Állami erőszak, tömeges gyilkosságok és gyújtogatások Dél-Kelet-Ázsia frissen demokratizálódó, de a hadsereg és a nacionalista ideológiák fogságában lévő országában: a rohingják elüldözése Mianmarból valószínűleg még nem meríti ki a népirtás fogalmát, de az etnikai tisztogatások hatalmas méretet öltenek. A világ szörnyülködik, de a történet összetett: bonyolult történelmi háttér, zűrös belpolitikai helyzet és nemzetközi viszonyrendszer a rohingja tragédia hátterében.
Az, ami Délkelet-Ázsiában, a mianmari muszlim kisebbséggel történik, az ENSZ szerint kimerítheti az etnikai tisztogatás fogalmát, mások az 1994-es ruandai genocídium óta nem látott népirtásról beszélnek. A rohingják elleni katonai akciókban az ENSZ szerint idáig több mint ezren meghaltak, és a becslésük szerint az elmúlt hetekben legalább 400 ezren menekültek el a korábban Burmának nevezett országból. Ez naponta átlagosan 20 ezer embert jelent.
A kormány nem engedte az ENSZ emberi jogi vizsgálatot folytató munkatársait a helyszínre, beszámolók és műholdképek alapján azonban civil szervezetek így is bizonyítottnak látják, hogy a biztonsági erők és helyi milíciák teljes falvakat gyújtanak fel és a menekülő civilekre támadnak.
Szerdai rendkívüli ülésén az ENSZ Biztonsági Tanácsa is aggodalmát fejezte ki a mianmari helyzet miatt. Elismerték, hogy rohingja szélsőségesek augusztus végén támadásokat hajtottak végre a biztonsági erők ellen, de elítélték az utána következő erőszakhullámot, és kiálltak a civilek biztonságának megőrzése mellett. António Guterres ENSZ-főtitkár katasztrofálisnak nevezte a humanitárius helyzetet, és teljességgel elfogadhatatlannak nevezte, hogy a katonák civileket támadjanak meg.
A mianmari hadsereg és a hivatalos kommunikáció váltig állítja, hogy fegyveres felkelők és terroristák ellen harcolnak, szerintük összesen 421 emberrel végeztek, és a civilek is előlük menekülnek. Ennek gyökeresen ellentmond, hogy a menekülők egyöntetűen azt állítják, a katonák és hozzájuk tartozó fegyveresek kergették el őket otthonaikból, sokakon golyók ütötte sebek voltak.
A mianmari hadsereg propagandája szerint a rohingják a saját otthonaikat gyújtják fel. Ez eleve kevésbé tűnik életszerűnek, és a BBC helyszínen járt tudósítójának (ez kivételezett helyzet, a kormány alapból senkit nem enged oda) is egy sor „ellentmondás” tűnt fel:
– és ez egy kormány által szervezett médiatúra volt. Amikor az újságírók rákérdeztek a hadsereg szerepére, a helyi parancsnok azzal replikázott, hogy hol a bizonyíték a katonai visszaélésekre. Szerinte a rohingja menekült nőkre elég ránézni; „ki akarná megerőszakolni őket?” – tette hozzá.
A szomszédos Bangladesbe érkezők brutalitásról, nemi erőszakról beszéltek. A határon különösen súlyos a helyzet, és nem csak azért, mert sokan a Naf folyóba fulladtak menekülés közben. Korábban még arról is szállingóztak hírek, hogy a mianmari katonák a határról visszafordítják a menekülőket, de a jelek szerint most már sokkal inkább azt akarják elérni, hogy minél többen menjenek át. A határmenti térséget az 1990-es években elaknásították, de bangladesi források és az Amnesty International szerint a hadsereg most
A mianmari kormány ezt tagadja, de külföldi tudósítók jártak olyan kórházban a bangladesi oldalon, ahol láthatóan akna okozta sérülésekkel kezeltek betegeket.
Az elmúlt években már többször eszkalálódott a helyzet a buddhista többség és a muszlim rohingja kisebbség között Mianmarban, ez azonban most új szintet jelent. 2012-ben egy etnikai zavargás után már több mint százezren menekültek el, mecsetek és lakóházak semmisültek meg. Több mint 150 ezer rohingja vesztette el otthonát, közülük sokan azóta zárt táborokban éltek Mianmaron belül. A globális menekülthelyzet kilátástalanságát általában is jelképezte, amikor 2015-ben a rohingja menekültek heteken át a tengeren hánykolódó csónakjait egyik ország sem akarta beengedni. De ez a konfliktus jóval régebbi.
