Európa vezetői a törökországi megállapodásra emlékeztető terven dolgoznak, hogy még a kontinens és a Földközi-tenger előtt megállítsák az Afrikából érkező migránsokat. Az ezen a héten tartott párizsi csúcstalálkozón a nagyhatalmak a világ legszegényebb országaival igyekeztek egyezségre jutni, a koncepciónak meg is van a három lába, de a Szahara csempészútvonalait politikai megállapodásokkal nem lehet varázsütésre kontroll alá venni.
A párizsi csúcson a kezdeményező, házigazda Emmanuel Macron a kampányüzemmódban lévő Angela Merkellel, valamint a spanyol és az olasz miniszterelnökkel együtt tárgyalt az afrikai migrációs útvonal három legfontosabb országa, Niger, Csád és Líbia hivatalos vezetőivel. A cél a Földközi-tengeri útvonal lezárása, vagy legalábbis a menekültek számának jelentős csökkentése.
Jelenleg ez a kulcs az egész migrációs válság (tüneti) kezeléséhez, hiszen a balkáni út bezáródása óta ez a legfontosabb migrációs csatorna Európába. Ugyan az elmúlt hónapokban jelentősen csökkent az érkezők száma (az nem teljesen világos, hogy pontosan miért, valószínűleg az olaszok és a líbiai hatóságok bekeményítésének van benne jelentős szerepe), erre csak az érintett afrikai országok együttműködésével lehet esély, de a lehetőségeket erősen korlátozza, hogy ezek vagy a saját területüket sem kontrolláló, polgárháborús, félig bukott államok (Líbia), vagy a világ legszegényebbjei (Csád 186., Niger a 187. az ENSZ fejlettségi indexes szerint a vizsgált 188 ország közül).
Párizsban bizonyos konkrétumok mellett egyelőre inkább csak a főbb kereteket rögzítették. A megállapodásnak három fő lába van: érdemi határellenőrzés és a menekültek kiszűrése már Afrikában – cserébe egyelőre közelebbről nem meghatározott összegű pénz. Valamivel pontosabban:
Macron Csádban és Nigerben olyan biztonságos zónákat akar létesíteni, ahol elindíthatják a menekültügyi eljárást. A sajtó ezeket többnyire hot spotnak nevezi, bár van itt némi retorikai csatározás is, Merkel például a kifejezést elutasítja – ami összefügg azzal, hogy egyelőre nem tűnik tisztának a zónák pontos hatásköre. A cél mindenesetre, hogy lehetőleg már Afrikában eldőljön, ki kaphat menekültstátuszt az EU-ban. A remények szerint így kevesebben vágnának neki az életveszélyes földközi-tengeri útnak.
A francia elnök már júliusban felvetette lényegében ugyanezt Líbia kapcsán, de az éles kritikák után akkor gyorsan visszakozott. Líbiával a fő probléma, hogy nem igazán tekinthető működő államnak. Ezért lehet az, hogy az új terv inkább már nem is oda, hanem a fő migrációs útvonal két délebbi országára koncentrál, bár attól még lehet, hogy Líbiáról sem mondtak le ebben a tekintetben.
Ez hasonlít a korábbi török megállapodásra, mely szerint a törökországi menekülttáborokból is átvesz – a Görögországból visszafogadottakért „cserébe” – menedékkérőket az EU. A menedékkérelmek afrikai beadásának tervével azonban vannak előre kódolt problémák, például az, hogy ez odairányíthatja a kontinens minden országából érkező kérelmezőket, így Csád és Niger tranzitországból könnyen tartósabb állomás lehet, amit ezek értelemszerűen szeretnének elkerülni.
Nem fogunk olyan állomásokat nyitni, amelyek az egész kontinensről a határainkra vonzzák a migránsokat
– jelezte a párizsi sajtótájékoztatón Idriss Deby csádi elnök fenntartásait. A megoldástervezet ezért arról szól, hogy az afrikai biztonságos zónákban csak azok adhatnának be menedékkérelmet, akiket az ENSZ az adott országban már menekültként ismert el, ezért az eljárást az ENSZ menekültügyi szervezete, az UNHCR fogja irányítani.
Ez talán szépen hangzik, de az eredmény bizonyára attól is függ, hogy közülük hányan tudnak eljutni a létesítendő helyekre, és milyen ütemben, mennyi embert fogadna be közülük az EU. Jelenleg például csak a csádi menekülttáborokban 380 ezer regisztrált menekült van az UNHCR adatai szerint, nagyrészt szudániak és a Közép-Afrikai Köztársaság káoszából ideérkezők, rendkívül nyomorúságos körülmények között. Mivel az egész európai–afrikai együttműködés lényegi célja az Európába érkezők számának a csökkentése, őket bizonyára nem kívánja Európa mind befogadni, kérdés azonban, hogy ehhez milyen eszközöket fognak találni.
A megállapodás másik eleme a határvédelem megerősítése. Erről egyelőre annyi a konkrétum, hogy az EU 50 millió eurót ad egy új nemzetközi katonai erő felállítására. Ennek a központja Maliban lesz, Mauritánia, Burkina Faso, Csád és Niger ad még bele egységeket, de a franciákkal fognak kooperálni, és a németek is nyújtanak katonai támogatást. A feladatkörbe az ember- és fegyvercsempészet megakadályozása mellett a terrorizmus elleni küzdelem is beletartozik.
