Igaz, a szégyenlősen ledobott kazettás bombák és a suttyomban elengedett gázgránátok áldozatain ez nem sokat segít. A mértéktelen erőszakkal szembeni elvi ellenkezés és a mértéktelen erőszak mindennapisága közti feszültség sehol nem olyan nyilvánvaló, mint Damaszkusz északkeleti elővárosaiban, melyek 400 ezres lakosságát és pár ezer főt számláló milíciáit 2013 óta próbálják lassan megfojtani a kormányerők.

Hiába rendelt el az ENSZ Biztonsági Tanácsa szombaton harmincnapos tűzszünetet Szíriában, amikor az oroszok által támogatott kormányerők már vasárnap gázgránátokkal támadták Damaszkusz elővárosát. Angela Merkel és Emmanuel Macron nyomására Vlagyimir Putyin rábírta szövetségesét, Bassár el-Aszadot, hogy legalább a légitámadásokat – melyekben rendszeresen vettek részt orosz gépek is – próbálja meg visszafogni. Az aknák azonban továbbra is sűrűn potyognak a még szíriai mértékkel mérve is sokat szenvedett Gútára.

Miért fáj Aszadnak Gúta?

Gúta egy Damaszkusz környéki oázis, amit az észak–déli irányban elnyúló Antilibanon hegység csapadékos lejtőiről induló Barada folyó táplál. A Barada vizét már évezredek óta itt gyűjtik víztározókba és vezetik Damaszkusz felé, így Gúta lényegében a 2,5 milliós agglomeráció kútjának számít.

A vidék már III. Thotmesz idején is gazdag gyümölcsöseiről és szántóiról volt híres, de az Amarna-levelek óta lefolyt egy-két köbméter a Baradán, a mezőgazdasági övezetből ipari parkokkal megtűzdelt bolygóváros lett, ami – a klímaváltozás begyűrűződő hatásaival megfejelve – sem az ivóvíz minőségének, sem pedig a zöldterületeknek nem tett jót.

De ezek a problémák az elmúlt öt év szenvedéseit látva kifejezetten bagatellnek tűnnek. Gúta keleti fele ugyanis rögtön a szíriai polgárháború elején az Aszad-ellenes felkelők kezébe került, amivel rögtön sakkot is adtak a fővárosnak. Nem véletlen, hogy Gúta azonnal a kormány megtorló légicsapásainak első számú célpontjává vált. A rezsim itt követte el a legnagyobb tömegmészárlását is, amikor 2013 augusztusában több száz, talán ezer civilt ölt meg szaringázzal.

Ráadásul miután a szíriai ellenzék képtelen volt kialakítani Homsztól délre egy összefüggő területet, Gútát öt éve veszi körül ostromgyűrű, és változó intenzitással, de lényegében szünet nélkül folynak a harcok. A harci cselekmények általában kimerülnek a tüzérségi és légicsapásokban (az ellenzéki milíciák is kilőnek néha pár aknát a fővárosra), de a szemben álló felek időről időre összekaparják szárazföldi erőiket, és sikerül egy-egy negyedet elfoglalni az övezet peremén.

Azonban miután 2015 végétől Aszad iráni és orosz támogatással harcoló erői döntő fordulatot csikartak ki a főleg szunnita arab országok által támogatott ellenzékkel szemben, logikus volt, hogy a gútai zárvány sem marad sokáig érintetlenül. Az orosz–iráni–török bábáskodással nyélbe ütött asztanai megállapodás hiába nevezte meg Gútát a négy „erőszakmentes övezet” egyikének, már 2017 végén megindult a régió elleni kormányoffenzíva. Méghozzá ugyanazzal az Aleppónál, Homsznál és száz másik helyen hallott indokkal, hogy ők csak a „terroristák”-at támadják, akikre nem terjed ki az erőszaktilalom (ugyanerre az indokra hivatkozva folytatják a törökök is a kurdok elleni offenzívájukat).

Ehhez képest az általában korrekt adatokat szolgáltató Szíriai Emberi Jogok Megfigyelőközpontjának keddi jelentése szerint február utolsó tíz napján a légitámadások és tüzérségi csapások 561 civil – köztük 139 gyerek és 83 nő – életét követelték.

Nem csak az ostromlók miatt főhet az ember feje

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a terroristázás nem egészen alap nélkül való.

A régiót ugyanis négy ellenzéki frakció tartja ellenőrzése alatt, melyek nemcsak a kormányerőkkel, de egymással is harcolnak:

1. a szaúdi szponzorok által még 2015-ben összehegesztett Iszlám Hadsereg;
2. a Szabad Szír Hadsereghez tartozó, a Szíriában hagyományosan erős Muszlim Testvériséghez – és rajta keresztül Katarhoz – közel álló al-Rahman Légió, ami iszlamista kötődései ellenére az Obama-kormányzat fegyverkezési programjának egyik kedvezményezettje volt.
3. az előbbi kettőnél jóval kisebb erőt képviselő, korábban az al-Káidához közel álló, de mára azzal szembeszálló, és inkább és Törökországhoz közeledő Levante Szabad Embereinek Iszlám Mozgalma (Ahrar as-Sám);
4. és végül a Szervezet a Levante Felszabadításáért (Tahrir as-Sám) dzsihadistái, akik messze nem képviselnek Gútában olyan jelentős erőt, mint a 2015 óta uralmuk alatt álló Idlib kormányzóságban.

