Áprilisban, amikor Theresa May brit miniszterelnök bejelentette, hogy előrehozott választásokat ír ki, a baloldal rögtön tisztességtelen politikai játszmával és már-már a hatalommal való visszaéléssel vádolta. És nem is ok nélkül: May Konzervatív Pártja akkortájt brutálisan vezetett a közvélemény-kutatások szerint, és minden jel szerint úgy tűnt, hogy a voksoláson tovább erősíti majd parlamenti többségét, a baloldali Munkáspárt és a konzervatívok szélsőjobbos konkurenciája, az európai uniós kilépés megindítása óta kvázi okafogyottá vált UKIP pedig összezuhan majd.

Ehhez képest két hónappal később Maynek sikerült elvesztenie pártja parlamenti többségét, ami még az eddiginél is bonyolultabbá teszi majd az EU-s kilépési folyamattal kapcsolatos belpolitikai csatározásokat. Miközben saját állítása szerint pont azért kezdeményezte a választást, hogy erősebb mandátumot kapjon a brexit véghezvitelére. 

Ennek fényében nem túlzás azt állítani, hogy

Bár a jelek szerint May miniszterelnök maradhat, miután sikerült megegyeznie kormánya támogatásáról az északír unionistákkal, azért arra így is jó esély van, hogy az eddig is tragikomikus brexit-folyamat rövid távon teljes káoszba fullad. Erősebb mandátum helyett May erősebb ellenzéket kapott, és nem csak a parlamentben. Ahelyett, hogy letörte volna a Konzervatív Párt két széléről, azaz a radikális brexitpártiak és a Maynél mérsékeltebb vonalat képviselők részéről érkező nyomást és ellenállást, az eddigieknél nagyobb pártbeli csatákat szabadított magára.

Egy szó mint száz, Theresa May teljesen feleslegesen megtorpedózta saját magát, és ezzel minden kicsit összetettebbé vált. 

Túl sokat akart

Pedig áprilisban még tényleg racionális lépésnek tűnt May számára a választás kiírása, pont ezért is támadták vehemensen a lépést az ellenzékiek. Na meg azért, mert May korábban többször egyértelműen kijelentette, hogy nem fog előre hozott voksolást kezdeményezni a brexit miatt.

Két hónapja mindenesetre úgy tűnt, hogy hiába hazugozzák döntése miatt, a dolog megéri.

1. A konzervatívok hagyományos váltópártja, a Munkáspárt patthelyzetben volt: a párt hagyományos, erősen balos vonalát képviselő Jeremy Corbyn pártelnök megválasztása óta állóháborút folytatott a centrista, harmadik utas, azaz a piacok és a gazdasági liberalizmus iránt nyitottabb parlamenti frakcióval, és a feloldhatatlan ellentét miatt egyes kommentárok már történelmi választási bukást és pártszakadást vizionáltak. A balközép- és a jobboldalon is általánosan elfogadott nézet volt, hogy a vörös Corbynnal a Munkáspárt képtelen lesz talpra állni, mert egyszerűen túl radikális ahhoz, hogy megszólítsa az átlag bizonytalan szavazót.
2. May számára a másik racionális indok saját párton belüli pozíciójának erősítése volt. Bár miniszterelnöksége nem forgott konkrét veszélyben, amikor kiírta a voksolást, azért a Konzervatív Párt messze nem volt egységes abban, hogy pontosan hogy és miként kellene kilépni az EU-ból. A jobbszél még keményebb vonalat várt az amúgy Brüsszelbe elég erősen beleszálló Maytől, a jobbközép képviselők viszont azt akarták, hogy a kormányfő kicsit fogja vissza a harcias retorikát, és gazdasági okokból mutasson nagyobb kompromisszumkészséget az unióval szemben. Ebből a szempontból tehát valóban igaz volt a hivatalos indok, tehát hogy az erősebb brexit-felhatalmazás miatt van szükség a voksolásra, bár May nem mondta ki nyíltan, hogy ezt a csatát a pártján belül (is) kell megvívnia.
3. Harmadrészt szempont volt az utóbbi években eléggé megerősödő és sok konzervatív szavazót elrabló Egyesült Királyság Függetlenségi Pártjának (UKIP) likvidálása is. A korábban Nigel Farage fémjelezte pártnak gyakorlatilag egyetlen üzenete volt megalakulása óta: hogy Londonnak szakítania kell Brüsszellel. Most, hogy ez megtörtént, ráadásul a konzervatívok vezérletével, May joggal gondolhatta, hogy vissza tudja édesgetni a szavazókat a szélsőjobbról. 

Na, hát

de igazából ez abból a szempontból nem különösen nagy előrelépés, hogy a párt parlamenti karrierje már korában a hattyúdal-szakaszba lépett képviselőik dezertálásával. És jelenlegi formájukban nem is jelentettek már veszélyt a konzervatívokra. 