Az 51 milliós Mianmar legnyugatibb, Bangladessel határos Rakhine államában nagyjából egymillió muszlim rohingja élhet, a becslések 800 ezer és 1,3 millió között mozognak. Pontos számok azért sincsenek, mert a több évtizednyi szünet után 2014-ben megtartott népszámláláson őket egyszerűen nem vették figyelembe. Nem véletlenül: a mianmari kormány propagandája szerint a rohingják illegális bevándorlók Bangladesből, ezért nem hajlandók nekik állampolgárságot adni, és magát a rohingja elnevezést sem fogadják el, ehelyett bengáli muszlimokról beszélnek, hogy ezzel is az idegen származásukra utaljanak.
Állami erőszak, családok elüldözése, etnikai tisztogatások és tömeges gyilkosságok idején szinttévesztésnek tűnhet ideológiákról, propagandáról beszélni és történelmi vitákba belemenni, de ha meg akarunk érteni valamit a konfliktusból és a körülötte lévő szélsőséges érzelmekből, ezt most nem lehet megspórolni. Történelmi, pontosabban politikailag használt és kicsavart történelmi érvek a ki mikor jött, kinél előbb és mire vezeti vissza a származását témájában; ugyanez felturbózva a ki ütött vissza először kérdéskör kapcsán; a másik identitásának totális megkérdőjelezése; vallási hovatartozás és nacionalizmus összecsúszása és egymást erősítése – bár a háttér összetett, Kelet-Közép-Európa felől nézve sok ismerős vonást lehet találni a dél-kelet-ázsiai viszonyokban.
A hivatalos mianmari álláspont szerint rohingják tehát nincsenek, csak illegális migránsok vannak. A muszlim bevándorlás azonban valójában évszázadokkal korábban kezdődött, sok, most elüldözött rohingja családja generációk óta élt a mai Mianmarban. Amikor Burma 1947-ben független lett, a helyi muszlimok is megkapták az állampolgárságot, a helyzet azonban később egyre rosszabb lett, és 1982-ben azt egyszerűen elvették tőlük. Az akkor meghozott törvény csak az „őshonosként” elismert, vagyis már az 1824-es angol-burmai háború előtt a mai országterületen élt nemzetiségeknek biztosította az állampolgári jogokat – a rohingjáktól ezt a státuszt megtagadták, akik így hirtelen tömegével váltak hontalanná.
A máig tartó menekültkrízis a Phy (másik nevén „Szép és Gyönyörű Ország”) Művelettel kezdődött 1991-ben. Ekkor azzal a címszóval, hogy mindenkiről külön-külön megállapítják, hogy állampolgár vagy „illegális migráns”, a mianmari hatóságok 250 ezer embert üldöztek el, vannak, akik azóta élnek állampolgárság nélkül bangladesi táborokban. Két évvel ezelőtt aztán az összes rohingjától elvették az ideiglenes igazolványukat is, állampolgárság híján addig ez a „fehér kártya” volt az egyetlen dokumentumuk. Enélkül még a gyerekek anyakönyvezését is megtagadják, iskolába sem járhatnak, a felnőttek utazási szabadságát korlátozzák, hivatalosan munkát nem vállalhatnak.
Nem szükséges különösebben taglalni, miért tragikus egy egész népet kollektív döntéssel visszamenőlegesen megfosztani legalapvetőbb jogaitól, de a jogfosztás történelmileg sem stimmelt, és még ebből a szempontból is önkényes volt. A brit hódítás előtt valójában már bőven éltek muszlimok ezen a területen; a XVI-XVII. században arab és perzsa kereskedők vitték őket nagyobb számban ide. Akkoriban az Arakán Királyság állt fent ezen a területen, ami India és Burma, az iszlám és a buddhista királyságok közötti széles határzónába tartozva többféle népességnek adott otthont. Burma 1780-ban foglalta el ezt a területet, ami így csak négy évtizedig tartozott oda, mielőtt kitört az európai gyarmatosítók győzelmét hozó brit-burmai háború – már csak ezért is anakronisztikus ősi burmai területekről, őshonos népekről és idegenekről beszélni.
