A héten szívelégtelenségben meghalt az utolsó olyan amerikai dezertőr is, aki még a 60-as években szökött át a demilitarizált zónán keresztül Észak-Koreába. Charles Jenkins azzal a reménnyel vágott neki az életveszélyes útnak, hogy ezzel elkerülheti a vietnami háborút, és idővel majd visszajuthat az Egyesült Államokba.
Ehelyett végül majdnem 40 évig a világ egyik leginkább elszigetelt országának a foglya maradt, ahol három társával együtt kénytelen volt a propagandavideók nyugati gonosztevőit eljátszani. A rezsim értékes foglyaiként észak-koreai mércével kivételes életük volt, de folyamatosan megfigyelték őket, és nehéz körülmények között éltek. Három másik dezertőr társa soha nem jutott már ki Észak-Koreából, egyedül Jenkins szabadult 2004-ben.
A dezertőrök közül később a legismertebbé váló Jenkins fiatalon állt katonának, és évekig szolgált amerikai támaszpontokon Dél-Koreában, és az NSZK-ban. Azután merült fel benne a szökés gondolata, hogy 1964-ben kiderült, az egységét a két Koreát elválasztó demilitarizált övezet közeléből minden bizonnyal harcoló alakulatként Vietnamba fogják átvezényelni. Emiatt depresszióba esett, és kétségbeesetten próbálta kitalálni, hogyan kerülhetné el a háborút.
Egy utólag már saját bevallása szerint is meglehetősen naiv terv körvonalazódott a fejében: átvág a rettentő kockázatos demilitarizált övezeten (DMZ), megadja magát az első észak-koreai katonáknak, aztán azt követeli, hogy vigyék a szovjet követségre. Kelet-német példák alapján azt feltételezte, hogy ha átadják a szovjeteknek, azok majd visszaküldik az Egyesült Államokba, legrosszabb esetben egy fogolycsere keretében. Dezertőrként börtönbüntetést szabnak majd ki rá, de utána hazamehet Észak-Karolinába, és legfeljebb a tévében kell hallania Vietnamról.
Azonban súlyosan félreértelmezte a világpolitikai helyzetet. Ahogy Csoma Mózes Korea-kutató Korea - Egy nemzet, két ország - a közös gyökerektől című könyvéből is kiderült, egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy Észak-Korea akkoriban már elszigetelt országnak számított a szocialista tömbön belül is, az észak-koreai-szovjet kapcsolatok pedig a desztalinizáció után kifejezetten kimértek lettek.
Jenkins mindenesetre 1965. január 4-én a biztonság kedvéért megivott jó néhány sört, aztán őrjáratának másik két katonáját elhagyva nekivágott a DMZ-nek. M14-es gépkarabélyának csövére egy fehér pólót kötött, hogy nehogy félreértsék dezertálási szándékát.
Miután elég messzire jutott, nem is nagyon kellett csalódnia, hét-nyolc észak-koreai katona szabályosan őrizetbe vette. „Visszagondolva, jó nagy hülye voltam" – mondta a CBS-nek adott 2005-ös interjúban. „Nem értettem meg, hogy ez egy óriási, őrült börtön, ha valaki bemegy, akkor szinte soha nem kerül ki onnan."
A határhoz közeli gyorskihallgatások után egy személyvonattal vitték át a fővárosba, Phenjanba, ehhez pedig ellentmondást nem tűrően leszállítottak minden utast, így rajta kívül csak az őt őrző katonák voltak rajta. Phenjanban újabb, közel két hétig tartó kihallgatások vártak rá, de utána átvitték abba a meglehetősen puritán házba, amit már korábban kijelöltek a többi amerikai dezertőr szállásaként.
Jenkins nem volt ugyanis egyedül, azokban az években különböző elkeseredett okokból három másik amerikai katona is abban látta a megoldást, ha Észak-Koreába szökik. Egyikük sem volt kommunista szimpatizáns, de a 2016-ban meghalt James Joseph Dresnok és Larry Allen Abshier a hadseregben rájuk váró hadbíróság elől menekült, míg Wayne Parrish attól félt, hogy az apósa végez vele egy családi vita miatt.
Már itt vagy, és soha nem fogsz elmenni
– fogadta Jenkins visszaemlékezései szerint őt Dresnok.
Az első házukban nem volt áram, sem fűtés, és egy közös szobában, a földön kellett aludniuk. Első körben napi 10, de volt, hogy 16 órán át kényszertanításokban kellett résztvenniük. Angol nyelvű propaganda alapján el kellett sajátítaniuk a rezsimet megalapító Kim Ir Szen tanait, majd pedig koreaiul is meg kellett tanulniuk szövegeket. A következő időszakban arra használták őket, hogy angol nyelvórákat tartsanak koreai kémeknek és katonáknak. Közben kaptak egy nagyobb házat is, amiben Jenkinsnek és Parrishnek már saját szobája is volt ággyal. Az állandó felügyelők persze innen sem hiányozhattak.
