A világ két legnépesebb országának több ezer katonája néz most már lassan egy hónapja farkasszemet egymással egy kopár himalájai fennsík közelében, és a kemény retorika mellett egészen szürreális jelenetek is kialakultak, amikor az ellentétes oldalon álló határőrök egymást lökdösve próbáltak érvényt szerezni akaratuknak.
Kína és India határvitái 55 évvel ezelőtt véres háborúba torkolltak, és a két ország rivalizálásának egyértelmű jeleként azóta is időről időre felizzik a feszültség, de a mostanihoz hasonló helyzetre régóta nem volt példa. Fegyverek nem dördültek el, és nem is nagyon tudnának, de a retorikában nem fogták vissza magukat, miközben több ezer katonát mozgósítottak.
Az egész még június 16-án indult, amikor kínai katonák kíséretében építőmunkások útépítésbe kezdtek egy kopár himalájai fennsíkon, az indiai határtól jó pár kilométerre, viszont egy olyan területen, amit Kína mellett Bhután is magának követel. Bhután egy nagyjából fél Magyarország méretű himalájai királyság, nagyjából 770 ezer lakossal. A kis ország mind katonailag, mind gazdaságilag szorosan Indiára támaszkodik, így nem volt meglepő, hogy Újdelhi segítségét kérte.
Hamarosan indiai katonák érkeztek az Indiában Doklamként, Kínában Tunglangként (Donglang) ismert területre, ami az északkelet-indiai Szikkim állam és Bhután nyugati határa mentén fekszik. Bhután arra kérte Kínát, hogy fejezze be az út építését, amely szerinte sérti a két ország közötti egyezményeket, az indiai kormány pedig a status quo durva felrúgását kérte számon Kínán.
Peking viszont tagadja, hogy bármilyen egyezményt megsértett volna. „Ez az ősidők óta Kína része. Nem Bhutánhoz és még kevésbé Indiához tartozik" – mondta a kínai külügyminisztérium egyik szóvivője, aki egy 1890-es, még a britekkel megkötött megállapodást is felemlegetett. Szerintük senkinek sincs joga beleszólni, hogy mikor és hol építenek utat a saját területükön, az indiai beavatkozást pedig végképp elfogadhatatlannak tartották, ezért a csapataik feltétel nélküli kivonását várják.
Egy ilyen határvitából önmagában nem következne, hogy hirtelen egymásnak esik a fennsíknál mindkét oldalon összevont több ezer katona, de azért fagyott meg különösen a levegő, mert sokan felidézték az 1962-ben vívott véres háború emlékét, ami a háttérben meghúzódó ellentétek – például az 1959-es tibeti felkelés után India menedéket adott az azóta is ott élő dalai lámának – mellett pont a határon fekvő vitatott területek miatt robbant ki.
Ahogy 1956-ban a szuezi válság elvonta a figyelmet a magyar forradalomról, Kína nem véletlenül éppen az akkor már négy napja zajló kubai rakétaválság idejére időzítette a támadást, amit két különböző határszakaszon indított meg 1962. október 20-án. Nagyjából 80 ezer kínai katona harcolt 12 ezer indiaival, és a 4 ezer méter feletti magasságokban zajló összecsapásokban végül 1383 indiai és 722 kínai katona halt meg, több ezren pedig megsebesültek, mire az Egyesült Államok és a Szovjetunió észbe kapott.
A pont egy hónapig tartó háború végén Kína tűzszünetet jelentett be, és kivonult az egyik vitatott területről, Arunácsal Pradesből, míg India a kínai kézbe kerülő Akszaj Csinben szüntette meg addigi ellenőrző pontjait és vonta ki katonáit. Ez végleges megnyugvást egyik félnek sem hozott, hiszen Kína egy magyarországnyi területet követel az általuk csak Dél-Tibetként emlegetett régióban, India pedig egy fele ekkora részt tart magáénak.
Nem véletlen, hogy a háború óta időről időre fellángol a feszültség az összesen 3500 km hosszú közös határszakasz valamelyik részén. Voltak villongások már 1967-ben is, 1986-ban pedig a két ország összesen százezer katonát mozgósított. Végül azonban visszakoztak, és ez alapozott meg Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnök történelmi kínai látogatásának. A határvitákban azonban egy sor tárgyalás ellenére sem tudtak érdemi előrelépést tenni, és legutóbb 2014-ben is több száz indiai és kínai katona nézett farkasszemet, és vágott válogatott sértéseket egymás fejéhez az északnyugati Ladakh indiai régiónál.
A mostanit azonban az elmúlt időszakban tapasztalt villongásoknál komolyabbnak tartják, amit az is mutat, hogy most már egy hónapja nem tudtak megoldást találni a kialakult helyzetre. Az nyilván önmagában egy probléma, hogy nincs egyetértés abban, pontosan hol húzódik a Himalájában egyébként is nehezebben meghatározható hármas határ, de a geopolitikai szembenállást az is jól jelzi, hogy ezúttal nem egy közvetlen szakaszon, hanem egy harmadik ország felett kerültek szembe egymással.
Kína az elmúlt években már eddig is aszfaltozott utakkal hálózta be a környéket, de a CNN-nek nyilatkozó szakértő szerint Indiának egészen konkrét oka volt arra, hogy ezúttal ilyen markánsan kiálljon szövetségese oldalán. A fennsík ugyanis rettentő közel van ahhoz a sérülékeny, mindössze 20 kilométer széles szakaszhoz, ami India nagyobbik részét köti össze az északkeleti államokkal.