A gyarmati időkben India és Burma közös fennhatóság alá került, még intenzívebbé vált a keveredés, ami itt főleg újabb muszlim bevándorlási hullámot jelentett Bengáliából, a mai Bangladesből. Ők eleve kevésbé olvadtak be a helyi, buddhista dominanciájú társadalmi közegbe, de az igazán súlyos konfliktust a II. világháború hozta el: ekkor a muszlimok brit, a burmai buddhisták pedig a japán zászló alatt harcoltak, egymás ellen, amiből lényegében polgárháború lett.
A háború után a függetlenné váló Burmában alapvetően változtak meg a hatalmi viszonyok. Az új államban az addig elnyomott buddhista bamar nép került kétharmados többségbe és domináns pozícióba. Az erőszakos nemzetépítési projekt a soknemzetiségű országban a többi etnikai csoport rovására ment végbe. Miközben a nemzeti mitológia a „kétezer éves buddhista királyságokkal” való folytonosságot tételezi, a helyi muszlimok lettek a fenyegető belső idegen megtestesítői, akikkel szemben a 3/4 részt buddhista vallású modern Burmát igyekeztek politikailag integrálni. A nacionalista szlogen szerint:
Burmainak lenni annyi, mint buddhistának lenni.
Ebben az értelemben lehet „buddhista nacionalizmusról” beszélni Mianmarban. A jelenség nagyon is létezik, a „969 mozgalom” ennek az egyik fő képviselője, és sokszor meghatározó szerepe van a buddhista szerzeteseknek is. Az állami ideológia is mélyen táplálkozik mindebből, de ennek ott sincs több köze a vallási értelemben vett buddhizmushoz, mint nálunk a kereszténységre hivatkozó politikai szólamoknak a hithez.
Rakhine tartományban, ahol a rohingják élnek, annyival bonyolultabb az alapképlet, hogy itt a lokális többség összállami szinten kisebbségi helyzetben van. Ők, a rakhine nép tagjai, buddhisták, de az államalkotó bamaroktól etnikailag különböznek – a rohingja „fenyegetés” kapóra jön az ő integrálásukhoz is. A helyi muszlimokat ők nagyon veszélyesnek tartják: a korábbi polgárháborús helyzet után is időről-időre voltak velük konfliktusaik, és a buddhisták magukat tudják áldozati szerepben. Nagy a demográfiai pánik, hogy a most helyi szinten durván egyharmadnyi muszlim népesség túlnövi őket, házaikat és földjeiket felvásárolják, asszonyaikat elveszik, és a helyi buddhistákat az is nagyon frusztrálja, hogy úgy érzik, a világ csak a muszlimok hangját hallja meg, az ő szenvedéseikre nyitott. Ebben a beállításban nincsenek etnikai tisztogatások, csak egy globális méretű „rohingja hoax”, amivel a buddhistákat akarják befeketíteni. Fake news – az idők szavainak megfelelően ez a mianmari média fő válasza a népirtásvádakra.
Főleg, hogy, mint írtuk, az ő beállításukban a rohingják nem is léteznek. Maga az elnevezés egyébként tényleg nem túl régi: tömegével csak a kilencvenes években kezdték el a helyi muszlimok magukat ezzel a névvel illetni. Ez leginkább a helyi muszlim mozgalmaknak köszönhető, amivel történelmi legitimációt és közös azonosságot adnak a sokféle helyi csoportnak – nem is olyan áttételesen tehát a mianmari nacionalizmusra és erőszakra való válaszreakció. Az elnyomás és az identitás megtagadása itt is az elnyomottak identitását erősítette meg.
A mostani erőszakhullám közvetlen előzménye, hogy rohingja radikálisok késekkel, házilag összebarkácsolt robbanószerekkel támadtak a rendőrőrsökre Rakhinéban, és legalább 12 embert – a számok bizonytalanok, egyes híradások 110 áldozatról beszélnek – megöltek. A mianmari kormány szerint több mint 30 kapitányságot ért támadás, a biztonsági erők ezután pörgették fel a brutális „tisztogató akciókat”. A támadásokat az Arakan Rohingya Salvation Army (ARSA) követte el. A csoportról először tavaly októberben lehetett hallani, akkor kilenc rendőrt öltek meg, és már az akkori támadásaik után kemény fellépésbe kezdett a hadsereg, ami elől már akkortöbb tízezren menekültek el.