„Az amerikaiak fokozatosan rájöttek arra, hogy túlságosan értékesek a koreaiak számára ahhoz, hogy valamilyen fegyelmi vétségért – esetleg szökési kísérletért – kivégezzék őket" – írta könyvében Csoma Mózes. Jenkins pedig kezdetben nem is tett le eredeti tervéről, és továbbra is a Szovjetunión keresztül akart visszajutni az Egyesült Államokba. Végül sikerült is a felügyelőiket kicselezve eljutniuk a szovjet követségre. A moszkvai külügy azonban nem adott nekik menedékjogot, ezért távozniuk kellett, és Parrishnek nem volt nagyobb szerencséje a kínai nagykövetséggel sem. Voltak egészen vad ötleteik is szökési kísérletre – például egy tutajjal elhajózni –, de lassacskán kezdtek beletörődni, hogy jó időre Észak-Koreában ragadtak.
1972-ben mind a négyen észak-koreai állampolgárságot kaptak, és hivatalosan „tisztviselőként dolgoztak a haza Békés Egyesítésének Bizottságánál." Saját házakat utaltak ki nekik, olyan koreai szakácsnőkkel, akiknek gondoskodniuk kellett róluk, de közben folyamatosan megfigyelték őket, és jelentették minden mozdulatukat. A 70-es években egy katonai akadémia angol nyelvtanárai lettek, és Jenkins is kiemelte, hogy végig privilegizált helyzetben voltak az átlagos észak-koreaikhoz képest.
Azonban ennek ellenére is folyamatosan éreztették velük, hogy miként tekintenek rájuk valójában. Jenkins szerint fogvatartóik gyakran megverték őket, vagy
Egyszer például az akadémián kilátszott a rövid ujjú inge alól a US ARMY feliratú tetoválása, amit hamar büntetés követett. A tetoválást eltávolították, de bármiféle érzéstelenítés nélkül, ami Jenkins szerint maga volt a pokol.
Az fel sem merülhetett, hogy észak-koreai feleségük lehessen, de a rezsimnek megvolt a pontos terve a magánéletükről is. Mind kényszerházasságba kényszerültek, a feleségeik olyan külföldi nők lettek, akiket észak-koreai ügynökök raboltak el. Kim Dzsongil később 2002-ben ismerte el először, hogy legalább 17 japán nőt raboltak el a 70-es, 80-as években, elsősorban azért, hogy japánul tanítsák az északi kémeket.
Egyikük, Szoga Hitomi lett a nála 20 évvel idősebb Jenkins felesége. Hitomit az édesanyjával együtt az utcán tuszkolták zsákba, és hurcolták el a Japán nyugati partjainál fekvő Szado-szigetről az észak-koreai ügynökök 1978-ban. Kezdetben nem is nagyon értették egymást Jenkinsszel, és kénytelenek voltak koreaiul társalogni, de állításuk szerint később tényleg egymásba szerettek, ami nem volt elmondható a dezertőrök összes kényszerházasságáról.
Egy állandó szokásukká vált, hogy elalvás előtt kölcsönösen „jóéjszakát" kívántak egymásnak a másik nyelvén, angolul és japánul. Két lányuk született, Mika és Brinda, akikkel Jenkins szerint a rezsimnek az volt a célja, hogy majd kémeket neveljen belőlük.
A dezertőrökkel viszont egészen más céljuk volt az észak-koreaiaknak. Jenkins a következő évtizedekben a phenjani rezsim egyik propagandaarca lett, és társaival együtt nyugati gonosz karaktereket kellett alakítaniuk a filmekben. A Névtelen Hősök nevű sorozatban a bátor észak-koreaiak harcoltak a korrupt nyugati imperialisták, vagyis Jenkinsék ellen. Legismertebb szerepe egy Dr. Kelton nevű háborús uszítóé volt, aki az amerikai fegyverlobbi nyomására egy újabb koreai háborút akart kirobbantani.
Az észak-karolinai akcentusa mellett koreaiul sem a legérthetőbben beszélő Jenkinst ilyen minicelebritásként gyakran leszólították az utcán, autogramot kértek tőle, de Parrisht még ennél is nagyobb örömmel, szinte hősként fogadták, miután egy olyan brit tisztet játszott el, aki átállt az észak-koreaiak oldalára. Az észak-koreaiak díszletként többször egy korábban megszerzett amerikai kémhajót használtak, abból lett például egy amerikai repülőgép-hordozó fedélzete is a propagandavideókban. Jenkinst arra is befogták, hogy külföldi mozifilmeket fordítson le.