Ezekben a milíciákban nemcsak az a közös, hogy legnagyobb ellenségüknek Aszadot tartják, hanem az is, hogy – nem kis részben részben szponzoraik hatására – mindannyian az iszlamista jogrendszert, a sáriát tartják mérvadónak. És a relatíve világias damaszkusziak számára pedig lényegében mindegy, hogy fekete vagy zöld zászlós iszlamisták akarják elfátyoloztatni a nők arcát, vagy betiltani Omar Szulejmáni lemezeit. A tény, hogy az ellenzéki oldalon ma már szinte csak az iszlamisták maradtak, megmutatja, mekkorát hibázott a Nyugat, amikor 2013 körül teljesen elengedte a szíriai konfliktust.

Az iszlamista milíciák jelenléte leginkább a helyi civil lakosság számára jelent tragédiát. Egyfelől a kemény – és a frakcióharcok miatt nehezen kiismerhető – elnyomás miatt, másfelől azért, mert jelenlétük a kormánycsapatok számára örökös indokot jelent az ő sanyargatásukra is.

Gúta térségét eredetileg negyedmillióan lakták, hozzájuk mára legalább 120 ezer, az ország többi részéből menekült szír csapódott. A csaknem négyszázezer ember az alapvető szükségleti cikkekhez (ez itt az élelmiszeren és gyógyszereken kívül az áramfejlesztőket tápláló benzint jelenti) csak a kormány által ellenőrzött területeken keresztül jut hozzá. A mára felszámolt alagútrendszereken kívül egyetlen ellenőrző ponton keresztül lebonyolított kereskedelem az Aszad-rezsimhez közel álló hadurak kezében van, akik – az elosztást felügyelő ellenzéki milíciavezérekkel együtt – óriási extraprofitot zsebelnek be a Damaszkuszhoz képest 10-15-szörös áron adott kenyéren vagy benzinen.

Így részben már érthető, hogy a saját hadurainak meglehetősen kiszolgáltatott Aszad-rezsim miért vonakodik beengedni a különféle segélyszervezetek segélykonvojait. Csakhogy tavaly ősz óta a kormányzati nyomás is nőtt Gútán, és a kormány megtiltotta a keresekedelmet a régióval. Az eredmény: azonnali humanitárius katasztrófa.

Az ostromlott területekre nehezen jutnak be segélyszervezetek és fotósok, így a nemzetközi hírügynökségek is többnyire a helyi aktivisták segítségével kapnak képet az eseményekről. A február végén indult bombázás első napja után készültek a következő galéria képei (február 18-19), az elmúlt héten a civil áldozatok száma ötszörösére emelkedett azóta. 

A kormánycsapatok ráadásul Gútában is lelkesen bombázzák a kórházakat, elsősegélypontokat és a Vörös Félhold mentőközpontjait – csak az elmúlt két hétben nem kevesebb, mint 24 egészségügyi létesítményt ért támadás.

Mit akarnak elérni 400 ezer ember kiéheztetésével?

A rezsimet a rá mindig is jellemző szarháziság (erre nincs pontosabb kifejezés) mellett az a szándék is vezérli, hogy Gútát lassan, látványos humanitárius szünetekkel tarkított offenzíva során kivéreztesse, és végső soron megvalósítsa az aleppói modellt, amikor a civil infrastruktúra teljes lerombolását követően a megmaradt ellenállókat és a kormánytól rettegő civileket sikerült a város szervezett kiürítésére kényszeríteni. Így jelentős saját veszteség nélkül lehetne visszaszerezni egy stratégiai és presztízsszempontból is fontos régiót, miközben tartalékait a katonai szempontból sokkal nagyobb kihívást jelentő fenyegetésekre tartogathatja.

Ez az evakuációs megoldás több, reménytelen helyzetű ellenzéki településen is úgy-ahogy működött, a védők szempontjából szintén reménytelen helyzetben lévő Gútában azonban az eddigi tárgyalások nem vezettek eredményre, még a legsúlyosabb betegeket és sérülteket is csak részben sikerült kimenekíteniük a segélyszervezeteknek.

A „gútai pokolból” (így jellemezte António Guterres ENSZ-főtitkár a helyzetet) menekülni vágyók nem szívesen bízzák sorsukat az Aszad-rezsimre, mely az elmúlt öt év alatt számtalanszor bizonyította már rosszhiszeműségét. És nem bíznak a külföldi nyomást követően Vlagyimir Putyin által keddre meghirdetett „humanitárius szünet”-ben sem. Az emberek inkább hittek a fülüknek, és kedden sem merészkedtek elő az óvóhelyeikről, hogy az aknavetők tüzében próbálják meg összeszedni a romok alatt heverő halottaikat.