Nem lesz Katalónia, soha, soha

– kiáltotta dühösen a rendőröknek egy spanyol zászlóba burkolt tüntető, útban a barcelonai demonstráció felé, ahol százezrek gyűltek össze vasárnap, hogy minden eddiginél látványosabban kiálljanak az egységes Spanyolországért, tiltakozva Katalónia egyoldalú kikiáltásának terve ellen. A tüntető férfi rendőrök felé toluló indulata indokolatlan volt, elvégre ők a spanyol államot képviselték a rendőrségi épület előtt őrt állva, egy hete már megszokott, a korábbiakhoz képest példátlanul nagy erőkkel.

Talán azért kiáltott nekik, mert nem volt kéznél a tartományi rendőrség, akiknek eredetileg címezte volna dühét. Amikor ugyanis egy utcával arrébb, a Katalónia téren vonultak el a tüntetők, lelkesen lepacsiztak a spanyol rendőrökkel, majd amikor három rabomobillal feltűntek a Mossos d'Esquadra – a katalán rendőrség – egyenruhásai, addig ütötték az autókat a zászlórudakkal, míg gyorsan el nem tűntek.

Ebből rögtön két dolgot is megérthet a kívülálló: egyre nagyobb az indulat, ahogy közeledik a katalán kormány által megadott keddi időpont, amikorra a függetlenség kikiáltását ígéri, és azt, hogy bőven van lehetőség komoly összecsapásokra, ha egyszer egyik és másik oldalon is van sajátnak tekintett erőszakszervezet.

A tüntetés ezzel együtt békésen zajlott, már amennyire békésnek számít, hogy százezrek követelik Barcelonában felvonulva a spanyol alkotmány megsértésével vádolt elnök bebörtönzését, és skandálják, hogy Katalónia Spanyolország, egy héttel azután, hogy bő kétmillió szavazó épp az ellenkezőjét mondta ki a Madrid által jogtalannak tekintett népszavazáson.

Mi vagyunk a csendes többség, de most erőt mutatunk

– mondta Javier. A fiatal kamionsofőr katalánnak tartja magát – bár otthon inkább spanyolul beszél –, de szerinte ez még nem indok arra, hogy függetlenséget követeljen az ország leggazdagabb, hétmilliós tartományának. „Spanyolország jobb Katalóniával, Katalónia jobb Spanyolországgal.”

Javier persze ugyanazzal a választói csapdával küzd, amivel azok az egy nappal korábban utcára vonulók, akik nem akartak állást foglalni a függetlenség vagy egység kérdésében, egyszerűen csak párbeszédet akarnak látni a spanyol kormány és a katalán vezetés között: nevezetesen, hogy úgy kell utcára vonulniuk, hogy akciójukat a kormány saját megerősítéseként mutathatja fel, miközben valójában az egységpártiak közül sokan a miniszterelnököt is hibáztatják a konfliktus elmérgesedéséért.

Mariano Rajoy konzervatív kormánya ugyanis a tárgyalás folyamatos elutasításával csak erősítette a függetlenség híveinek táborát, majd erre rátett egy lapáttal, amikor az el nem ismert népszavazás megakadályozása érdekében bevetette a rendőrséget – sikertelenül, viszont a szavazni akarókkal szembeni erőszakos fellépéssel újabb muníciót szolgáltatva az elszakadáspártiaknak.

Lehet ugyan hivatkozni az alkotmány 155. paragrafusára, amely a fennálló rend megdöntésének kísérlete esetére a hadsereg bevetését is megengedi – ezzel vasárnap több megkérdezett tüntető is érvelt –, de azért az mégis Rajoy politikai kudarca is, hogy a helyzet eddig fajult.

„Ugyan, ez sok évtizedes probléma, nem Rajoy alatt keletkezett. Jó, kezelhette volna ügyesebben, de nem ő a hibás” – védte meg jóindulatúan a kormányfőt Manuel. A közgazdaságot tanuló diák egyike volt azoknak a tüntetőknek, aki nem helyi, kifejezetten a megmozdulás miatt buszozott Barcelonába Madridból. Talán ezért bátrabban beszélt a hadsereg bevetéséről is. „Az nem a polgárháború kezdete volna, hanem a béke garanciája. Persze lehet, hogy valakik szembeszegülnének, lenne valamekkora társadalmi feszültség.”

Végül mégis oda lyukad ki, hogy jobb lenne tárgyalni, de nem a katalán elnökkel – neki börtönben a helye –-, hanem a katalán parlamenttel. A tárgyalás alapja pedig szerinte az lenne, hogy lehetne alkotmánymódosítást kezdeményezni, amely lehetővé tenné az elszakadásról szóló népszavazást, de csak azután, hogy a módosításokról egész Spanyolország szavaz. Erről viszont tudható, hogy nemmel végződne, márcsak azért is, mert Katalónia fontos támogatási forrása a szegényebb régióknak – igaz, Katalónia jóléte azon is alapszik, hogy egy nagyobb egység része.

Mi lesz kedden?

Ezt egyelőre senki sem meri megtippelni, nemcsak a kérdésben megosztottabb Barcelonában, de a függetlenséget jobban támogató vidéken sem. Barcelonától 20 kilométerre Vilassar de Mar még most is tele van az október 1-i népszavazás plakátjaival, és láthatóan nem is igyekeznek azt leszedni. A kellemes tengerparti kisvárosban a függetlenségpárti Aidával és az inkább autonómiapárti Markkal beszélgettünk a tüntetés után.

