Libanon esetében érthető, hogy nem tud mit kezdeni 2 millió menekülttel, miközben lakosainak száma alig 4 millió. Nem éppen gazdag ország, túl van pár háborún és polgárháborún, és ráadásul saját polgárai alapvető szükségleteit sem tudja maradéktalanul ellátni. De amikor megpillantottam a menekülttábort, amit csirkeólakból alakítottak ki, nyilvánvalóvá vált: brutális eredménye lesz ennek a politikának.
A tábor elsőre egymásra épült fészerek hosszú sorának tűnt. Minden egyes ajtó mögött egyetlen szűk, betonpadlós szoba nyílt.
„Ezek csirkeólak voltak, de a tulajdonos átalakította táborrá” – szegődött mellém egy hosszú lebernyeget viselő férfi, aki később táborvezetőként mutatkozott be. „Havi 120 dollárt (30 ezer forint) kell fizetnünk egy szobáért, de ebben az áram is benne van” – mondta, én pedig gyors gazdasági következtetést tettem: egy kutrica csirke tehát kevesebb pénzt termel egy családnyi menekültnél.
A száz méter hosszú épületek mellett sétálva egyetlen szobában sem láttunk embert. „Nagyon meleg van benn – mutatott a palatetőre a táborvezető. – Csak estére megyünk be.”
A tábor egyetlen megnyugtató eleme a szemetes csatorna túloldalán az a konténerből álló telep volt, ahol iskolát üzemeltet három civil szervezet. A konténeriskola már távolról furcsa látványt nyújtott: udvara ugyanis a nyári szünet ellenére is tele volt gyerekkel.
„Ez nem egy szokványos iskola. Ide a gyerekek örömmel jönnek – jegyezte meg meglepett arcomat látva a fiatal, kendős tanárnő. – Szünet van, ez egy nem kötelező nyári kurzus, de szinte minden gyerek eljött a táborból.” A tanárok szerint a nyomor és a kétségbeesés éppen hogy kedvet csinál az iskolához.
„Szeretnek ide járni, mert itt foglalkoznak velük – folytatta egy idősebb tanárnő. – A táborban nincs hely és nincs mód játszani. A rossz körülmények miatt a családokban nagy a feszültség. A szülőknek annyi gondjuk van, hogy nem foglalkoznak a gyerekek panaszaival. Itt foglalkozunk velük, játszhatnak, elfoglaljuk őket.”
A három tanárnő közül kettő Szíriában is iskolában dolgozott, egyikük viszont egyetemre járt, nem volt képesítése. Hamarosan megtudtam, hogy ebben az iskolában nem is a szaktudás a legfontosabb. „Önkéntesek vagyunk, nem kapunk külön pénzt a munkánkért. Mi is menekültek vagyunk. A munkánk is más, mint egy normális iskolában. Itt sokkal inkább neveljük a gyerekeket, és nem tanítjuk őket.”
„A rossz körülmények, a stressz miatt sokkal több az agresszió a gyerekek közt. Sokaknak van olyan problémája, amit odafigyeléssel kell megoldani, nem tanítással” – mondta a fiatal tanítónő. – Itt két foglalkozásunk van egyszerre: anya és tanár.”
Többnapos utazás után már azt hittem, hogy a libanoni menekültlét minden oldalát megismertem. Ekkor érkeztem meg a fővárosba, és a feje tetejére állt a kép. Pedig Bejrút nem a nyomortelepeiről ismert, és bár a város már nem olyan fényes, mint a háborúk előtt, nem az utcán kószáló menekültek határozzák meg a városképet. Hamarosan kiderült az is, hogy miért.
„Azért lakunk a palesztin negyedben, mert ide nem jön be a rendőrség, senki nem kéri a papírjainkat” – magyarázta a szűk sikátorban a középkorú szír férfi. Satilában voltunk, Bejrút azon gettójában, amely az 1982-es mészárlásról lett hírhedt. A negyed a Libanonban működő tizenkét palesztin menekülttábor egyike. De közelebb járunk az igazsághoz, ha törvényen kívüli területekként emlegetjük ezeket a városrészeket.
A libanoni kormány még a negyvenes évek végén hozott létre táborokat az Izrael megalakulása miatt hozzájuk menekülő palesztinoknak. Az ideiglenes táborok betonépületekből álló, sűrű gettókká alakultak, ahogy a palesztinok évtizedek múltán sem tudtak hazatérni. Míg a szomszédos Szíria a háború előtt szinte állampolgári jogokat adott a palesztinoknak, Libanon hetven év után sem tett sokat integrálásukért. Olyannyira nem, hogy az általuk lakott területeken a közigazgatást, infrastruktúrát is kiengedte a kezei közül. Oldják meg maguk közt. Valószínűleg nem ilyen megoldásra számítottak.