A hadsereg álláspontja szerint az ARSA terroristacsoport, külföldön kiképzett vezetőkkel. Az International Crisis Group szerint vezetőjük egy Pakisztánban született, Szaúd-Arábiában nevelkedett rohingja, Ata Ullah. A csoport azt állítja, hogy nincs kapcsolatuk nemzetközi dzsihadista csoportokkal, tagjaik olyan fiatal rohingják, akik megelégelték az évek során őket érő katonai zaklatásokat. Az ENSZ emberi jogi vezetője is úgy vélte, hogy a katonai túlkapások is hozzájárultak a rohingja szélsőségesek megerősödéséhez. Az ENSZ már a korábbi években kitört zavargások idején is úgy látta, hogy az egész népet kollektíven büntették fegyveres támadásokért.
Az elmúlt hetekben végleg elfajult helyzet miatt egyre nagyobb nemzetközi kritika irányul Mianmar de facto vezetője, Aung Szan Szú Kjí ellen. A katonai junta évei alatt sokáig házi őrizetben tartott Szú Kjít a demokrácia szimbólumának, az egyetemes emberi jogok bajnokának tartották, akit ellenzéki politikusként szintén üldöztek és a szabadságért folytatott harcáért Nobel-békedíjat kapott. Ehhez képest külföldön sokan nagy pofonként élték meg, hogy első reakciójában nem tett említést a menekülő rohingjákról, hanem a terroristákat vádolta félretájékoztatással. Később már arról beszélt, biztosítani akarják, hogy „mindenkit megillessen a törvény védelme, de a helyzet évtizedek óta ilyen, ezért senki sem várhatja, hogy hirtelen megoldódjon.
Valójában Szú Kjí már öt évvel ezelőtt is komoly kritikákkal nézett szembe, amikor több mint százezer rohingja menekült el. Akkor sem ment a térségbe, és nem is szólalt fel az üldözött kisebbség védelmében. A tavaly évvégi támadások után sem kereste fel Rakhine tartományt, pedig az ENSZ mianmari különmegbízottja is erre sürgette. Októberben pedig azt mondta:
Mutassanak nekem egy országot, ahol nincsenek emberi jogi problémák.
A BBC-nek áprilisban adott interjúban kifejezetten arról beszélt, hogy a nem nevén nevezett rohingják elleni lépések nem etnikai tisztogatások.
Az egészhez hozzátartozik, hogy Szú Kjí pártja 2015-ben ugyan hatalmas győzelmet aratott, azóta számít hivatalosan is ő az ország civil vezetőjének, de a hadseregnek még mindig fontos minisztériumok és kulcsfontosságú pozíciók vannak a kezében.
Azonban amikor nem ítéli el a jól látható katonai visszaéléseket, azzal politikai vonalról is mentesíti a tábornokokat, írta a BBC. Ráadásul nem is csak arról van szó, hogy a háttérben hallgatna, hanem terroristákról, álhírekről, félretájékoztatásról beszélt az elmúlt hetekben.
Öt Nobel-békedíjas nő nyílt levélben vádolta azzal Szú Kjít, hogy közömbösen szemléli az eseményeket.
Hány rohingjának kell még meghalnia, hány rohingja nőt erőszakolnak meg, hány települést tarolnak le, mielőtt felemeli a hangját azoknak a védelmében, akik ezt nem tehetik meg?
– írták a levélben. Több másik Nobel-békedíjas, köztük a pakisztáni Malala Juszafzai, a dalai láma és Desmond Tuti dél-afrikai érsek is felszólította, hogy tegyen többet az erőszak ellen. „Buddha biztosan segített volna ezeknek a szegény muszlimoknak” – mondta a dalai láma. Egyre többen hangoztatták azt is, hogy vissza kellene adnia a Nobel-békedíját.