Egy világcégnél pr-esként dolgozó Aida szerint ma már nincs visszaút, Madridnak engednie kell. Ez viszont nem jelenti, hogy Carles Puigdemont-nak kedden tényleg ki kellene kiáltania a függetlenséget a parlamentben – elvégre a népszavazás törvénytelen volt, még a döntést is az ellenzék kivonulásával szavazta meg a helyi törvényhozás. Megjósolhatatlan, hogy mi lesz, ha Puigdemont mégis meglépi: akkor nem nagyon tehet mást Madrid, mint hogy letartóztatja az elnököt, és akkor végképp kiszámíthatatlan, hogy mi történik.

El kell érni, hogy Madrid elfogadja a népszavazást, és tartanunk kell egy újat. Ha 49-51-re kikapunk, akkor elfogadjuk

– azt Aida már nem mondja meg, miért nyugodnának le ezzel a kedélyek, és miért ne akarna a függetlenségpárti oldal később újabb referendumot, ha úgy érzi, meglenne a többség, mondjuk egy sikeres parlamenti választás után. Szerinte egyébként is meglenne a többség – bár akkor az nem világos, hogyan működne egy ország, amelynek létrejöttét lakóinak majdnem fele nem akarta.

„Én hiszek a kompromisszumban, nincs más megoldás, mint nagyobb autonómiát biztosítani Katalóniának. Elsősorban megadni adóügyekben azt az önállóságot, amelyet Baszkföld is élvez” – mondta Mark, amivel lényegében a 2006-os megállapodást idézte fel.

A legtöbben a megállapodás történetét tekintik a töréspontnak, amely után Katalóniában komoly erővé váltak a függetlenségpártiak. Akkor ugyanis a szocialista többségű spanyol parlament és a katalán parlament is jóváhagyta az egyezséget, amely pénzügyi, oktatási és egészségügyi téren is szabadabb kezet adott az ország GDP-jének ötödét – 220 milliárd dollárt – termelő Katalóniának.

Csakhogy 2010-ben – még mindig szocialista kormány alatt – a megállapodást az alkotmánybíróság döntése alapján lényegében visszavonták, bár az oktatásügyi önállóság érvényben van, a katalán nyelvet a függetlenségpártiak szerint sem veszélyezteti semmi. Igaz, érvként Madriddal szemben gyakran előjön egy korábbi oktatási miniszteri nyilatkozat, amely szerint több teret kellene adni a spanyol nyelvnek – amit egyébként is mindenki ért és beszél a kétnyelvű tartományban, de ennek a nyilatkozatnak semmi következménye nem volt, a jogi garancia megvan a negyven éve véget ért Franco-éra alatt valóban üldözött nyelv domináns szerepére.

Innentől – megspékelve a 2008-as pénzügyi gazdasági világválsággal, amelyet sok katalán szerint könnyebben vészeltek volna át, ha nem kellett volna annyival támogatniuk Spanyolország többi részét és kimenteni a bankokat – nyíltan cél lett az autonómia növelése helyett a függetlenség.

Gazdagabbak vagy szegényebbek?

Hívei szerint megérné a különállás, mert akkor nem kéne Katalóniának befizetnie a spanyol költségvetésbe, ahonnan kevesebbet osztanak neki vissza. (Hogy mennyivel, az ezeknél a beszélgetéseknél nem derül ki, ahogy az sem, hogy benne van-e a visszaadott pénzben az az évi hétszázmillió euró, amit spanyol központi pénzből a katalán rendőrség fenntartására kap Barcelona.) 

„Egyáltalán nem biztos, hogy a külföldi cégek átmennének Spanyolország többi részébe” – bizakodik Aida. Annak lehetősége sem ijeszti meg, hogy egy független Katalónia kívül esne az Európai Unión, ahová csak a tagok, így Spanyolország jóváhagyásával juthatna vissza. „Lehet, hogy egy ideig nehezebb lenne, de megérné.” Mark már nem ilyen biztos a dologban – ezért is tartana ki az autonómia növelése mellett.

Kisebbségből erősnek kell látszani

Ez viszont tárgyalást feltételez, amire Mariao Rajoy nem hajlandó. Megvan rá az oka, elvégre az általa irányított Néppárt egy ötpárti, kisebbségi kormánykoalíció élén áll, tarthat attól, hogy gyengeséget mutatva tovább csökken mozgástere. Katalóniával egyezkedve arra is figyelnie kell, hogyan hat ez a kormány megítélésére az ország többi részén. Számíthat úgy is, hogy országosan növeli a támogatottságát, ha nem egyezkedik.

Csakhogy ez a taktika feltételezi, hogy Puigdemont visszavonulót fúj, ráadásul figyelmen kívül hagyja, hogy a katalán elnök nélkül sem rendeződik a konfliktus. Főként, hogy akkor is kérdés marad, mi legyen Puigdemont-nal: ha nincs jogi következménye a törvénytelennek mondott népszavazás megszervezésének, az mégis Rajoy valamiféle vereségének beismerése, ha letartóztatnák az elnököt – akár deklarálja a függetlenséget, akár nem –, az kiszámíthatatlan következményekkel járna Katalóniában.

A tüntetések biztosan nem fogják önmagukban megoldani sem a nagy túlélő – 2004-ben és 2008-ban is ellenzékben ragadt, majd háromszor győztes – Rajoy helyzetét, sem Spanyolországét.

Akkor sem, ha a tüntetők – ahogyan a vasárnapi demonstráció zárásaként tették – a spanyol rendőrség épülete elé vonultak, és üdvrivalgásuk közepette két vezető rendőr kivonult az erkélyre, hogy a spanyol zászló mellett állva, szívükre tett kézzel hitet tegyenek Spanyolország mellett.

Így most mindenki a keddre vár, hogy aztán tovább folytatódjon az egyre robbanásveszélyesebb politikai válság az EU ötödik legnépesebb országában.