Ha a táboron kívül elkapnak, börtönbe kerülök
– mondta csüggedten egy Szíriából menekült, de palesztin férfi. „Lejárt a tartózkodási engedélyem, és nem volt pénzem befizetni a 200 dolláros díjat ” – indokolta meg, hogy miért kell a nyomornegyedben élnie. A 2015-ben hozott intézkedés, amely a legtöbb menekültet megfosztotta a tartózkodási engedélyétől, annyit ért el, hogy a menekültek visszahúzódtak ezekbe a törvényen kívüli zónákba.
„Ha dolgozni indulok, csak gyalog megyek ki az utcára, mert úgy könnyebb elvegyülni. Ha orvoshoz kell mennem Satilán kívülre, akkor is sétálok, mert a katonák inkább az autósokat, motorosokat ellenőrzik” – vázolta a viszonyokat a pecsétes atlétás, borostás palesztin. Történetét olyan szikáran adta elő, mintha mindenkinek egyértelmű lenne, hogy egy ország fővárosában az egyik kerületet géppuskafészkekkel erősített katonai ellenőrző pontokon keresztül lehet csak elhagyni.
A menekültek jogfosztottsága apokaliptikus viszonyokat hozott létre Bejrút két ilyen zónájában, Satilában és a szomszédos Burzs al-Barazsnéban. Az 1 négyzetkilométeres területeken 40-40 ezer palesztin élt, akik mellé öt év alatt beköltözött még ugyanennyi szír. A lakók befelé építkezve emeltek új házakat, az utcák sikátorok szövevényévé váltak, a sarkon pedig úgy álldogáltak a gépfegyveres, pisztolyos tinik, mintha egy túlkarikírozott brazil gettódrámában járnánk. A negyedről videót is forgattunk, nézze meg, mert forróbb hely, mint ahogy elképzeli.
A kerületben a legtöbb férfi építkezésen dolgozik, már ha kap munkát. „15 dollárt (3800 forintot) fizetnek egy nap. Legutóbb a múlt hónapban dolgoztam egy hetet” – mondta a félhomályos szobájában a szír apa, aki négy gyerekét és feleségét tartja el. A pénzkeresetet egyébként nemcsak a munkalehetőségek miatt esetleges, hanem mert dolgozni leginkább a gettón túl lehet.
A rendőrségi zaklatástól való félelem eredménye, hogy megjelentek az apokaliptikus környezethez illő munkák. „A piacon gyűjtöm a kidobott zöldségeket” – sziszegte a férfi, akiből átmenet nélkül tört elő a feszültség, ahogy az életéről kérdeztem. "Nézd meg a gyerekem – rángatott elő egy megszeppent kisfiút a szobából. – Tiszta kiütés a teste. De a segélyből csak túlélni tudunk, kórházra nem elég” – kiabált úgy, hogy riadt fejek jelentek meg a vakolatlan ház ablakaiban.
Az egészségügyi ellátás elérhetetlensége a negyedek legsúlyosabb gondja. Míg az UNHCR már említett 27 dolláros segélye legalább az éhezéstől megóvja a menekülteket, a kórházi ellátásban már csak magukra számíthatnak. „A gyerekem leukémiás – számolt be egy másik férfi. – Hétszáz dollárba került a kezelése. Nekünk nem volt pénzünk, kölcsönkértünk, az emberek adták össze.” Arról nem beszélt, miként fogja visszafizetni a kölcsönt.
A beszélgetést amúgy is félbeszakította két határozott fellépésű férfi, akik farmerjukkal és divatos pólójukkal elütöttek a környezettől. Hozzám nem is szóltak, a tolmácsomat vonták kérdőre, miközben a mobiljukon egy rólunk készült fotót mutogattak. „Mennünk kell – dadogta a tolmácsom –, ők a helyi szervezet tagjai, és valaki jelentette nekik, hogy az utcáikon járkálunk.”
A gettókat irányító bűnözésről már beszéltek nekünk korábban. „Nehéz az élet itt. Palesztin és szír csoportok osztották fel az utcákat. Harcolnak egymással, mindenkinek fegyvere van. Ha nincs dolgom, nem is megyek ki az utcára” – mondta egy Szíriában röntgenesként dolgozó, itt munkanélküli férfi. Szavait csak megerősítette, amikor egy fiatalos diszkóruházatot, de Kalasnyikovot viselő tinédzser kísért minket az illetékes banda főhadiszállására. Nem elraboltak, és nem is csatlakozni akartam, hanem engedélyt szerettem volna kérni a munkámhoz.