Bangladesben már eddig is több százezer rohingja menekült volt, az újonnan érkezőkkel együtt akár már 700 ezernél is többen lehetnek. A körülmények egyre rosszabbak, segélyszervezetek és az ENSZ élelmet, vizet és ruhákat próbál juttatni a rászorulóknak. Banglades jelezte, hogy kibővíti a menekülttáborait, de arra sürgette a mianmari kormányt, hogy engedje vissza a rohingjákat, ehhez pedig a nemzetközi közösségtől is nyomásgyakorlást vár.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy Banglades sem ismerte el állampolgárként, sem pedig menekültként a rohingjákat, és tavaly október óta többeket közülük erővel toloncoltak vissza. A bangladesi kormány eddig nem volt hajlandó regisztrálni sem minden érkezőt, nehogy ezzel jogi státuszt adjon nekik. Most viszont elkezdtek ujjlenyomatokat gyűjteni az új menekültektől, amivel a BBC szerint jó pontokat próbálnak szerezni a kibontakozó diplomáciai viharban.
Több muszlim többségű országban, köztük Indonéziában, Pakisztánban és Malajziában is tüntetések voltak, sőt, Csecsenföldön is háborogtak a helyzet miatt. A másik oldalról viszont India az augusztus végi támadások után elég határozottan kiállt Mianmar mellett „a terrorizmus elleni harcában". Azt is bejelentették, hogy kiutasítanák az Indiában élő 40 ezer rohingját, akik közül 16 ezret ráadásul az ENSZ is hivatalos menekültként tart számon. „Az UNHCR regisztrációja semmit sem jelent nekünk, ők továbbra is mind illegális migránsok" – mondta az egyik miniszter.
Vasárnap az ARSA bejelentette, hogy egy hónapra egyoldalú tűzszünetet hirdet, hogy a segélyszervezetek bejuthassanak Rakhine tartományba, azonban ezt a mianmari kormány elutasította, kijelentve, hogy nem tárgyal terroristákkal. Nem tudni, hogy meddig tarthat a mostani állapot, de nem kizárt, hogy a hadsereg addig nem áll le, amíg nem sikerült elüldöznie a maradék rohingjákat is.
Közben Szú Kjí lemondta az útját az ENSZ-be, viszont a CNN szerint jövő héten nagyszabású beszédre készül, amiben a rohingják helyzetét is nyilván érinteni fogja. Azonban azt megint nehezen látni, ez hozhat-e bármiféle fordulatot. Az ENSZ-főtitkár is arról beszélt, hogy a rohingja muszlimoknak állampolgárságot, de legalábbis valamilyen jogi státuszt kell adni, amivel normális életet tudnak élni, hozzáférnek alapvető jogokhoz. Az eddigiek alapján azonban nem sok esély látszik arra, hogy Szú Kjí már most ilyen javaslattal álljon elő.
Viszont csütörtök este Mitch McConnell, az amerikai szenátus republikánus frakciójának vezetője bejelentette, telefonon beszélt Szú Kjível, aki állítása szerint azon dolgozik, hogy segítséget nyújtsanak a rohingjáknak. Azt is elmondta, hogy foglalkozni akar az emberi jogok megsértésével is, a humanitárius segítségnyújtásban pedig a Nemzetközi Vöröskeresztre számítana.
A mai Rakhine tartomány vidékét a XIX. századi tudományos szövegek időnként Palesztinához hasonlították a helyi buddhizmus jelentősége, a burmai civilizációra gyakorolt hatása miatt. A „Távol-Kelet Palesztinája” elnevezés az etnikai feszültség és a humanitárius katasztrófa veszélye miatt a mostani konfliktusban új értelmet nyert; most főleg az iszlám világ sajtója von mozgósítólag párhuzamot az elüldözött, állam nélküli rohingják és a palesztinok sorsa között. Az is hasonlóság lehet, hogy a szomszédos népek viszonyát itt is a gyarmati rendszer és annak felbomlása tette igazán feszültté, majd a konfliktus az erőszakos államépítés során eszkalálódott. Itt azonban remélhetőleg véget ér a párhuzam: Mianmarban a szembenállás csak mellékesen vallási jellegű, nem kell, hogy még dzsihádot is fújjanak belőle. Elég feladat megakadályozni, hogy újabb Ruanda legyen.