Tekintve, hogy a Száhel országai a világ legszegényebbjei közé tartoznak, a radikális iszlám fundamentalizmusnak erős táptalaja van, a vonalzóval húzott határok pedig a hatalmas területű, jelentős vidékeken ritkán lakott országokban sok helyen csak papíron léteznek, 50 millió euró erre biztosan kevés lesz. Nem véletlen, hogy a tuareg és iszlamista lázadások miatt az ENSZ békefenntartói is jelen vannak Maliban, és ez számít a legveszélyesebbnek az összes helyszín közül.
Míg az első két pont arról szól, hogy lehetőleg már a sivatagban állítsák meg az Európába tartó migrációt, a harmadik lényegében az ellentételezésé: Európa vezetői pénzügyi segítséget ígérnek, hogy élhetőbb körülményeket teremtsenek az afrikai válságövezetekben, ezzel is csökkentve a migrációs nyomást.
Elvileg ez lehetne hosszabb távon a legfontosabb, ami nem csak az azonnali krízisintervenciót célozza, de éppen erről tudni egyelőre a legkevesebbet. A fő csapás mindenesetre a magánbefektetések támogatása: az EU külpolitikáját irányító Federica Mogherini azt ígéri, hamarosan nyilvánosságra hozzák a konkrét tervezetet, amellyel szeretnék megduplázni, 20-ról 44 milliárd euróra növelni az Afrikába irányuló európai befektetéseket.
A segély vagy befektetések régi dilemmájában most az utóbbi áll nyerésre, a segélyek emelése helyett egyértelműen a magántőkére épít Merkel is, aki a hamburgi G-20 csúcs egyik fő üzenetének éppen Afrika piaci alapú fókuszált megsegítését tette. Ezt szokták az Afrikának nyújtandó új Marshall-tervként is emlegetni: befektetések támogatása, széleskörű állami exportgaranciák, amivel a remények szerint olyan lökést lehetne adni Afrikának, mint amit Németország kapott a II. világháború után, és ezzel járulékosan az Európán lévő migrációs nyomáson is enyhítenének.
Egyelőre ebből annyi a konkrétum, hogy megneveztek hét afrikai országot Szenegáltól Ruandáig, amelyek első körben kiemelt befektetési célországok lennének. Nem véletlen azonban, hogy ezek éppen a legdinamikusabban fejlődő, konszolidáltnak számító államok, hiszen a tőke ezeket preferálja; így az olyan tényleg nagyon nyomorúságos helyzetben lévők, mint például Niger és Csád, kimaradnak. A segélyszervezetek szerint a befektetéseket amúgy sem a nemzetközi fejlesztéssel kellene szembeállítani, a kettőre egyaránt szükség lenne.
Ha Európa hosszabb távon meg akarja valahogy állítani az afrikai migrációt, ami, tekintve, hogy a demográfiai előrejelzések szerint az afrikai népesség 2050-ig megduplázódik és 2,5 milliárd lesz, míg az európai 700 millióra csökken, elég lehetetlennek tűnik, minden eszközt be kell vetnie. Rövid távon a kérdés, hogy mivel tudják ebben érdekeltté tenni az afrikai tranzitországokat. Korábban az EU 2,9 milliárd eurót adott migrációs segítség címén a Száhel országainak, most bizonyára ismét fizetni kell valamilyen címen, ehhez a piaci ösztönzők nem elégségesek. Antonio Tajani EP-elnök a törököknek fizetett kvázi védelmi pénzt hozza most fel követendő példaként: szerinte az EU-nak most is 6 milliárd eurót kellene összedobnia, elsősorban Líbiának, hogy ezzel motiválják a kiegyezés felé az ország keleti és nyugati felét uraló rezsimeket, és déli szomszédaik segítségével megállítsák a menekültfolyamot.
Mivel az Afrikából útnak indulók többsége gazdasági migráns, nem pedig jogi értelemben vett menekült (a három fő kibocsátó ország jelenleg Nigéria, Guinea és Elefántcsontpart, ezek közül csak Nigériából jöhetnének érdemi számban „valódi” menekültek, azonban az esetek többségében nem ők kelnek útra, sokkal inkább a prostitúciós hálózatok működése látszik érvényesülni), Európa a menekültügyi eljárások Afrikába helyezésével csak akkor kockáztatna nagyot, ha az új feltételek között tömegével adnák be a kérelmet azok a sivatagi menekülttáborokban élő százezrek, akiknek idáig esélye sem volt kifizetni az embercsempészeket.
A többieknél az EU a jelek szerint egyre inkább az afrikai országokra bízná a piszkos munkát. Ezt teszi már most is a líbiai parti őrség érdekeltté tételével, és ez a terv a szaharai határok most bejelentett megerősítésénél. Ez, tekintve, hogy az új konfliktuszónát a semmi közepére helyezné, az európai vezetőknek médiaszempontból is előnyös lenne. És mivel az EU Törökországban sem tiltakozik olyan komolyan a menekültekkel való bánásmód, tehát amiatt, hogy milyen eszközökkel szolgálják ki az európai érdekeket, ilyesmire a Szaharában sem érdemes nagyon számítani.
Borítókép: Balról jobbra: Federica Mogherini az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője Mahamadou Issoufou nigeri államfő Idriss Deby Itno csádi államfő Emmanuel Macron francia elnök Angela Merkel német kancellár valamint Mariano Rajoy spanyol Paolo Gentiloni olasz és Fájez esz-Szarrádzs líbiai miniszterelnök az afrikai országokból az Európai Unió tagállamaiba irányuló migrációról tartott csúcstalálkozót követő sajtótájékoztatón a párizsi elnöki rezidencián az Elysée-palotában 2017. augusztus 28-án. Fotó: MTI/EPA/Yoan Valat