A zord indítás után a hangulat másodpercek alatt fordult kedélyesbe. A banda kisfőnöke kávéval kínált, majd elmesélte, hogyan próbált menekültként Európába szökni. „A csónakunk majdnem elsüllyedt, csak Ciprusig jutottunk” – kezdte másfél hónapos kalandja történetét. A befejezés azonban nem volt szokványos: „Az emberek mennyországként tekintenek Európára, de amikor ott vagy, akkor alig várod, hogy visszakerülj ide. A táborban egy almáért is sorban kell állnod, és aztán hálásnak kell lenned” – összegezte egy hónapos tábori élményeit, amely után Törökországon keresztül visszaszökött Libanonba.
Akik elmenekültek, csak a jót mondják Európáról, mert félnek a szégyentől.
„Libanon rosszul bánik velünk, de még mindig jobban, mint Európa” – fejezte be történetét, miközben én nem tudtam levenni a szemem a háta mögött nyíló szobáról. Puskák, gépfegyverek, rakétavetők sora állt a falnak támasztva a félhomályban. Tolmácsom kifelé menet megjegyezte, hogy a banda fegyverkereskedelemből él.
Libanonban annyira nyomasztó menekültnek lenni, hogy utam egyetlen pozitív történetével búcsúzom az olvasótól. Tamerrel és családjával nem véletlenül futottam összes. A Salam Norway nevű civil szervezet egyik önkéntese kísért el egy Bekaa-völgyi falu szélére.
Egy pillanatra meg kellett állnom, hogy rájöjjek, mi a szokatlan a poros út mellett álló sátrakban. Bár a fehér műanyaglapok, a tetőt leszorító autógumik a többi menekülttábort idézték, a falakra felfuttatott kúszónövények és a virágoskert sokat oldott a nyomornegyedes hangulatból.
A két, hosszú sátorból álló telep előtt veteményesek húzódtak: tököt, cukkinit, paradicsomot láttam, továbbá egy harmincas, élénk férfit, aki a paradicsom szárakat kötözte. De hiába bólogatott, hogy igen, ő szír menekült, aki a farmon dolgozik, csak nem válaszolt a múltját firtató kérdéseimre.
„A paradicsomok most értek be, kóstold meg. Na milyen, ugye finom? Bio. Semmilyen vegyszert nem használunk. Nézd, azok ott méhkaptárak, most kezdtünk velük foglalkozni. Előtte cukkini nő, látod mekkora? Hogy kié a gazdaság? Az enyém, pontosabban egy alapítványé. Kevés vizet használunk, mert ilyen csepegtetős rendszerrel öntözünk. A bátyámmal dolgozunk, meg önkéntesekkel. Jövőre ezt a részt is beültetem.”
Nem volt könnyű kiterelni Tamert a zöldségek közül, és láthatóan nem értette, miért olyan érdekes, hogy miként kezdett gazdálkodni. Egy kihallgatótiszt konokságával faggatózva végül összeállt a történet.
Tamer öt éve menekült el Aleppóból, hogy először biztonságos otthont teremtsen, és magával hozhassa feleségét és a gyerekeit. „Két évig egyedül éltem, keményen dolgoztam, minden munkát megcsináltam. Egyszer véletlenül kerültem egy keresztény vezetésű gazdaságba, ahol összeismerkedtem egy francia párral. Ők biogazdálkodással foglalkoztak, és segítettem nekik. Amikor látták, milyen keményen dolgozom, megkérdezték, hogy nem akarok-e biofarmot indítani.”
A meseszerű történet következő fejezete az volt, amikor a pár civil szervezeteknél pályázott, földet vett, és Tamer vezetése alatt beindította ezt a biogazdálkodást. „Ide tudtam hozni a családomat, és a bátyámat, és már mindnyájan együtt dolgozunk. Sokat szenvedtem, hogy ez így legyen, de azt is tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok. A legtöbb szírnek semmi lehetősége nincs, hogy dolgozzon” – mondta, miközben fél szemmel a növényeket vizsgálta.
„Hogy miből élünk? Eladjuk a terményt, meg a magokat is, mert ezek biomagok. Vannak a méhek, és a szervezettől kapok támogatást. Meg tanítok – csillant fel a szeme. – Régebben sokszor beszóltak nekem. Lenéztek, nem dolgozhattam. Most pedig én tanítom a libanoniakat biogazdálkodásra.”
„Nem akarok menekült lenni, nem akarok koldulni. Szeretném megtanítani a többi szírnek is, hogyan lehet a földből megélni. Az uborkát mutattam? Vigyél belőle, az is finom.”
Ha nem olvasta még, kattintson cikkünk első részéhez.
Riportunk az OSIFE segítségével készülhetett el.