1984-ben megint új házba költöztették a dezertőröket, ahol aztán az amerikaiak és feleségeik valamiféle bizarr kommunaként éltek. Ha nem is velük voltak, de a szomszédban végig észak-koreai felügyelőtisztek laktak, és az összes szállásukon volt beépített rádió, amiből a propaganda folyt, és amitől nem lehetett megszabadulni.
Itt már volt vezetékes víz, fürdőszoba és konyha is. Viszont ez utóbbiakban nem voltak radiátorok, és a fűtés általában sem működött igazán jól. Jenkins csinált egy elektromos padlófűtést, ami azonban az áramkimaradások miatt előbb pont télen, aztán 1997-től azonban már nyáron sem működött. Ebben az időszakban a gyertyák értéke felbecsülhetetlen lett, ezért visszaemlékezései szerint Jenkins megtanult gyertyát készíteni parafinból és pamutszálakból.
Az amerikaiak egyébként havonta kaptak valamennyi pénzt az államtól, ami családonként 120 dollár körül mozgott.
mivel a külföldi valutát elfogadó boltok sokkal drágábbak voltak, mint a többi. Jenkins ehhez méhészkedésbe kezdett, és a többiekkel közösen kukoricát, és más zöldségeket is termesztettek. A 90-es években pusztító, és végül összesen 3 és fél millió ember halálát okozó éhínség idején viszont konkrétan éjszakai őrséget kellett állítaniuk, különben az éhező katonák mindent elloptak.
Az amerikaiak közül előbb Abshier halt meg 1983-ban, majd pedig Parrish 1988-ban. Négyük közül egyedül Jenkins jutott ki Észak-Koreából, Dresnok egészen a 2016-os haláláig, 54 éven keresztül ott ragadt. Dresnok halálhírét csak néhány hónapja jelentették be fiai, akikre hasonló sors várt, mint az egykori dezertőrökre.
Már tavaly szerepeltek propagandavideóban, amiben koreai katonai egyenruhába öltözve az amerikai imperializmust okolták a Koreai-félszigeten tapasztalható feszültségért, az elmúlt hónapokban pedig azt kellett közvetíteniük, hogy a rezsimet nem ingatja meg a 2017-ben felpörgött rakéta- és atomprogramja ellen hozott újabb sor ENSZ-szankció.
Jenkinsnek a feleségén keresztül sikerült végül kiszabadulnia. A japán kormány és Kim Dzsongil rezsime közötti tárgyalások eredményeként Phenjan 2002-ben elengedte azt az öt japán nőt, aki állításuk szerint életben maradt a korábban elraboltak közül. Hitomi így visszatérhetett Japánba, míg Jenkins és két lányuk még egy ideig Észak-Koreában maradt. 2004-ben engedélyezték nekik, hogy Japánban találkozzanak Hitomival, onnan pedig együtt Japánba repültek.
Az akkor 64 éves, de sokkal többnek kinéző férfi jelentkezett szolgálatra egy amerikai bázison, amivel a legtovább szökésben lévő dezertőrként tért vissza. Hadbíróság elé állították, és 30 napos büntetéséből 25-öt végül tényleg le is ült, utána viszont nyugodtabb lelkiismerettel távozhatott. Ugyanúgy kitárult előtte a világ, mint más észak-koreai disszidensek esetében. Meglepődve látta, hogy mennyi nő és fekete szolgál már a hadseregben, mindenhol ki vannak rakva a „no smoking" jelzések, és először ismerkedett meg a számítógépekkel és az internettel.
Az Egyesült Államokba viszont nem akart már visszatérni, ahol nem is feltétlenül mindenki gondolt rá szívélyesen. Japánban ezzel szemben egyfajta hősként tekintettek rá, miután felesége szülőhelyén, Szado szigetén telepedtek le. „Japánban mindenki tudja, ki vagyok" – mondta 2008-ban a Washington Postnak. Ott egy múzeum ajándékboltjában kezdett el dolgozni, és szívesen fényképezkedett az arra járó turistákkal is.
Azonban nemcsak fizikai nyomot hagytak rajta az Észak-Koreában eltöltött évek, amik miatt gyakran kórházi ellátásra kényszerült. Az Atlanticnek 2013-ban arról beszélt, hogy nem nagyon merészkedik ki sötétedés után az utcára, mert mindig tartott attól, hogy az északi rezsim esetleg megpróbál rajta, vagy a családján bosszút állni.
Végül 77 éves korában, szívelégtelenségben halt meg, és a négy egykori dezertőr közül egyedül ő mondhatta el magáról, hogy sikerült kijutnia abból a csapdából, amibe fiatalon még saját döntéséből sétált be.
(A cikk elkészítéséhez a külföldi források mellett elsősorban Csoma Mózes: Korea - Egy nemzet, két ország - a közös gyökerektől című könyvét használtuk fel.)