlsó végén a katonai asszisztens: „Vissza az egész. Téves volt az információ.”
A Carter-adminisztráció alatt vesztette el az Egyesült Államok a nyugatbarát Iránt, győzött a forradalom, az iszlám fundamentalista síita klérus. A már súlyos beteg, az Iránban korrupt, elnyomó rendszert működtető Reza Pahlavi sah elmenekült az országból. Néhány hónappal később Jimmy Carter amerikai elnök engedélyezte, hogy gyógykezelés céljából az USA-ba látogasson. Ez súlyos hiba volt, mert a teheráni amerikai nagykövetséget emiatt foglalták el az új hatalommal összejátszó iráni tüntetők, és tartottak fogva 444 napig 52 amerikai túszt. Amerika kommandót küldött a kiszabadításukra, de a sivatagban meghibásodtak a helikopterek.
Az iráni bénázásért súlyos árat fizetett az amerikai kormányzat. Egyrészt a külügyminiszter Cyrus Vance belebukott a kalandba. (Amúgy Brzezinski és a klasszikus diplomata Vance nem jöttek ki valami jól egymással.) Másrészt sokak szerint Irán okozta Carter bukását Ronald Reagannel szemben.
Brzezinski a hatalomból való kikerülése után közeledett a republikánusokhoz, kedvére való volt Reagan elnöknek a szovjetek visszaszorítását célzó politikája. A nyolcvanas évek végén, amikor szocialista országok már a csőd szélén álltak, előadásokkal turnézott Magyarországon, Lengyelországban, Csehszlovákiában, sőt a Szovjetunióban is. Szerepe volt abban, hogy Moszkva kénytelen volt beismerni: a több mint húszezer lengyel tiszt és főtiszt halálával járó katyńi vérengzést nem a náci németek, hanem a szovjetek követték el. Jó viszonyt ápolt az idősebb Bush elnökkel is.
Szinte élete végéig aktív volt, folyamatosan tanított, előadásokat tartott, nyilatkozott, könyveket, tanulmányokat írt. Utolsó éveiben különösen nagy aggodalommal figyelte Moszkva ukrajnai térhódítását, és féltette szülőhazáját, Lengyelországot egy fekete forgatókönyvnek nevezett orosz inváziótól.
Felesége Emilie Benes szobrászművész, aki a másodunokahúga Edvard Beneš volt csehszlovák köztársasági elnöknek. Három gyerekük született, Mark jogász, az USA stockholmi nagykövete volt, Mika népszerű televíziós újságíró, Ian az Amerikai Védelmi Minisztériumban európai és NATO-ügyekkel foglalkozott George W. Bush elnöksége idején.