Az útépítést ezért provokációnak tartják, amivel papíron lőtávolba kerülhetne a kínai tüzérség egy esetleges konfliktusban. „A további építkezések Kína oldalára billentik a helyi erőegyensúlyt, amivel India lényegében sebezhetővé válna, ha valamikor katonai konfrontáció tör ki Pekinggel" – mondta Sasank Josi, a londoni Royal United Services Institute (RUSI) kutatója.
Kína viszont az elmúlt években folyamatosan, lépésről lépésre próbálta erősíteni pozícióját a térségben, és vannak, akik ahhoz hasonlították a helyzetet, mint ahogyan a Dél-kínai-tengeren egymás után emelt mesterséges szigeteivel próbál kész helyzetet teremteni területi vitákban. Az egész mögött viszont az is ott van, hogy a térségben kiépített indiai szövetségeket is próbálják lazítani, az elmúlt időszakban például már próbáltak közvetlenül tárgyalni Bhutánnal, ami hivatalosan csak indiai nagykövetén keresztül tartja a kapcsolatot Kínával. A mostanihoz hasonló konkrét helyzettel lépéskényszerbe is akarhatták hozni Timput.
Természetesen mindkét oldalon felizzott a retorikai adok-kapok is, amire a helyi sajtó még rátett egy lapáttal. Mindkét ország arra szólította fel a másikat, hogy hátráljon meg: Kína szerint az indiai katonák visszavonása a békés rendezés feltétele, míg India azt követelte, hogy maradjon meg a június 16-a előtti helyzet, és ne változzon a status quo.
Az indiai médiában folyamatosan bírálták Kína expanzionista politikáját, aminek csak határozott kiállással lehet gátat szabni, míg a másik oldalon a nacionalista Global Timesban megjelent véleménycikkben azt írták, Peking nem fog engedni, és nem ártana móresre tanítani Indiát.
Kínai katonák két bunkert is felszámoltak június elején a környéken, de a retorikai kakaskodáson túlnézve, a több mint fél évszázadnyi véres előzmények ellenére – vagy éppen azért – mindkét ország odafigyelt, hogy még véletlenül se eszkalálódhasson egy ponton túl a helyzet, és a határviták ne fajulhassanak el a pillanat hevében. Ennek a legegyszerűbb módja évek óta az, hogy a közvetlenül a másikkal érintkező határőrök és katonák például lőfegyvert sem viselhetnek.
„Nem nyitottunk tüzet, hanem sorfalat állva megakadályoztuk a kínaiakat a további előrenyomulásban" – mondta egy indiai katona. Ez a gyakorlatban azonban a helyszínen készült videók alapján leginkább azt jelentette, hogy összeakaszkodva tolták egymást ide-oda, közben még arra is gondosan ügyelve, nehogy egy félreérthető ütés vagy rúgás elcsattanjon. Így történhetett meg, hogy két ekkora ország határvitája végül időnként Monty Python-szkeccseket, de legalábbis egy kocsma előtti hajnali dülöngélést idéző jelenetekben testesült meg – csak itt a katonák mögött valójában egy-egymilliárd ember feszült éppen egymásnak.
Kína egyik válaszlépése volt az is, hogy nem engedett fel egy hegyi útra 57 indiai zarándokot, akik egy hindu és buddhista szent helyhez tartottak Tibetben, és formális egyezség van a szomszédos országok között az átengedésükről. Szakértők szerint azonban az is jelezte, hogy Peking sem akar az egész vitából egy messzebbre nyúló konfliktust, hogy végül mind az 57-en továbbindulhattak Manaszarovar-tó felé.
Egyelőre jótékonyan a szőnyeg alá söpörték a problémát a múlt hét végén tartott G20-csúcson is, ami előtt Kína kerek perec lefektette, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök kétoldalú megbeszélést folytatna Narendra Modi indiai miniszterelnökkel, míg India sietett hangsúlyozni, hogy korábban sem volt szó ilyenről. A két vezető végül a BRICS-országok találkozóján kezet fogott, Hszi a regionális konfliktusok és viták békés megoldására szólított fel, és elismerően beszélt India terrorizmus elleni harcáról és gazdasági, társadalmi fejlődéséről, ahogy Modi is dicsérte, hogy mennyit fejlődött a BRICS Hszi segítségével.
A kölcsönös udvariaskodás ellenére azért bőven vannak feszültségek a sok szempontból rivális pályákon haladó két ország között. India szerint Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsában is akadályozza, hogy felmerülhessen egy esetleges állandó BT-tagság esélye, és nem nézte jó szemmel a kínai befektetéseket Kasmír pakisztáni részén. Peking viszont frusztráltnak tűnt, amiért India nem volt hajlandó csatlakozni az új selyemútnak tervezett One Belt, One Road infrastrukturális kezdeményezéséhez. Viszont India idén formálisan is csatlakozott az oroszok és kínaiak által dominált Sanghaj Együttműködési Szervezethez, amihez Pakisztán is csatlakozott.
Az ABC Newsnak nyilatkozó szakértő szerint viszont pont ezek a határviták akadályozzák leginkább a jó kapcsolatok kiépítését, India egy volt pekingi nagykövete szerint az pedig a kapcsolatok romlásának jele, hogy hetekig nem tudtak egyezségre jutni. A helyzet hirtelen elfajulására ettől még nincs sok esély, és a legtöbben azt várják, hogy szépen lassan elcsitul majd a vita, fegyveres konfliktusba pedig egészen biztosan nem akar egyik ország sem keveredni. Úgyhogy legfeljebb maradnak a lökdösődések egy kopár fennsíkon.