Mindenki vesztett

Az eredmény hatalmas arcvesztés Maynek. A kormányfő a vereséggel felérő választási győzelem után azzal kezdte, hogy az országnak most stabilitásra van szüksége, csak éppen arról feledkezett el, hogy pont ő volt az, aki áprilisi döntésével felrúgta ezt a stabilitást. Ráadásul ő

Elődje, David Cameron ugyebár a brexit-népszavazással húzta ki saját maga alól a padlót, bár rajta jóval nagyobb volt a párton belüli nyomás akkortájt. Ahogy May, ő is úgy gondolta, hogy egy mesteri húzással leveri belső ellenzékét, ehhez képest mindketten elég rosszul jöttek ki a taktikázásból.

Bár a választás másnapján úgy tűnik, May egyelőre folytathatja, és amúgy sincs különösebben potens kihívója a párton belül, hosszabb távon biztos, hogy a mostani kvázi vereség jelentősen megnehezíti a helyzetét.

1. Egyfelől az ellenzék megerősödése miatt jóval nehezebb lesz keresztülvinnie azt a fajta kemény brexitet, amit eddig hangoztatott, azaz hogy nem fekszik le Brüsszelnek és nem köt kompromisszumokat.
2. Másfelől a pártján belüli elégedetlenség miatt jóval nehezebb lesz kompromisszumokat kötnie Brüsszellel, hiszen a konzervatív jobbszárny pont azzal érvel, hogy nem volt elég kemény és határozott, ezért bukták a többséget. 

Ettől függetlenül azonban nem szabad elfelejteni, hogy

A baloldal sem támadt fel

Corbyn legjobb stratégiai húzása volt, hogy csendben beletörődött a kilépésbe, és a brexit helyett „átlagos” választási témákra, elsősorban az egészségügyi rendszer és általában véve a szociális ellátórendszer hiányosságaira koncentrálta a kampányt. Így pedig egy klasszikus munkáspárti programot épített fel, amit a brexit mellett szavazó rétegek számára is sokat tudott ígérni. Az ingyenes felsőoktatás és a széteső egészségügy természetesen mindig népszerű ígéret, különösen ha elfogadjuk azt a tézist, hogy a brexitet jellemzően a lecsúszó, az állam és a gazdasági politikai elit által magukra hagyott emberek szavazták meg. 

Ennek ellenére azonban

Nagyot javítottak, ám majdnem ugyanannyira erősödtek Skóciában, az alapvetően balos Skót Nemzeti Párt, mint az angol konzervatívok kárára. (Ez utóbbi egyébként azt is jelenti, hogy várhatóan a skót függetlenségi népszavazásból nem lesz semmi.)

Másrészt a kormánytól még így is messze vannak, tehát nem sikerült cáfolni az állítást, hogy Corbynnal a Munkáspárt kormányképtelen. A Corbyn és belső ellenzéke közti feszültség pedig bár vélhetően csökken a választás után, ahhoz túl mély az árok, hogy egyhamar be tudják temetni. És persze ahogy Amerikában, úgy a briteknél is igaz, hogy a fiatalok a baloldallal vannak, ám az ő támogatásuk messze nem elég a győzelemhez.

Mindenesetre a legnagyobb vesztes a Munkáspárt balközép szekciója, akik azt remélték, hogy az esetleges katasztrofális vereséggel kiebrudálhatják végre Corbynt. Ez nem fog megtörténni, viszont a jelek szerint így nem jut egyről a kettőre a baloldal. Hiszen Corbyn pont elég erős ahhoz, hogy ne tudják leváltani, de messze nem elég erős ahhoz, hogy választást nyerjen a Labournek. 

Annyit tudni, hogy nem sokat tudni

Amiből egyébként az is következik, hogy a brexit nem marad el, legfeljebb az ellenzék erősödésével kicsit tompul May harcias hozzáállása. Jellemző, hogy az egyetlen nyíltan brexitellenes párt, a liberális demokraták bár erősödtek, így is csak 14 mandátumot szereztek. 

Azonban az egyetlen dolog, ami jelenleg biztos, hogy a brit választás csak további bizonytalanságot hozott azzal kapcsolatban, hogy merre tart és mit akar az Egyesült Királyság. Míg egy éve a brexit volt a legfőbb törésvonal, addig mára a konzervatívok mellett sok, békeidőben a Munkáspárt mellett szavazó ember által is támogatott brexit mellé visszatértek a klasszikus politikai ügyek: az egészségügy, az oktatás, a közszolgáltatás, hogy (a Munkáspárt szerint) a konzervatívok szétverik és szétrabolják az országot, míg (a konzervatívok szerint) a Munkáspárt felelőtlen osztogatásba kezdene és csődbe vinni Britanniát. 

Ezeken a vitákon pedig mostantól egy kisebbségi kormánnyal kell majd felülkerekednie az Egyesült Királyságnak, és közben Brüsszellel is meg kell harcolni. Nem lesz egyszerű.